Tegnap bemondták a levelibékák a tévében, hogy tájfun lesz, és kivételesen nem tévedtek. Arra ébredtem, hogy fázom, és hogy istentelenül fúj a szél. Végül is egy pokróccal délig elvoltam az ágyban (pedig fel akartam kelni tízkor), aztán úgy döntöttem, éhes vagyok, és nincs otthon semmi. Kitántorogtam a folyosóra, mire pont Pak-sanba, a koreai szobrásznőbe futottam. Megjegyeztem, hogy milyen szép időnk van, épp azon gondolkoztam, hogy sétálni mennék egyet. Erre mondta, hogy ő is…
Én tulajdonképpen szeretem a hibbant koreai szobrásznőket, de aztán gyorsan szabadkoztam, hogy én csak vásárolni akarok menni, mire mondta, hogy ő is. Na, akkor menjünk együtt, ő úgyis meg akarja nézni, mekkora most az Óokagawa.
A tájfun egyébként már kezdett alábbhagyni, és még nem zuhogott olyan borzalmasan az eső; kezdtek az első emberek kimerészkedni az utcára, és valamiért tízből kilenc nő volt. Ilyen jó még soha nem volt vásárolni: többen voltak eladók a boltban, mint mi vevők, négyen. Találtam mirelit gyozá-t (darált zöldségekkel és hússal töltött vékony tésztalap) rettentő olcsón, 18 darabot 130 jenért, az kétszemélyes, és rábeszéltem a Pak-szant, hogy süsse ki őket, én meg majd segítek megenni. Úgy is lett.
Délután elment az eső meg a szél, én meg a Sunwaybe, de borzasztó tömve volt. Pár száz méter úszkálás után abba is hagytam az egészet.
Este lett volna dolgom ezer, de szép sorban először Kitcho, aztán Attila jött; aztán megnéztük a Rocky IV-et a tévében, miközben vacsiztunk, és ehhez elcsábásztuk Ito-sant is, akinek el kellett magyarázni, hogy ki kicsoda, hogy miért ütik egymást olyan nagyon, és hogy a Dolph Lundgren nem is akkora barom, mint amekkorának a filmben látszik. Aztán már csak Attila, Masao és Tatiana jött, különböző ügyekkel-bajokkal.