Nem voltam valami fényesen – aszpirint meg multivitamint szedek napok óta, de nagyon lassan javul –, de ha ma nem veszek biciklit, akkor holnap baj lesz a munkába menetellel. Irány tehát a közelebbi Don Kihóte, gyalog olyan bő félóra. A dilemmát az jelentette, hogy vegyem-e meg a legolcsóbb biciklit, ami van (olyan 10 ezer yen), de azon nincs váltó (dombok viszont vannak), igazi hagyományos mama-bicikli (mamacsari), és hát a vázát sem rám mérték, rugdosni fogom térddel a kormányt és nagyokat esni. Váltóval már a mamacsarik is 14-15 ezer yenbe kerültek, és akkor már 22 ezerért volt egy egész normális, aminek rendesen ki lehet húzni a nyergét, nagy körbekormánya van, és hatfokozatú váltója, meg nagy kosár az elején pakolni. Eltartott egy darabig, amíg megbeszéltük a mindent a biciklifelelős bácsival, és kialkudtam belőle egy adaptert, hogy a benzinkútnál is tudjak pumpálni (pénzért nem tudta adni szegény, mert nem árult olyat a bolt, pedig meg is vettem volna).
A bicikli nem rossz, csak nagyon más, mint amihez szokva vagyok, például nincs rajta klipsz, én meg az elmúlt huszonnégy évben önként nem ültem olyan biciklire, amin nem volt. És kövér disznó vagyok, mert az ülés csúszik lefelé. Lesznek még itt gondok.
Este még felfedeztem a környékbeli szupermarketet és drogériát, és pont azon mérgelődtem, hogy miért nincs százjenes bolt a környéken, hogy vehetnék valami poharat meg tányért. Ezt pont egy kicsi vendéglő előtt sikerült mérgelődni, ahová is behívtak valami vénasszonyok (kettő vendég, meg a tulaj néni), és addig csiviteltek, hogy kiböktem, mi a bajom, mire nemcsak két korsót kaptam ajándékba, hanem csészéket meg tálcákat is.