Visszaérkezvén irtózatos hőség fogadott (minden japán ismerős is panaszkodik, idén augusztusban a standard köszönés a kotosi va acui desz’ ne, vagyis idén milyen meleg van), de ha augusztus, akkor nyárünnep, nacumacuri. Márpedig nacumacuri mostanság hétvégenként van szinte minden nagyobb (és sok kisebb) helyen, a múlt héten emlékszem, az ütött szíven, amikor a szokásos úton hazafelé motorozva egyszer csak látom a szokásos dobogót (valamiért itt ez a fájintos, dobogón táncolnak a kiemelt népek, lent a plebs, bár mostanság a dobogót alig sikerül megtölteni), szóval lampionhegyek, jukaták, kimonók, dobogón az obligát vénasszonysereg, a japán bon-odori (bon-tánc) valami nagyon súlyosan minimalista, erre fordul, arra int, és eközben üvölt a hangszórókból a…

…Beautiful Sunday.

A dolog nem minden tekintetben különbözött attól, amikor az Úttörővasúton lelkesen polkáztunk (tizenkét évesen nagyjából az egyetlen lehetőség volt megérinteni egy ellenkező neműt), és hát persze kiderült, hogy polkázni gyakorlatilag minden zenére lehet, háromnegyedesre (keringő), pláne lassúra (passacaglia és más haláltáncok) azért a szokásosnál valamivel nagyobb önfegyelmet igényel. (Tizenkét évesen a másik standard alternatíva, már ti. hogy több etil-alkoholt igényel, nem merült fel.)

Valahogy így van ez a bon-odori-val is, pogózni végül is mindenre lehet, és néhány percig egészen szórakoztató. Azért egész este…

http://www.youtube.com/watch?v=mWnmT7lM9Rc

Because this is not the first time that I tried to use voice recognition.  I played around with IBM VoiceType and ViaVoice, Dragon NaturallySpeaking, both in English and Japanese.  But they were always difficult to use and not really good for any practical application.

What is interesting, that recognition works pretty well in spite of the fact that I’m not a native English speaker.  I could not help registering two users of myself: an American English speaking version and a British English speaking version.  Of course, I am neither: my English is somewhere in between, probably a bit more American.  But I do know that I pronounce a number of words the wrong, i.e.  the British way.  Anyway, after the training the computer got used to my way of pronouncing words.  And now it is doing surprisingly well.

Homework for tomorrow: I should try to use voice recognition in Japanese as well.

Különböző dolgok kapcsán most már nem először alakul úgy, hogy ugyanazon terület két képviselőjével is tárgyalásba elegyedünk. Ilyen történt például a Maidóban árult ecsettollak, korábban mindenféle beborult bűvöskockák, most legutoljára könyvkiadók kapcsán. Ami számomra kezd kicsit vicces, de mostanra inkább hallatlanul idegesítő lenni, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül, ilyenkor az egyik cég halál normális, a másik meg a legbőszítőbb kőfejű japán bír lenni.

A kedveseken nincs mit magyarázni, eddig mindegyiknél otthagytam több tíz-, de inkább százezer jent (a Kuretake esetében a milliót kezdjük verdesni), de a másik kategóriát egyszerűen nem értem. Pontosabban érteném én, mert ismerem én nagyon is ezt a japán hozzáállást, sőt, adott esetben én nem akarok külföldiekkel tárgyalni, vagy külföldi terméket venni, ha van japán alternatíva, de ugye én pontosan azzal szoktam kezdeni, hogy japán néven mutatkozom be, japános módon udvariaskodom, nem erőszakoskodom, és mellesleg ugye jenben fizetek, készpénzben vagy előre utalással. És ezek után a harmadik cégbe futok bele, amelyik nem egyszerűen elhajt (mert azt is meg lehetne normálisan beszélni,  hogy mittom, elnézést, de a külföldi úrnak nagyon kicsi ügyfélnek méltóztatik lenni, ha esetleg kegyeskedne félmillió jen értékben rendelni), hanem azon az igazán paraszt, sötét, buta módon hajt el, amire a legismertebb példa a “nálunk Japánban másfajta a hó“.

Olyan szinten bírtak patkányok lenni, hogy például az egyik cégnél közölték, hogy “hát márpedig ők nem foglalkoznak a közvetlen szállítással, beszéljek a nagykereskedőjükkel, de úgyis el fognak hajtani azok is.” Majd mondja, hogy kapcsolja a kereskedőjét, de a barom elfelejtette lenyomni az elnémítós gombot a telefonon, és hallom, ahogy átadja a kagylót (nem is kapcsolt semmit), és mondja a másiknak, hogy küldjön el a francba. Szó se róla, ezek után én is kicsit felhagytam az udvariassággal, de tényleg nem akartam hinni a fülemnek.

És amikor már azt hittem volna, hogy eléggé kiterjedt itt is a válság ahhoz, hogy megtanuljanak udvariasak lenni a külföldiekkel (vö. milyen gyönyörűen tudnak a franciák angolul a Les Trois Vallées síparadicsomban), a múlt héten megint beleszaladtam egy kb. olyan szintű lepattintásba, hogy

- Jó napot kívánok, paradicsomot szeretnék nagy tételben.
- Nagyon köszönjük a megkeresését, sajnos, ketchuppal nem szolgálhatunk.
- Nem kell ketchup, paradicsomot szeretnék. A növényt, nyersen, pirosan, kartondobozban.

Eltelik egy hét.

- Összehívtunk egy céges megbeszélést, és hát sajnálattal kell közölnünk, hogy sajnos nem tudunk segíteni ketchupügyben.
- Igazán felesleges volt ketchuppal kapcsolatban összehívni a megbeszélést, mert én paradicsomot akartam venni, és a legutolsó levelemben elég részletesen leírtam, hogy ne ketchupot. Nyilván én nem tudok elég jól japánul, I want to buy tomato, please. De ha már így kijött szóra, elmesélném tájékoztatásul, hogy megkérdeztem egy másik paradicsomárust is, és nemcsak, hogy normálisan álltak a kérdéshez, hanem már le is szállították az első tíz ládát.
- Elnézést, paradicsomot akartam írni, nem ketchupot, na az sincs.

Anyád, az a hernyótalpas.

Viszont érdekes korreláció (bár ez a háromból csak kettő), hogy azoknál a cégeknél, ahol normálisak voltak, nőkkel tárgyaltam (illetve a harmadiknál világlátott, sokat utazó japánnal). Ahol bunkók, ott mind férfi volt. Megerősítve azt a nézetemet, hogy a japán férfiak felét gond nélkül ki lehetne irtani, alig lenne kevesebb az ország tőlük. (Már ti. Japánban a valódi termelőmunka túlnyomó részét a jobb cégeknél úgyis robotok, a csóróbbaknál nők, a még csóróbbaknál meg bevándorlók végzik. Igen, csúsztatok, de meg tetszenének lepődni, hogy milyen keveset.)

Ugye azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy mit művelek én itt Japánban: a cégünk – a magyar anyacég leányvállalata – az otthon fejlesztett búgófrekvenciás félhomálytizedelőt próbálja forgalmazni a Távol-Keleten is, és én ennek kapcsán vagyok hivatalosan műszaki támogatás (vagyis a serpa, aki ugrik, ha az ügyfélnél hirtelen hetedelni kezd, vagy már napok óta csak huszadol a szerkezet); másodállásban céges mascot, Jegesmedve Űr (sic!), akit könnyű megjegyezni; végül kevésbé hivatalosan ütközőzóna és áldozati bárány a nagyjából bármilyen konfliktusban (igen, abban is).

A termék egyébként működik, lényegében hibátlanul búg, rezeg és tizedel, tehát tulajdonképpen teljesen könnyű dolgom lenne, csak hát valahogy ezek a fránya vásárlókat nem sikerül kellően meggyőzni. Az hagyján, hogy mindenféle mondvacsinált okokkal jönnek, hogy “nem elég szépen búg”, meg “nekünk inkább harmadoló kellene, vagy legalábbis essen e és π közé”, de a legtöbbje egyszerűen nem képes haladni a korral, és fegyelmezett félhomálytizedelés helyett egyszerűen felkapcsolja a villanyt.

A múlt héten feljött az egyik viszonteladótól a főnök reklamálni, hogy ők bizony kimentek telepíteni az eszközt ügyfélhez, de nem sikerült, és fel vannak háborodva. Mert ők lerakták, becsavarták, bedugták, lefojtották, áram alá helyezték és búgott, rezgett, de nem tizedelt. Pontosabban tizedelt, de csak az előszobában, és nekik a konyhában is kell.

Én – ismervén az eset előéletét – fogcsikorgatva fogadkoztam, hogy csakazértis megőrzöm a nyugalmamat. Mármost az illető japán meglepően nem japán stílusban tárgyal (a nyugat-japániak egyébként ilyen szempontból sokkal közelebb állnak az emberhez a törzsfejlődésben), nagyjából az a stratégiája, hogy semmilyen mondatot nem hagy befejezni, és azonnal azt mondja rá, hogy de nem.

15 perc múlva úgy ordítottam vele, hogy még az egyébként jámboran legelésző kínai vendégmunkások is felnéztek a vályúból. (Praktikus okokból – ti. hogy ne lakbérre kelljen költeni azt a pénzt, amit el is lehet inni -, egy kínai cégnél vagyunk befogadva az egyik szoba egyharmadában.) Nagyjából az volt az üzenet, hogy ha ők nem olvassák el a kézikönyvet, amit csináltunk és ők nem ellenőriznek le mindent, akkor az pontosan miért is az én hibám?

A főnök meg a díler megegyeztek abban, hogy ezek a külföldiek nem értik a japán üzleti életet. És tényleg.

* * * * *

Na de vissza a mai naphoz. Tulajdonképpen már egészen magabiztosan lavírozok a hipertérben, főleg, ha szólnak előre, hogy ma éppen warp HÁNY, Scotty, de arra nem számítottam, hogy mintegy két órát fogok közel szótlanul ülni egy tárgyaláson, miközben az IQ-m szépen lassan a szoba hőmérsékletére süllyedt, majd rövidebb időkre le is csuklott a fejem. A hozzánk érkezett ember ugyanis vetésforgóban utazott, akármit is jelentsen ez, mert érdemi új információt nem tudtunk meg róla. Annyi kiderült, hogy akármi is, valami irtózatos frekvenciával forog, a hagyományos “évente vetünk újat” helyett nagyjából ötpercenként, és mivel ez így ebben a formájában nem teljesen piacképes, a tanárú’ a végzős diákjaival készíttetett hozzá egy ventilátort, oszt most ezzel házalnak.

De mindegy is, mert nem azért jöttek, hogy ők eladják nekünk a dolgot, hanem hogy felhasználják ehhez a nekünk jászolt adó kínaiak által forgalmazott fagylaltforralót. (Amelyik megint csak, kiválóan forralja a fagylaltot, és fele annyiba kerül, mint a Hitachi által forgalmazott típus.)

Sebaj, valahogy csak vége lett, így aztán nekiláttam valami hasznosat is csinálni, és mellékállásban frissíteni az itthoni szerverünkön az ISP vezérlőpultot. Ez nem túl gyorsan történik, német srácok írták, nem nagyon bíznak a másokban, ezért a telepítő azzal indul, hogy a biztonság kedvéért fordít magának egy komplett Apache-ot, PHP-vel, meg pár ezt-azt, ami még jól jöhet. Csak azért, hogy ha behal a rendszer, akkor legyen még min felügyelni. Na, fut már vagy félórája a program, amikor is egyszercsak berángatnak a tárgyalóterembe, hogy én kellek oda, mert itt a ügyfél.

Nem lehetett volna szólni, hogy jön? Mert oké, Scotty csodát tesz, de mondjuk nem szedi szét az Enterpise-t előre darabokra, ha tudja, hogy délutánra kisebb zápor, csapadék, morcos klingonok várhatók. Úgyhogy aztán persze, hogy meghalt a kínaiak által megbízhatóan üzemeltetett hálózati kapcsolat (és vele a frissítés), de addigra a maradék agysejtjeim is elpusztultak.

A cég ugyanis, amelyik jött, lényegében profi agyelszívással foglalkozik, egy indiai társaságot próbál rátukmálni nagyvállalatokra. A cég sikerterméke egy ipari, erősáramú tegezőgép, a maga nemében egyébként kifogástalan, precíz, életszerű találmány, csakúgy, mint a VEKNI (a Város Egyetlen Konzervnyitó Gépe, copyright Vagyim Sefner: A szerény zseni), annyi a nehezítés, hogy igazából csak nagyvállalatoknak lehet eladni, mert külön atomreaktor kell hozzá, és még ha egy kisvállalat ki is köhögné a saját 400 megawattot, a gép az anyjukba tegezné vissza őket, és még a fedelet is visszaszögeli.

* * * * *

Egyébként köszönöm kérdésüket, jól.

- Ja, akkor jó.

Búcsúzóul még egyszer, utoljára égve hagyta a villanyt (kicsit meg is lepődtem volna, ha nem), majd még az ajtóból kiabáltunk egy sort (mármint én a konyhában, ő az ajtóban), hogy:

S: Biztos elvittél mindent?
W: Igen.
S: És ez a szójaszósz?
W: De hát azt elhasználod, nem?
S: Én nem túl valószínű, de felőlem ittmaradhat. Biztos mindent elvittél?
W: Biztos.
S: Konyhai dolgokat, fűszereket is?
W: Igen.

Körülbelül két órányira lakik innen vonattal most, úgyhogy körülbelül két óra múlva jött is a Skype-üzenet, hogy bizony a pirospaprika, az ittmaradt, és “vigyem már be Akihabarára”.

Hát… szerintem nem fogok vele sietni. De jó, hogy írt Skype-on, mert így nem felejtettem el kitörölni a kontaktok közül…

Eredetileg afféle ékszíjledobós őrjöngésnek indult volna ez a poszt, de aztán rájöttem, hogy bölcsebb dolog tárgyilagosnak maradni, mert könnyen úgy járhatok, mint a viccben Pistike apukája:

A: Pistike, nem szép dolog elvenni a nagyobb szelet húst!
P: Miért, te melyiket vetted volna el?
A: Hát a kisebbiket!
P: Akkor meg mit remegsz, nem az van előtted?

Úgyhogy szorítkozzunk a tényekre, és mindenki ítélkezzen maga, én nem fogok.

Werther elköltözött. A bonyolult történetet kicsit leegyszerűsítve, rettenetesen elhúzódott az itteni vízumának az intézése, majd mire sikerült volna, úgy alakult, hogy a cég mégsem tartott rá igényt (de segített neki állást szerezni másutt, mától elvileg ott dolgozik). Mivel úgy nézett ki, hogy csak a magyar fizetését kapja ezekre a hónapokra, én próbáltam úr lenni, és nem szedni tőle lakbért (for the record, ha én nem ajánlok fel lakhatást, az alternatíva az lett volna, hogy még Japánba jövetel előtt rúgják ki és egyébként nem, végül nem a magyar fizetését kapta ezekre a hónapokra), de abban maradtunk, hogy – az evidenciákon túl, tehát hogy a rezsi fele meg amit megeszik – ő takarít, ha már ő a kóhai. Kiköltözés előtt még a szokásosnál is kicsit gondosabban illik takarítani, oszt nagyon nem úgy tűnt, hogy rákészült, ezért vagy tíz nappal előre szóltam, hogy nyilván szeretne majd alaposan, mert a fürdőszobában érdekesen néz ki a lefolyó.

W: Hol van a gumikesztyű?
S: Milyen gumikesztyű???
W: Hát én nem bírom elviselni a szőrt.
S: Márpedig, tesvér, az a te szőröd, lévén én a sportklubban szoktam fürdeni heti hatszor…
W: De én akkor sem bírom elviselni.

Négyszer kérdeztem meg, hogy vett-e már gumikesztyűt (nem; nem; nem voltam olyan helyen, ahol lehet kapni (de voltál, Negishi állomáson van százjenes bolt meg drogéria is)), utána eluntam, és kíváncsian vártam, hogy mi lesz az eredmény. A kíváncsiság egy idő után odáig terjedt, hogy akkor már legyen belőle tudományos kísérlet, precízen dokumentálva, úgyis a T. Olvasók akarnak folyton képeket.

Naszóval, lett gumikesztyű, és valóban sikerült nagyságrendeket javítani a lefolyón, előtte nem nagyon folyt már le a víz a szőrtől. Munkatársaink a következő nyomokat rögzítették a tetthelyen (ez a takarítás után van, a félreértések elkerülése végett):

Pusztán a tudományos pontosság és az egyszerűbb összehasonlítás kedvéért, így néz ki, ha valóban le van takarítva:

Tény, hogy a fürdőkádért külön nem szóltam, hogy az is a fürdőszoba része (csakúgy, mint a fal és egyéb dolgok), és egészen biztos vagyok benne, hogy valahol a fejében létezik egy számára teljesen logikus magyarázat arra, hogy ha ő csak tusolt, akkor miért is nem kell a fürdőkádat kitakarítani (a fenti, meglehetősen világos megállapodás ellenére). Mindenesetre így sikerült itthagyni (igen, a kád nem csupán poros, azok ott porcicák):

A konyhai mosogató lefolyóját pedig így (nem, nem vett új szivacsokat a megöltek helyett, csodálkozott, hogy “nahát, milyen piszkosak lettek”):

vagy ha esetleg nem látszana, hogy a szűrőbetét kezd lassan öntudatra ébredni, tessék:

Vannak még képek, például a kézmosóról, de a lényeg szerintem látszik. És ismétlem, a játékszabályok világosak voltak, nem arról van szó, hogy utólag pufogok. És egyébként még ha nem is lettek volna világosak…

* * * * *

Vissza kellett adni a céges noteszgépet is. Közölte, hogy leszedett mindent, ami saját cucc volt, tessék. Visszakérdeztem, hogy biztos? Biztos.
Egy rövid lista, hogy miket találtam rajta:

• ABEV (komplett adóbevallással)
• iBanq (magyar bankos szoftver)
• BitTorrent (ejnye… céges gépen?)
• Nokia backup (egész Japánban nincs egy darab Nokia telefon sem)
• WarCraft III (+Frozen Throne), na jó, ebből már csak az ikonok.

* * * * *

Áprilisban volt egy kisebb összezördülésünk kajaügyben. Nem az volt a gond, hogy evett  abból a kajából is, amit én hoztam – ezzel semmi baj, én ismerem az olcsó boltokat, meg nekem van robogóm, egyszerűbb volt sokszor nekem bevásárolni. Ámde ő szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy a személyzet feladata nyilvántartani a Főherceg úr fogyasztását, majd hónap végén közölni az összeget, ha borravalót akar. Én meg nem úgy gondoltam, így aztán volt kisebb suttogás. Mindegy, elmúlt, a lényeg, hogy kiderült, hogy én hogyan gondolkozom erről, tehát valaminek másképp kell lennie.

Lett.

Most júniusban sikerült igazán főúri módon elintézni a problémát: ugyan továbbra is jóízűen fogyasztotta az én cuccaimat, de ilyen piszlicsáré dolgokról, mint pénz, nem beszélünk, úgyhogy szépen el is ment anélkül, hogy akár csak megemlítette volna a dolgot, nemhogy fizetett volna egy centet is a kajáért. Se a rezsiből semmit (az arcába toltam a villanyszámlát, amikor megérkezett).

Mielőtt úgy tűnne a dolog, hogy kicsit anyagias vagyok (bár külföldön az ember szükségszerűen jobban kontrollálja a pénzügyeit), nem az összeg zavar, nem ettől fogok tönkremenni, költse gyógyszerre. Az a megkapó természetesség zavar, amivel meg sem említette a dolgot. Vagy ha úgy tetszik, az a sokadszor ismétlődő wertheres (mindenféle sorszámmal) hozzáállás, hogy ők csak szenvednek bele a világba, de majd a körülöttük levő felnőttek – a SZEMÉLYZET – majd megoldja az ilyen dolgokat.

Ami egyébként teljesen normális hozzáállás egy gyerektől, na jó, valamennyire még egy kiskamasztól is, de hát huszonhét éves vagy Ernőke, basszájba!

* * * * *

Május 15-től három hétre itt volt a barátnőm. Werther tapintatosan felajánlotta, hogy elköltözik (csak azt a “nem fogja tartani a gyertyát” ne mondta volna el harmincszor). Az otthonhagyott japán barátnője szerzett neki valami átmeneti szállást egy hónapra valahol máshol, és már hetedikén el is hurcolkodott. Hiába mondta a főnök, hogy a cég által fizetett  vonalbérlet 11-ig érvényes, használja ki, meg hiába mondtam én, hogy nem kéne annyira sietni, nehogy aztán ne legyen elég az egy hónap.

Csakazértis elköltözött, és hogy-hogy nem, június 7-én, a vendégem távozása előtti utolsó napon már nem sikerült megoldani a szállást, és anélkül, hogy egy kérem, vagy légy szíves elhagyta volna a száját, szépen visszajött.

* * * * *

Az otthonhagyott románcnak sajnos, vége lett, lévén Werther “nem tudta elképzelni hosszabb távon a kapcsolatot vele”. Mármost Cseresznyevirág valóban kedves japán lány, ezért a Werthert ismerők túlnyomó része a meccset eleve fix kettesre fogadta, de csak én vagyok demagóg, hogy addig, amíg lakást kellett szerezni, még egy kicsit sikerült elképzelni hosszabb távon?

Egyébként pont úgy jött ki, hogy egy napot én nem voltam bent a cégnél, és mire bementem, az idősebb kolléga vigyorogva fogadott, hogy látnom kellett volna, előző nap mit összesóhajtozott Wertherünk, mert kirúgta az asszony.

- Mi a bánatot sikerült ezeknek mondani, hogy azt hitték, hogy ő rúgott ki és nem te őt?
- Hát… hogy elváltunk.

* * * * *

Végül egy utolsó kép, ezen bevallom, igen jól szórakoztam. Ez a tolóajtós osiire (kb. gardrób) Werther szobájában.

Kíváncsi vagyok, más is azonnal látja-e ránézésre, mi a gond vele? (Ezzel nem engem szopatott, csak saját magát.) Nincs nagy dologról szó, csak Werther ugye műszaki ember lenne elvileg…

[1:13:26] Dr. Nemfenékig Tejfel: tényleg, mi a helyzet a girinccel?
[1:13:35] Shirokuma: javul, de reggelente még mindig kicsit fáj
[1:13:38] Shirokuma: napközben semmi gond most már
[1:13:41] Shirokuma: nem igazán értem
[1:13:56] Dr. Nemfenékig Tejfel: ezt híjják indítási fájdalomnak
[1:14:44] Dr. Nemfenékig Tejfel: morning joint stiffness, if you please
[1:14:51] Shirokuma: hát ez az
[1:14:58] Shirokuma: hogy a reggeli merevedés is már a derekamban van

W: Sabolc, csak nem elég nagy ez a szárító a mosogatáshoz.
S: Arra az egy hétre még, amíg itt laksz, most már csak kibírod valahogy…
W: De kéne venni egy nagyobbat.
S: Hát ha akarsz, menj el, és vegyél egy nagyobbat. Vagy úgy gondoltad, hogy én menjek el és vegyek még erre az egy hétre?
W: Hát…

Itt pedig az elázott, alkoholista jegesmedvék detoxikálódnak:

Emitt pedig egy minden bizonnyal átdolgozott éjszaka utáni, hajnali tíz körüli csendélet (annyira nem csendes egyébként, az egyik medve igen horkol):