Óperenciás régi ismerősöm elrángatott metrósat gyalogolni. Én ugyan a felét se értettem, de ő tudja alapon jól elmentünk, majd kiderült, hogy tényleg az egyik metróvonal (Júrakucsó) egyik megállójából (Gokokudzsi) indul a séta, és a mintegy 800 méterre levő szomszédos megállóig tart, csak egy kis kerülővel, ezért 9 km-t sétáltunk. Közben megismerkedtem egy megállóval, amit a “vénasszonyok Haradzsukujának” hívnak (Haradzsuku az a rém trendi, akarom mondani torendii hely, ahol iszonyú mennyiségű tizenéves és fashion designer bolt van), és mivel a gyalogtúra a vásárlóutcán keresztül vezetett, nagyjából azt is megértettem, hogy miért. (Márminthogy volt irtózatos mennyiségű vénasszony meg nekik bolt.)
Megérkezvén kiderült, hogy a rendkívüli távolságot önerőből leküzdők kapnak ajándékba egy kicsi Tokyo Metro feliratú törülközőt (jó dolog ám az, Made in Japan, nem mindenből jó a százyenes), így mindjárt volt mivel letörölni az izzadságot.
Ikebukuro állomás mellé érkeztünk, és sikerült élőben szembesülnöm azzal, hogy téved el egy japán. Márminthogy van egy Sunshine 60 nevű nagy felhőkarcoló Ikebukurón, ebből az irányból közelítettük meg az állomást, és Maszami nem találta az utat, mert nem a mínusz első szinten voltunk, hanem eggyel feljebb, márpedig ő mindig ott lent szokott menni. Ezenkívül miután megbeszéltünk, hogy mit együnk (“mindegy, csak curryt ne”), sikerült természetesen kikötni egy indiaicurry-vendéglőben (szemben a japáncurry-vendéglővel), amely tradicionális indiai névre hallgatott (Nakamuraya). Autentikusságban talán a Sushi Wernsdörfer-hez és a Yitzhak Goulash-hoz tudnám hasonlítani (igen, az akihabarai pakisztániak sokkal finomabbat főznek).