Vanda lassan hazafelé készül. Sawaki prof. régi ígéretét teljesítve elcipelt bennünket – no meg a családját – egy soba-vendéglőbe. A soba a szótárjaim tanúsága szerint hajdinát, illetve a belőle készült barna tésztát jelenti. Azazhogy egy soba-vendéglőben lehet mindenféle ramen-re hasonlító, leveses sobá-kat is kapni, amelyben a tészta fehér, tehát valószínűleg búzából készült, de mindenesetre a soba, legalábbis az “alapnak” számító zarusoba barna, főtt tészta egy kis fonott tálcán, megszórva némi nori-val, és hozzá kap az ember egy speciális lét, amibe a tésztát mártogatni kell, majd megszürcsölve megenni. Van egy mondás Japánban, hogy a soba nem is finom, ha nem szürcsölve eszik, és valóban: az Amerikát egyre jobban majmoló, tehát többek között például egyre inkább hang nélkül evő fiatalok között is alig akad, aki a sobá-t ne hangosan próbálná enni. (Én ugyan láttam ilyet – no meg külföldit is, aki kínlódott –, de tényleg elég mulatságos látványt nyújtott.) A dolognak egyébként szerintem van sokkal egyszerűbb fizikai magyarázata is. A soba-tésztának ugyanis körülbelül ugyanannyi íze van, mint minden más sótlan, félnyers, félfőtt tésztának. Íze a mellékelt lének van. Mármost belemártva a tésztát, ha az ember nem szürcsöli fel egy szempillantás alatt az egészet, akkor a lé lecsorog, és marad az ember szájában az ízetlen tészta.
Vendéglő után maradt még egy kis idő, így felmentünk az Alps-parkba. Kiderült ugyanis, hogy Vanda még nem volt (meg Megu-chan is játszani akart): elbliccelte a külföldi diákok partiját, előtte meg aikidó-vizsgázott, amikor a proffal felmentünk.
Délután négy-öt után az Alps-park (mint a legtöbb japán látványosság) sokkal vonzóbb. Ilyenkorra ugyanis a népek hazamennek, marad a park, meg benne mi. Megu-chan nagyot szaladgált – fantasztikus klassz játszótér van ám a parkban, kalózhajóval, várkastéllyal, csúszdával, mindennel. Aztán egyszer ennek is vége lett.