Finn-japán relációk

Finn(országban is élt) barátunk kiigazított, hogy de hát ő nem is szánta azt a megjegyzést annyira negatívnak. Sőt, szabadkozó levele annyira érdekes volt, hogy szerintem megérdemli, hogy kitegyük. Íme tehát Jyrkki Pingviiniemi, aki shinkansennel utazik Tokión belül és Japán:


1. Kifejezetten rosszul azért éltem meg az utat, mert

  • rosszul sikerült a szervezés, ahhoz, akihez utaztam volna, a tsukubai egyetem egyik professzora (egy kutatói ösztöndíjról lett volna szó), nem érkezett vissza Japánba a megbeszélt dátumra, sőt a tartózkodásom teljes időtartama alatt sem;
  • rosszul sikerült a szervezés annyiban is, hogy aki a házigazdám lett (volna), annak csak az utolsó napon volt rám ideje, de legalább szállást intézett;
  • éppen utazásom előtt két héttel ment csődbe a cég, ahol addig dolgoztam Helsinkiben (2001-es IT bukta egyik áldozata), így végül mindössze egy fél nap “postaszolgálati” hivatalos teendőm volt (az utat amúgy saját pénzből intéztem);
  • egész úton hasmenéssel kínlódtam.

2. Finnországban (bár leginkább csak Helsinkit ismerem belőle) tényleg jó annak, akiből hiányzik az unatkozási képesség, mindenki más számára elég nehezen elviselhető, egyhangú, lassú és lehangoló hely.

3. Nekem kicsit magasak voltak talán az elvárásaim és az én időmben (mikor még a rendszerváltásnak nevezett bohózaton innen voltunk) Japán volt “Az A Hely, Ahol Mindent Hatékonyan Csinálnak” és ehhez képest tudott arcon b*szni néhány dolog. Tisztában voltam azzal, hogy én nem a valós Japánt ismerem, hanem a virtuálisat, de pl. a mellékutcák közvilágításának hiányára semmi nem készített fel…

A konklúzió, amit akkor levontam, az volt, hogy Japán és Magyarország (nem Finnország) közt több a hasonlóság, mint azt vártam és olyasmikben is, amit otthon sem kedveltem. Vagy még sarkosabban fogalmazva “hazajöttem, basszus?!” érzésem volt nem egyszer és ez elég durva tud lenni egy ilyen hosszú repülőutat követően.

Merész a következő következtetés, de ide kívánkozik: ha nem lennék nyelvtanulásban ennyire borzasztóan reménytelen (angol középfok hiányzó felének letétele a nyelvtanulás megkezdésének 19., azaz tizenkilencedik évében úgy, hogy folyamatosan használtam a nyelvet), akkor sokkal könnyebben tudnék Japánban élni, mint pl. az Egyesült Államokban. Külföldön egyetlen egyszer voltam komoly veszélyhelyzetben, Heidelbergben, különben napjaim tűrhetően teltek mindenütt, ahol voltam. De pl. Nürnbergben rosszabbul, mint Japánban. Japánba talán visszamennék, Nürnbergbe nem. Csak utazni már nem nagyon tudok és ha tudnék, se vágnék neki egyedül. Még akkor se, ha tényleg nem adtak el, nem vertek meg, nem kergettek meg, sőt még ujjal se mutogattak rám. Sőt, amit a mai napig nem értek, nem is nagyon néztek külföldinek, amit Németországban és Finnországban még meg tudtam magamnak magyarázni, de amikor már Naritán azzal kezdődött a dili, hogy az Immigration Officer előtti hosszú sorban az előttem álló nagydarab német lány mögül dühösen kiszólt a hivatalnok és ékes japán nyelven, némiképp ingerülten mutogatott át a japán sorba — amit én nem bírtam másképp értelmezni, minthogy én hülye japán, miért állok a gaijinok sorába –, majd jól láthatóan ledöbbent, amikor kék útlevelet mutattam fel neki, mert a japánoké talán bordó, ha jól emlékszem, meg más van az elején :).

A japán nyelvtanulást nálam egyébként is traumatikus élmények hátráltatják, kezdve a balul sikerült Tateyama-interjúmmal, még az előző évezredből. Japán utam során is hiába bifláztam be a helyjegyátvételhez szükséges dolgokat (mert azt a shinkansenre JRPass megléte esetén is meg kell váltani, még ha díjmentes is), a pénztáros nem akart érteni — angolul meg szintén, de arra még elutazásom előtt felkészítettek, hogy így lesz. Sokkal többen értenek egyébként valamelyest angolul, mint az a látszatból következne, csak restellik a gyenge tudást. Ez különben nem lep meg, én is így vagyok vele, komoly időt és energiát igényelt ennek a gátlásnak legalább a gyengítése. És ezért nem hiszem, hogy valaha még egy nyelvet fogok tudni valamelyest beszélni. :( (A jegyvásárlást egyébként úgy oldottam meg utána, hogy kiírtam egy cetlire a célállomást, a vonatszámot és az indulási időt és ezt csúsztattam be, valamint felmutattam a JRPasst — és ment minden, mint a karikacsapás, pedig latin betűkkel írtam.)

Van még egy dolog, amivel nekem meg kellett küzdenem Japánban, ez pedig az éghajlat. Szeptember második felében jártam arra és nekem bizony még az is túl meleg volt. (Ugye én akkor már a második évemet töltöttem Rénszarvasföldén és 18 fokban már pólóban jártam, mint a finnek.)

Még két apróság, ami eszembe jutott: Helsinki ugyan Finnország leszennyezettebb városa, de ezzel együtt Európa legtisztább levegőjű fővárosa és ez nekem, asztmásnak, bizony a Jóisten közvetlen személyes áldása volt. Na most, Japán levegője azért nem ilyen finom, igaz, Budapesthez képest még mindig szanatórium.

A másik meg, hogy Helsinkiben hozzászoktam a tágassághoz. Ez van. A finnek szerint a város egy olyan erdő, amiben épületek és utcák is vannak. :) Ehhez képest pl. Echigo-Yuzawában volt olyan gondom, hogy egy vidéki országút “falun” átvezető szakaszán sem volt járda, viszont az autók állandóan jöttek és az épület mellé parkolt autókat csak az út felől lehetett kikerülni, kb. majdnem a felezővonalig kimenve. Kicsit féltem…

És még pár dolog Rénszarvasfölde vs Szakurafölde témában:

Már (sajnos) cuccolóban voltam hazafele Helsinkiből, amikor ez az eset történt velem. Elöljáróban annyit, hogy nekem szerencsére beidegzett pár dolog, ami miatt nem lógtam ki a finnek közül (pl. hely átadása a buszon, mozgólépcsőn jobbra állás, mert a bal oldal a sietősöké, stb.) és már azt is tudtam, hogy a finnek szívesen igazítanak útba (illetve ha elhagyatottabb helyeken jársz, emögött ott van azért az is, hogy csekkolnak, nem sántikálsz-e rosszban), bár elég hamar fordult nálam a kocka és én magyaráztam el, mi hol van a cégünk környékén (Helsinkiben tényleg mindenki beszél angolul, az utcaseprők is, ezért sem volt esélyem finnül tanulni). Fél évvel az előtt négy darabra törtem a bokámat és még mindig sántítottam picit, ami főleg cipekedés közben volt szembetűnő. Szóval cibálom az egyik nagyobb és nehezebb dobozt a postára, hogy menjen szépen haza (a tizenkét doboz egyike és mind rendben hazaért!), amikor mellémlép egy tökismeretlen férfi, hogy hová és hogy segíthet-e. A posta úgy százméternyire lehetett, a doboz meg volt kb. 18kg, szóval jól jött.

Ezt itthon talán nagyon vidéken lehet még megélni. (Ide kapcsolódik, hogy Hamsterrel néhány éve bebarangoltunk jópár bezárásra érett vasútvonalat. Egyik utunk egy olyan, a román határ melletti településre vitt, ahonnan nem volt kézenfekvő mód továbbmenni, bár a másik vonal igazából nem volt messze — csak épp a trianoni határ túloldalára esett a vasúti csomópont, ezen az oldalon hiányzott úgy 10-12km. Elindultunk gyalog keresztül a falun és Hamster eléggé elveszettnek érezte magát. Mondom neki, figyelje meg, mire a túlvégre érünk, lesz, aki átvigyen minket. Lett. Pedig én volnék a pesszimista… :) — Jó, nekem könnyű, akkoriban 12km még a legyalogolható távok közé tartozott nálam, tehát ha nem jött volna senki, akkor is átérünk. :) )

Japánban ehhez azt hiszem, túl sokan élnek.

Amit a rossz helyen parkoló autóról és a figyelmeztető címkéről (ferrobonddal :) ) írtál, azt viszont a finnek is hasonlóképpen intézik. Egyébként a finnek nagyon jóban vannak a hatóságaikkal. Nekem Carpy azt mondta, hogy Japánban két dolog nem szent: az esernyő és a kerékpár — azokat lopják. Finnországban lehet, hogy már romlott a helyzet azóta, de mikor ott voltam, valaki a mi buszmegállónkban hagyott egy kerékpárt. Pár napig ott volt, senki hozzá nem nyúlt, majd a helyén, de akkurátusan azon a helyen a földbe szúrt botra tűzve egy üzenet, hol és mettől meddig vehető át az elszállított jármű. Pestről kikerült kollégám viszont gyakran dühöngött a finnek “rugalmatlanságán” (őt lesodorták a mozgólépcsőről, mert nem esett le neki, hogy a “szíveskedjen jobbra állni”, az pont azt jelenti, hogy), nehezen tanulta meg, hogy _minden_ alkalommal megbírságolják, ha tilosba parkol, viszont amikor egy nap valaki meghúzta a kocsiját a parkolóban és betétlapot, hasonlókat hátra nem hagyva eltűnt, a folytatás számára meglepően alakult. Ő le is mondott arról, hogy idegenként bármit is tehet, de előkerült egy idősebb hölgy, a “tömb szeme”, hogy ő márpedig látta, ki volt, felírta a rendszámot is, de eddig nem lépett, mert találkozni akart a tulajdonossal. Ez volt este, másnap reggel meg már ott voltak a hivatalos adatok az elkövetőről, meg a nyomtatvány, amivel a biztosítóhoz lehetett menni. Ettől egy picit azért enyhült kollégám addigi masszív Finnország-utálata. :)

Még egy érdekes hasonlóság a finnek és a japánok közt: a finn nem szeret határozott nemet mondani. Tárgyaláskor ha a finn elkezd köntörfalazni (magyar szemmel nem túl jól nyomja), akkor azt értsd úgy, hogy amit akarsz, az nem megy. Finnül persze van szó a “nem”-re, ahogy a japánban is. Csak az egyik ie-t mond, a másik ei-t. :)

Japánban azt keserültem meg igazán, hogy lassú vagyok és elbambulós. Mármost amolyan helyközi buszon kellett többször is utaznom, amin felszálláskor téptem a második ajtónál egy számot, majd a helyem ülve meredtem előre a sofőr feletti táblára, ahol ugrált előre egy rakás yenben kifejezett szám. Célállomásom előtt kellett gyorsan (1) ülve jeleznem, (2) kiapróznom azt a számot, amit a tábla az én számomhoz rendelt, de fel nem állni, míg a jármű mozog, (3) megálláskor mint a villám előrevágódni, dobozba bepotyogtatni az összeget és a cetlit, majd le. Na most, ha nem volt megfelelő számú apróm, akkor buktam, mert visszaadás nincs. És volt, hogy egy 240 yenes útért 300-at kellett otthagynom, hiába a pénzváltógép, ami 500-asokat váltott százasokra (és még tartott a kétféle 500-assal is a mizéria, amit állítólag pont egy magyar páros stiklije váltott ki — a biciklivázakban becsempészett régi magyar huszasok, amiket az automaták 500yenesnek ismertek fel eleinte…) Ehhez a busztársasághoz tartozik az az egyetlen élményem, ami valóban a belesz*rós kategória: az egyik járaton a viszonylatszám fejjel lefelé volt beb*szva a szélvédő mögé az utastájékoztatásilag egyébként sem toppon levő környéken. Carpy szerint a viszonylatszámozás új és idegen dolog, “nem szeretik”. Hát én meg elég jól tudtam setét este is jönni-menni pl. Kyotoban, pusztán a menetrend alapján, mert ott meg minden rendben volt. (És nem azzal a busszal mentem alkalmi szállásadómhoz, amit elmagyarázott, mert arra várnom kellett volna fél órát, míg a 206-os öt percen belül indult és bár tök másfelé ment, de ugyanabban a kereszteződésben megállt, ahova nekem kellett menni. Azért azt nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, elnézem-e a megállót… :) )

Extremitást is produkáltam egyszer, mivel vonatra a JRPass miatt nem kellett költenem, a tokyoi tömegközlekedésre viszont kellett volna. Így hát Shinkansennel metróztam, mert nekem az is elég sűrű volt, házigazdám viszont biztosított róla, hogy ez nem sok mindenkinek jutott eddig eszébe, ti. városon belüli utazásra használni a golyóvonatot. :) (Ámbár szerintem amikor három órán át téptünk dél felé 270-nel, akkor sem értünk ki a városból, de erre meg azt mondták, hogy aki Japánban lakatlan területet akar látni — ti. nincs látótávban egyetlen ház sem — az vagy a hegytetőre, vagy a tengerre menjen. :) )

Ne tessék tehát bántva érezni Japánt, Kuma-sama! Ha nekem olyan nagyon bajom lenne Japánnal, akkor nem japán alkotásokat néznék, olvasnék. Csak éppen az az egy utam nem alakult szerencsésen, több meg nem adódott.

5 thoughts on “Finn-japán relációk

  1. “…amikor már Naritán azzal kezdődött a dili, hogy az Immigration Officer előtti hosszú sorban az előttem álló nagydarab német lány mögül dühösen kiszólt a hivatalnok és ékes japán nyelven, némiképp ingerülten mutogatott át a japán sorba — amit én nem bírtam másképp értelmezni, minthogy én hülye japán, miért állok a gaijinok sorába –, majd jól láthatóan ledöbbent, amikor kék útlevelet mutattam fel neki, mert a japánoké talán bordó, ha jól emlékszem, meg más van az elején…” Háát az laza lehetett!

    Tudsz a srácról képet linkelni??

  2. Szép szösszenet. A JR-passt meg én is hasonlóan használtam, egy kalauz magyarázta el, hogy nem kell helyjegy, mert mindegyik vonaton van helyjegy nélküli kocsi(általában a legutolsó kocsi), meg állni is lehet. :) Mondjuk egy Tokió, Kiotó távot azért nem álltam végig.

  3. Jyrkki lenni tehetséges kém, belesimul környezet, csak beszéd ne kelljen. :) Japán álca: szemüveg, mint mindig, kerek arc, mint mindig, standard japán magasságtól egy centi eltérés sem (fejem szemöldökfába be nem vertem), látható túlsúly (mert az az északi félteke minden fejlett államában a tömegeket jellemzője), keskeny szemek (mint Piedonéé) és máris ráalszik a vonaton a japán útitárs, gyanútlanul, mert nem sejti, hogy nem japánra dől, mégcsak nem is gaijinra, hanem egy földönkívülire. Mert a keskeny szemek sárga erezetű zöld íriszt rejtenek, ahogy egy fantasy hősnek dukál. :) Mellékállásban valószínűségeket bolondítok. Kedves olvasó tartsa szerencsésnek magát, hogy nem láthat. :D

  4. Jyrkki: Jajj ez fájt! :D

    Mindenesetre engem akkor ebből kifolyólag nem igen néznének japánnak (se ufo-nak!), de BP-en a metrón szépen elküldtem finnül a fókákat én is!

    [img]http://nekomimi.chibi-szasz.hu/pictures/foto.jpg[/img]

Leave a Reply