Két napja kézikönyvet írok és semmi érdekes nem történik azon kívül, hogy elpusztítottam egy átlagos japán család éves fogyasztásának megfelelő LOTTE Choco Pie-t, Morinaga Gató Sokorát (Gateau Chocolat) és Morinaga Enzeru (persze, hogy Angel) Pie-t. Ezeket egyébként szerintem tonnaszám kéne Magyarországra importálni, én kétféle eredményre számítanék. Egyrészt miután nagyságrenddel jobbak, mint bármi, amit otthon hasonló kategóriában fel tudunk mutatni (na jó, a dán Anthon Berg, de az nem számít), remélhetőleg vagonszám fogynának (és például korábban nyugdíjba mehetnék), a másik, hogy talán adnának egy-két ötletet az otthoni édességgyártóknak (meg felőlem akár a porcukorgyártóknak is) úgy a termékek kialakítása, mint a szakmai alázat, általában a hozzállás és mellesleg a csomagolás apróbb szakmai fogásai terén.
De hogy valami érdekesebbről is legyen szó, mesélek a bószózokuról. Ezek ilyen motoros bandák, akiknek a legjobb szórakozásuk az, hogy lehetőleg szombat éjjel leszerelt kipufogóval, 5-10 kilométer/óra sebességgel, mocsok nagy zajt csapva végigvonuljanak minél több embert jól felidegesítve. Általában jó kis szélsőjobboldali társaság, szedett-vedett, átalakított, elképesztő szerkezetekkel, rettenetes ruhákkal, világnézettel, és persze a legtöbb hivatalosan még nem felnőtt (nincs 20 éves). Jobbára ártalmatlanok, de a nagyobb városokban, mint Yokohama, azért elég csúnyák tudnak lenni (ott volt olyan, hogy vagy 50 ment egymás után és rendszeresen iszonyú zajt csaptak). Van külföldi, aki csak röhög rajtuk, mi annak idején Yokohamában nagyon utáltuk őket, és főleg azon dühödtünk be, hogy a rendőrség nemhogy elfogdosná őket, hanem mögöttük megy, hogy ne legyen nagy balhé.
Én hagyományosan nagyon rossz viszonyt ápolok velük, egyszer Uedában majdnem összeverekedtem eggyel, Macumotóban meg csúzlival lőttük őket az emeleti ablakból az angol iskolában (sajnos csak ilyen gyenge vackok voltak rendes csúzli helyett, de legalább egy idő után vettünk csapágygolyót), de két alkalommal még én is csak vigyorogni tudtam rettenetesen.
Az egyik Macusimán történt, még jó régen, amikor is úgy alakult, hogy én a tengerparton aludtam sátorban spórolászásból kifolyólag, olyan 4-5 kilométerre a várostól. Na, ott kezdtek el nagy zajt csapni ezek a szerencsementesek, nem is lehetett tőlük aludni. Kimentünk megnézni, dühöngtünk egy sort, de aztán mégis vigyorgás lett a dologból: de hiszen ez egy igazi udvarias japán banda, szépen eljött a várostól, hogy ne zavarja őket, itt bőgetik a motort, szíják a benzinfüstöt és lazulnak… az meg az én bajom, hogy a tengerparton sátrazom, semmi dolgom itt.
A másik meg itt volt Csófuban. Beköltözés után az első szombat éjjel háromkor egy ilyen társaságra ébredtem, aggódtam is, hogy nem lesz ennek jó vége, ha ez rendszeresen megismétlődik. Nézegettem a teregetőrudat, le lehet-e szedni vele a motorról őket (egyébként le, csak kicsit könnyú a rúd), és általában is a legvéresebb halálnemeken töprengtem a számukra. Aztán egy héttel később megint hallom a zajt, kiálltam az erkélyre. Gyanús volt, hogy valahogy nincs az a negyvenfős tömeg hangjuk… aztán egyszercsak elkezdett közeledni a konvoj. Elöl a főnök (ugye őt nem szabad megelőzni) a benzintyúkkal hátul, egy szemre akár 125 köbcentit is elérő motoron, és hát nem volt teljesen világos, hogy azért mennek tízzel, hogy idegesítsék a népeket (ez a mi utcánkban azért is körülményes, mert mint említettem, a környékhez képest nincs az a nagyon sok ház), vagy azért, mert két emberrel ezt tudja a szekér. Utánuk jött a geng, szám szerint öt darab robogós, egyébként viszonylag jólöltözöttek.
Lényeg, ami lényeg, én úgy elkezdtem röhögni, hogy még nekik is feltűnhetett (talán nem kellett volna a térdemet csapkodva mutogatni). Azóta valamiért nem láttam őket erre (messzebbről hallatszott már, de felénk nem jöttek). Tulajdonképpen egy kicsit büszke is vagyok. A legnagyobb vívómesterek azok, akiknek elő sem kell venni a kardot.