Yokozawa-mama (a család, akinek a gyerekeit angolra tanítom) meghívott Taró óvodájába, ahol mocsi-készítés meg bazár (a bazár szó itt Japánban afféle speciális bolhapiacot jelent, ahol bagóért eladnak mindenféle használt dolgokat, és az így befolyt pénzt valamire fordítják, adott esetben az óvodát támogatták vele). Kaptam mindjárt vagy ötszáz yennyi kajajegyet is a nagyobb motiváció érdekében, pedig magamtól is elmentem volna, hisz az ilyen helyeken egészen remek dolgokat lehet beszerezni.
Így is lett. Iszonyú meleg volt – Matsumoto kezd rácáfolni a hírnevére, mármint hogy itt nyáron nincs olyan borzasztó hőség –, ráadásul a mocsikészítés lényegében abból áll, hogy főtt rizst egy nagy favödörben egy borzasztó nagy fakalapáccsal addig püfölnek, amíg egy nyúlós, gyurmaszerű gumis massza nem lesz. Na, a püföléshez kellettem én. Még a lábujjaimról is csorgott a víz.
Később, lehűlés gyanánt pattogatott kukoricát is gyárthattam. Kis magyarázat: az óvoda kertjében különféle ennivalós standokat állítottak fel, és én azoknak segítettem, amelyikben a Yokozawa-mama is árult.
Aztán pesze a bazárt is megnéztem: a legnagyobb (és legdrágább) vétel egy video-lejátszó volt kétezer yenért (már korábban eldöntöttem, hogy most már veszek egyet, és ötezer yenben szabtam meg a felső határát, amennyit hajlandó vagyok kifizetni érte, tehát jó vétel volt). Kicsit később az amúgy is alacsony árak elkezdtek tovább esni, én meg vadul alkudozni: beszereztem gyönyörű tálcakészletet (az újévi o-sechi-ryoori-hoz) 300 yenért (újonnan talán 5000 körül lehet), további tálcákat, zsírkrétát 10 yenért, egy nagy Kitty-chan babát (Kitty-chan egy rajzfilm-cicafigura, vagy húsz évvel ezelőttről, mondjuk, mint a mi Mazsolánk) 50 yenért, meg egy még nagyobb macit, aminek hiányzott az egyik szeme, 10 yenért. Úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa, amikor hazabicikliztem, főleg, hogy két hatalmas baba lógott rólam (a maci kb. feleakkora, mint én).
Közben az Alps-parkban állítólag valami speciális partit tartottak éppen a külföldi diákok számára. Felrohantam tehát biciklivel, de már csak 1 körül értem oda, és állítólag úgy fél kettőig tartott. Végül is meglettek, megúsztam az éneklést (állítólag mindenkinek elő kellett adnia valamit), viszont még maradtak italok meg kaja. Igaz, étvágyam az nem volt – kaptam enni a bazárban, meg éppen megmásztam egy hegyet biciklivel –, úgyhogy a svédasztal ellenére nem ettem semmit, csak ittam három, rosszabbnál rosszabb üdítőt. Ömlött rólam a víz, tehát nem néztem ki igazán úriembernek, de azért igyekeztem kulturáltan társalogni. Különben fehér ember rajtam kívül egyedül Ioana volt – Vanda arra hivatkozva nem jött el, hogy őt nem hívták; de hiszen engem se hívott senki.