Megígértem egy itteni magyarnak (Papp István névre hallgat, és közgazdász), hogy segítek neki számítógépet vásárolni. Kicsit elaludtam, gyalázatosan elfáradtam, így aztán már csak a megbeszélt időpontra értem be Akihabarára (úgy gondoltam, bemegyek egy órával hamarabb, és körülnézek, hogy én már ne tartsam fel). Kiderült, hogy nemcsak a jobb, a bal térdem is kikészült, lépcsőn lefelé szinte járni sem bírtam. Ez aztán fokozatosan javult, délutánra egész istenesen tudtam mozogni, de az egész napot egyfajta kábulatban töltöttem.
Végül is egy helyett négy óra hosszat vásároltuk azt a nyüves gépet, és persze, hogy azt vettük meg, amelyiket az első perctől kezdve szerette volna. Viszont 400 ezer forintos gépek esetében ez teljesen érthető, tehát nem nagyon veszekedtem. A masina különben nagyon klassz, amit vásárolt; a processzora gyorsabb, mint az én asztali gépemé, és szinte mindent tud, mint az enyém, beépített hangkártya, színes LCD-képernyő, satöbbi.
Aztán eljöttünk hozzánk, és vagy hat órán keresztül lemezeket másoltunk, programokat telepítettünk, címkéztünk. István valószínűleg az utolsó utáni vonattal ment haza, mert éjfél előtt indult el; egyszer még biztos jönni fog, mert minden lemezt nem sikerült lemásolni.