Valami csúnyán befogta a torkomat, úgyhogy legszívesebben aludtam volna délig, de nem lehetett, mert ma volt a nagy nap, amikor át kellett költözni a Lakásba. Persze aki vitt (többé-kevésbé a „főnököm”, hívjuk így), jól elkésett, úgyhogy üldögéltem egy félórát a portán, hogy utána cipelhessem az állomásig sietve a sok cuccot, mert a hotelnél nem lehet megállni autóval (és tényleg nem, ez egy ilyen hely, annyira az állomáshoz közel van, a sínek mellett, hogy épphogy elfér egy autó, nemhogy megálljon.
Elsőnek tehát irány az ingatlanközvetítő, ott még tíz-húsz helyen pecsételtünk meg aláírtunk (de hála istennek, nem én, a cég bérli a lakást, én tartózkodási engedély hiányában ha akarnám, se tudnám), és fél egy körül már a lakásban is voltunk. Gyanúsan sokáig jöttünk az állomástól autóval, ha sürgősen nem veszek biciklit, lesznek itt gondok. Alsó hangon 25-30 perc séta az állomásig, bár jöttek szembe buszok.
A lakás kicsit üres. Japán viszonylatban persze egészen jól be van rendezve – WC, fürdőszoba beépített szárítóval, áldás lesz az még az esős évszakban, légkondi, gáztűzhely, néhány beépített lámpa, mosogató, gardróbszekrények, de csak ennyi. Ezen felül minden teljesen üres, csillár sincs, csupasz az egész padló, nincs függöny se.
Elindultunk hát bevásárolni, közben egy gyors ebéd. Itt a környéken van egy híres templom és botanikus kert, mind a kettő Dzsindaidzsi névre hallgat, de érdekes módon a kettőnek nem ugyanaz a dzsin írásjegye (a templom a „mély”, a kert az „isten”), és egy hosszú utcán végig csak szoba- (főtt hajdinatészta-) vendéglők sorakoznak. Mi ezek után kiválasztottunk egyet, hogy együnk szobát, jó érzékkel az egyetlent, ahol igazából pont simán szobát nem adtak volna enni (csak valami komplex megoldás részeként, de túl fáradt voltam, hogy megértsem, mi a gond), de valahogy kikönyörögtük.
Ezután hosszan mentünk valamerre, majd nem kis fáradsággal leparkoltunk egy Don Kihóte nevű diszkontboltnál. (Tokió környékén még a külső kerületekben is elég nagy macera autózni, általában biciklivel gyorsabban lehet haladni, és főleg, sokkal kényelmesebb megállni.) Kérdeztem, hogy itt mit veszünk, mondták, semmit, de itt van olcsón bicikli, ha venni akarok. Tényleg volt, ki is néztem kétfélét, kérdeztem, akkor holnap ide jöjjek el gyalog? Nem, van egy másik Don Kihóte közelebb oda, ahol lakom. Akkor minek is jöttünk ide?
Újabb küzdelmes tíz perc után átautóztunk egy, egyébként légvonalban tán 200 méterre levő bútor- és lakberendezési áruházba. Itt vettünk nekem asztalt, meg széket (volt egy fejtámlás változat is abból, amit kinéztem, de két hétre vállalták, hogy szállítják, amitől kicsit ideges lettem… úgyhogy megvettük a kiállítási darabot a másikból, mert azt még összerakni sem kellett (meg olcsóbban is adták, de nem ez volt az elsődleges szempont, hanem hogy nem kell két hétig a parkettán ülnöm). Futon-t is néztünk, hogy legyen min aludni, jó ronda barnák voltak és csupa műanyag, a főnök felesége (aki szintén jött), be is dühödött, hogy ezek nem jó minőségűek, menjünk át a Szanvába. Menjünk, akármi is legyen az. Viszont túl sok holmit vettünk, egy forduló haza.
Miközben fizettünk, az egyik bevásárlókocsiban megláttam egy nagy, fehér butamacit. Nem igazán plüss, inkább ilyen törölközőfajta, párnának való, és hát nem is nagyon okos a képe, de igazi ölelgetnivaló. Az egyik fal polcai roskadásig voltak tele velük, muszáj volt hát beszerezni egyet. A hazafele úton nézegettem a belevarrt kis cetlit, hogy lehet-e mosni (lehet), meg hogy mi is ez, hát nem az volt ráírva, hogy dakimakura, azaz “ölelgetős párna”…
Újabb hosszú autózás következett (10-12 kilométerekről van ám szó, csak itt az simán félóra), amikor is minden átmenet nélkül megérkeztünk egy Szanva nevű lakberendezési áruházba. Mire leértem, oku-szan (a feleség) már kiválasztott egy hatalmas nagy sikibuton-t (az a futon, paplan, amit az ember alulra tesz), a szokásosnál jóval vastagabbat, nagyon profit, sőt, huzatot is hozzá, és kérdezte, jó lesz-e kék. (Én alapvetően szeretem a sokszínű dolgokat, feltéve, hogy mind kék, úgyhogy duzzogva bár, de belementem.) Közben még keresgéltünk vékony nyári paplant (hadabuton, ha valaki nyelvet akar tanulni), huzatokat, szárítót, rudat az erkélyen a szárításhoz, miegymás. A sok 2-3 ezer yenes serpenyő közt volt egy 360-ért, kifogástalan teflon – fogalmam nincs, hogy akció volt-e, vagy csak ennyire kínai, teljesen korrekt minőségnek látszott (Japánban igazán botrányosan rossz minőség a kínai holmik közt sincs), úgyhogy ennyiért kellett. Kíváncsiságból átmentem megnézni a lábasokat is, 2-3-4000 yen darabja, meg volt egy 460 yenért, de az azért volt ilyen drága, mert volt hozzá fedő. Azt is vettünk. Komolyan nem értem, mitől kerültek ennyibe.
A következő megálló a K’s Denki (K’s Electric) nevű áruház volt, ahol megint tanultam újat. Ugye Japánban az ember vagy a Jodobasi Kamerában vásárol (számítógépet, fényképezőgépet), mert van kártyája, lusta máshová menni, jó árat kap és még pontokat is, amiket levásárolhat, vagy ha valaki dörzsölt, mint én, ismeri a Kodzsima meg Jamada Denki boltokat, ahol kifejezetten háztartási elektromos cuccokat néha elképesztően olcsón lehet vásárolni. Na, itt az volt, hogy alapvetően az árak teljesen megfeleltek a Jodobasi színvonalának, nézegettük is a hűtőket meg a mosógépeket… aztán egyszer csak a roppant szívélyes eladó, amikor látta, hogy itt komolyan vásárolva lesz, mondja, hogy „hát egy kicsit azért tudunk engedni belőle”. (Kis magyarázat: míg Ószakában teljesen megszokott dolog alkudni, mint a gép, Tokió környékén ez egyrészt csóróságnak is számít, másrészt nem is nagyon hagyják. A Jodobasi pontkártyája pont arra szolgál, hogy megadnak egy nagynak látszó kedvezményt, de egy fillérrel sem többet.) Lényeg, ami lényeg, a kicsi engedmény az ötvenezres hűtő esetében 10 ezer yen bírt lenni, és hasonló dolgok történtek a mosógép, a mikró, a porszívó és a lámpa esetében is. Én tulajdonképpen beértem volna egy olcsó, 10 ezer yenes mikróval, de az eladó rákacsintott a családra, mondta, hogy „de hát ez mégsem japán gyártmány”, majd ideadta alig drágábban az egyébként 22 ezer yenes Hitachi mikrót, ami fúj, zenél, fűt, világít, előjelet vált, és persze van benne grill, nem forgótányéros, és húsz oldalon magyarázza a kézikönyv csak a gombjait. Sajnos, a hűtő meg a mosógép csak egy hét múlva fog érkezni (muszáj lesz addig mosodába menni, mert érdekesen néznek ki az ingjeim), de mindből egy kicsit nagyobbat kaptam, mint amire számítottam. És vettünk egy nyomtatót is, beépített szkennerrel. Magyar forintban nem volt 20 ezer. (Igazából nem én fizettem, tehát felesleges volt olyan nagyon aggódnom, de mégiscsak jobban veszi ki magát, ha nem én erőltetem, hogy mindenből kétajtósat szeretnék, beépített néger rabszolgával.)
Vissza a lakásba, mindent kibontottunk, üzembe helyeztünk, felraktuk a lámpát, és rém rendesek voltak, mert a sok kartondobozt elvitték, hogy ne nekem kelljen kidobálni.
Igazából azért siettünk ily nagyon, mert még el kellett menni a tokiói nagy hotelbe, ahol ottmaradt két nagyobbfajta készülék, és csak este nyolcig van megőrzős porta. Ez durva hiba volt. Oda is értünk, azzal nem volt baj, de szombat este nem szabad autóval menni Tokióba, mert körülbelül hat-nyolcmillió ember teszi ugyanezt. Mert oda még csak-csak odaér valahogy az ember, de olyan durván volt dugó hazafelé, hogy én is meglepődtem, pedig láttam már ezt-azt. Este 10 lett, mire visszaértünk, az én állapotom progresszíven romlott napközben, úgyhogy még gyorsan vacsoráztunk együtt, de aztán hazavittek és én totál összeestem.