További szónokverseny. Immár olyanokkal is, akik tényleg szépen beszéltek angolul. Néhány gyenge próbálkozás után felállt a színpadra egy lány, az a tipikus japán fajta, nem túl magas, de elég nagydarab csontozatú, erős, rövidlábú, stb.; és kicsit szerencsétlenül tartotta magát, úgyhogy az első gondolatom az volt, hogy remélhetőleg azért nem fog bepisilni közben. Harminc másodperccel később leesett állal hallgattam Martin Luther King “I have a dream”-jét. Piszok jó volt. És ő lett a harmadik. A második egy srác, aki a fél életét Japánon kívül élte le; az első pedig egy indonéz lány. Amin nagyon ledöbbentem: a verseny végén kaptam ötezer yennyi vásárlási utalványt az egyik helyi áruházba.
Délután ez a csapat is meghívott a bulijukra, ahol még jobban kiríttam, mint tegnap; amíg bíra voltam, szó szerint hajlongtak, most meg volt, aki keresztülnézett rajtam; aztán néhány elsőssel együtt gitározgattunk az egyik asztal szélén. Utána még elmentek karaokézni (itt Japánban valamiért az a szokás, hogy második, néha harmadik partit is rendeznek), ahová szintén elmentem, egy kicsit csakazértis. Nem volt rossz, két sör után előadtam a Queen “Another One Bites the Dust”-ját, az egész társaság ledöbbent. Viszont gyalázatosan berúgtam, életemben először és utoljára. A dologról egy üveg gin és whisky tehet, meg az utóbbi időben egyre elhatalmasodó érzés, hogy mégsem fogadott be olyan jól engem ez a kultúra (nincs erről szó, csak sokkal kevesebbet járok el otthonról és piszok sokat vagyok egyedül). Különben tényleg nem vagyok részegség-szakértő, az a gyanúm, hogy ennél még sokkal, de sokkal jobban be lehet rúgni; szóval kicsit dülöngéltem, meg zúgott a fejem rendesen, de minden különösebb hercehurca nélkül hazabicikliztem, hánytam, lefeküdtem, megint hánytam, aztán aludtam másnapig. És még csak nem is volt jó…