Werther besztof

avagy minden jócselekedet elnyeri méltó büntetését…

Eredetileg afféle ékszíjledobós őrjöngésnek indult volna ez a poszt, de aztán rájöttem, hogy bölcsebb dolog tárgyilagosnak maradni, mert könnyen úgy járhatok, mint a viccben Pistike apukája:

A: Pistike, nem szép dolog elvenni a nagyobb szelet húst!
P: Miért, te melyiket vetted volna el?
A: Hát a kisebbiket!
P: Akkor meg mit remegsz, nem az van előtted?

Úgyhogy szorítkozzunk a tényekre, és mindenki ítélkezzen maga, én nem fogok.

Werther elköltözött. A bonyolult történetet kicsit leegyszerűsítve, rettenetesen elhúzódott az itteni vízumának az intézése, majd mire sikerült volna, úgy alakult, hogy a cég mégsem tartott rá igényt (de segített neki állást szerezni másutt, mától elvileg ott dolgozik). Mivel úgy nézett ki, hogy csak a magyar fizetését kapja ezekre a hónapokra, én próbáltam úr lenni, és nem szedni tőle lakbért (for the record, ha én nem ajánlok fel lakhatást, az alternatíva az lett volna, hogy még Japánba jövetel előtt rúgják ki és egyébként nem, végül nem a magyar fizetését kapta ezekre a hónapokra), de abban maradtunk, hogy – az evidenciákon túl, tehát hogy a rezsi fele meg amit megeszik – ő takarít, ha már ő a kóhai. Kiköltözés előtt még a szokásosnál is kicsit gondosabban illik takarítani, oszt nagyon nem úgy tűnt, hogy rákészült, ezért vagy tíz nappal előre szóltam, hogy nyilván szeretne majd alaposan, mert a fürdőszobában érdekesen néz ki a lefolyó.

W: Hol van a gumikesztyű?
S: Milyen gumikesztyű???
W: Hát én nem bírom elviselni a szőrt.
S: Márpedig, tesvér, az a te szőröd, lévén én a sportklubban szoktam fürdeni heti hatszor…
W: De én akkor sem bírom elviselni.

Négyszer kérdeztem meg, hogy vett-e már gumikesztyűt (nem; nem; nem voltam olyan helyen, ahol lehet kapni (de voltál, Negishi állomáson van százjenes bolt meg drogéria is)), utána eluntam, és kíváncsian vártam, hogy mi lesz az eredmény. A kíváncsiság egy idő után odáig terjedt, hogy akkor már legyen belőle tudományos kísérlet, precízen dokumentálva, úgyis a T. Olvasók akarnak folyton képeket.

Naszóval, lett gumikesztyű, és valóban sikerült nagyságrendeket javítani a lefolyón, előtte nem nagyon folyt már le a víz a szőrtől. Munkatársaink a következő nyomokat rögzítették a tetthelyen (ez a takarítás után van, a félreértések elkerülése végett):

Pusztán a tudományos pontosság és az egyszerűbb összehasonlítás kedvéért, így néz ki, ha valóban le van takarítva:

Tény, hogy a fürdőkádért külön nem szóltam, hogy az is a fürdőszoba része (csakúgy, mint a fal és egyéb dolgok), és egészen biztos vagyok benne, hogy valahol a fejében létezik egy számára teljesen logikus magyarázat arra, hogy ha ő csak tusolt, akkor miért is nem kell a fürdőkádat kitakarítani (a fenti, meglehetősen világos megállapodás ellenére). Mindenesetre így sikerült itthagyni (igen, a kád nem csupán poros, azok ott porcicák):

A konyhai mosogató lefolyóját pedig így (nem, nem vett új szivacsokat a megöltek helyett, csodálkozott, hogy “nahát, milyen piszkosak lettek”):

vagy ha esetleg nem látszana, hogy a szűrőbetét kezd lassan öntudatra ébredni, tessék:

Vannak még képek, például a kézmosóról, de a lényeg szerintem látszik. És ismétlem, a játékszabályok világosak voltak, nem arról van szó, hogy utólag pufogok. És egyébként még ha nem is lettek volna világosak…

* * * * *

Vissza kellett adni a céges noteszgépet is. Közölte, hogy leszedett mindent, ami saját cucc volt, tessék. Visszakérdeztem, hogy biztos? Biztos.
Egy rövid lista, hogy miket találtam rajta:

  • ABEV (komplett adóbevallással)
  • iBanq (magyar bankos szoftver)
  • BitTorrent (ejnye… céges gépen?)
  • Nokia backup (egész Japánban nincs egy darab Nokia telefon sem)
  • WarCraft III (+Frozen Throne), na jó, ebből már csak az ikonok.

* * * * *

Áprilisban volt egy kisebb összezördülésünk kajaügyben. Nem az volt a gond, hogy evett  abból a kajából is, amit én hoztam – ezzel semmi baj, én ismerem az olcsó boltokat, meg nekem van robogóm, egyszerűbb volt sokszor nekem bevásárolni. Ámde ő szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy a személyzet feladata nyilvántartani a Főherceg úr fogyasztását, majd hónap végén közölni az összeget, ha borravalót akar. Én meg nem úgy gondoltam, így aztán volt kisebb suttogás. Mindegy, elmúlt, a lényeg, hogy kiderült, hogy én hogyan gondolkozom erről, tehát valaminek másképp kell lennie.

Lett.

Most júniusban sikerült igazán főúri módon elintézni a problémát: ugyan továbbra is jóízűen fogyasztotta az én cuccaimat, de ilyen piszlicsáré dolgokról, mint pénz, nem beszélünk, úgyhogy szépen el is ment anélkül, hogy akár csak megemlítette volna a dolgot, nemhogy fizetett volna egy centet is a kajáért. Se a rezsiből semmit (az arcába toltam a villanyszámlát, amikor megérkezett).

Mielőtt úgy tűnne a dolog, hogy kicsit anyagias vagyok (bár külföldön az ember szükségszerűen jobban kontrollálja a pénzügyeit), nem az összeg zavar, nem ettől fogok tönkremenni, költse gyógyszerre. Az a megkapó természetesség zavar, amivel meg sem említette a dolgot. Vagy ha úgy tetszik, az a sokadszor ismétlődő wertheres (mindenféle sorszámmal) hozzáállás, hogy ők csak szenvednek bele a világba, de majd a körülöttük levő felnőttek – a SZEMÉLYZET – majd megoldja az ilyen dolgokat.

Ami egyébként teljesen normális hozzáállás egy gyerektől, na jó, valamennyire még egy kiskamasztól is, de hát huszonhét éves vagy Ernőke, basszájba!

* * * * *

Május 15-től három hétre itt volt a barátnőm. Werther tapintatosan felajánlotta, hogy elköltözik (csak azt a “nem fogja tartani a gyertyát” ne mondta volna el harmincszor). Az otthonhagyott japán barátnője szerzett neki valami átmeneti szállást egy hónapra valahol máshol, és már hetedikén el is hurcolkodott. Hiába mondta a főnök, hogy a cég által fizetett  vonalbérlet 11-ig érvényes, használja ki, meg hiába mondtam én, hogy nem kéne annyira sietni, nehogy aztán ne legyen elég az egy hónap.

Csakazértis elköltözött, és hogy-hogy nem, június 7-én, a vendégem távozása előtti utolsó napon már nem sikerült megoldani a szállást, és anélkül, hogy egy kérem, vagy légy szíves elhagyta volna a száját, szépen visszajött.

* * * * *

Az otthonhagyott románcnak sajnos, vége lett, lévén Werther “nem tudta elképzelni hosszabb távon a kapcsolatot vele”. Mármost Cseresznyevirág valóban kedves japán lány, ezért a Werthert ismerők túlnyomó része a meccset eleve fix kettesre fogadta, de csak én vagyok demagóg, hogy addig, amíg lakást kellett szerezni, még egy kicsit sikerült elképzelni hosszabb távon?

Egyébként pont úgy jött ki, hogy egy napot én nem voltam bent a cégnél, és mire bementem, az idősebb kolléga vigyorogva fogadott, hogy látnom kellett volna, előző nap mit összesóhajtozott Wertherünk, mert kirúgta az asszony.

– Mi a bánatot sikerült ezeknek mondani, hogy azt hitték, hogy ő rúgott ki és nem te őt?
– Hát… hogy elváltunk.

* * * * *

Végül egy utolsó kép, ezen bevallom, igen jól szórakoztam. Ez a tolóajtós osiire (kb. gardrób) Werther szobájában.

Kíváncsi vagyok, más is azonnal látja-e ránézésre, mi a gond vele? (Ezzel nem engem szopatott, csak saját magát.) Nincs nagy dologról szó, csak Werther ugye műszaki ember lenne elvileg…

9 thoughts on “Werther besztof

  1. Elég türelmes vagy….Ugyan a részleteket nem ismerem, de 2-3 alkalom után (kaja felzabálása, stb) valószínűleg kivágtam volna a lakásból…

  2. Lehet, hogy az egyik ajtót nem használta, így nem zavarta, hogy egymásra csukódik.

    (Illetve van (volt) Nokia Japánban, a Softbanknál, az kisérletezik mindenféle külföldi csudával :p )

  3. 1. Igen, más is látja :D
    2. Régebben az én hátamon is fát lehetett vágni, de ahogy öregszem, egyre többször hagyom a fenébe az udvariaskodást. Ezt a kölyköt egy hétig sem bírtam volna, téged fel lehetne terjeszteni valami szentnek járó kitüntetésre. (Úgy látszik, te még nem öregszel, ha még ilyen jól tűröd. Ezt akár pozitívumnak is felfoghatod *g*)

  4. Minde jel arra mutat, hogy a tolóajtók lelkivilága nem része az általános műveltségnek.
    Pl. a Tescóban kb egy éve tolóajtókat szereltek a tejtermékekhez, és nagy piros jelképek mutatják, melyiket merre kell húzni, ennek ellenére az elején eláég sok ki volt szakítva…

    Nekem, aki 10+ évig használtam rosszul összerakva a 3 osztatú tolóajtós (*) hálószoba-szekrényemet, vérnyomás-emelkedést okozott, hogy a felső szekrényen látható példa ellenére Werther nem jól húzta be be az alsót.
    A történetek alapján Werther a civilizáció bűne. A negyedik életévét sem élte volna meg kicsit kevésbé megbocsátó környezetben.
    (Annak ellenére, h a higiénia területén a szokásosnál jóval magasabbak az elvárásaid, Sabolc, ha még nem mondták volna.)

    (*)
    Nos, a 3 osztatú tolóajtó 2 sínen, az nem alapszint, némileg hasonlít a 3 test problémához. MOST MÁR a középső, kétfoganytús ajtó van a külső sínen, a másik kettő a belsőn. (Sajnos, a helyes összeszerelést a középső ajtón levő két fogantyú világosan jelezte már a kezdetek kezdetén- ennek ellenére 10+ évig a kétfogantyús ajtó volt a belső sínen, a másik kettő a külsőn, ami egyrészt többszöri újbecsípést eredményezett közöttük, másrészt a középső ajtót meglehetősen nehéz volt kezelni, lévén, a fogantyúi zárt állapotban takarva voltak… Dehát én, okleveles gépészmérnök, csak jobban tudtam, mint egy egyszerű asztalos?)

  5. Dehogy magasak az elvárásaim. Általában.
    Csak itt ugye két peremfeltétel volt:
    1. A lakás NEM AZ ENYÉM, hanem Gábor barátomé, egész pontosan a japán feleségéé, és nem csinálhatunk belőle dzsungelt meg disznóólat, úgyhogy igen, az én szokásos mércémhez képest igenis többet kell takarítani; és
    2. Ha már sikerült a két hónap ittlét alatt tán négyszer felemelni a kurva porszívót meg felmosórongyot (segítek: egy japán háziasszony kb. naponta takarít), akkor legalább, amikor elmegy, kapja össze magát.

  6. Én csak a miheztartás végett, fenéken billentettem volna.
    Mondjuk a pénzen teljesen kiakadtam volna, pedig nem vagyok smucig, de irritál, ha valaki természetesnek veszi, hogy más pénzéből kajál.

  7. Nem csak az ellentmondás kedvéért:
    az informatikus NEM műszaki ember. Werther kapcsán gondolkoztam el rajta, és revelációszerűen rájöttem: az informatikus olyan bölcsész, akinek az informatika a szakterülete.

    És innentől valami a helyére kattant:
    – igen, némelyik rettenetesen ügyetlen, ugyanis az informatika szaknak (egyikek sem,azt hiszem a BME-nek sem) NEM RÉSZE a manualitás. (Van ilyen másodévben, hogy számítógép-szerelés gyakorlat? Hogy össze kell dugni egy 5 munkahelyes hálózatot, minden gépet és a szervert telepítve? Ha van, akkor tévedtem…)

    – igen, jellemzően élettől elrugaszkodott szerencsétlen teremtmények, hiszen éppen azért lettek informatikusok, nehogy emberekkel kelljen foglalkozniuk, akikkel (akiknek avatarjaival…) leggyakrabban képernyőn illetve csetelés közben találkoztak.

    Mindezek a belső V. kerület közepén szocializálódott bölcsészekre is jellemzők, azzal a különbséggel, hogy ők ugyan nem képernyőn, de csak más bölcsészekkel találkoznak életük egyik legérzékenyebb szakaszában (17 – 29 éves korukig…)

    Talán túlzok. Egy kicsit.

  8. Benoe,
    hogy az informatikus bölcsészmérnök, azt cáfolni nem fogom, csak kicsit bővíteném a dolgot azzal, hogy amikor én még villamosmérnöki szakon zúztam a csővoltmérőket, ugyanezt pepitában meg lehetett kapni a gépészmérnököktől (semmi nehéznek közelébe nem megyünk — ja, transzformátort láttál már? :) ), ők meg kaphatták volna meg a magukét a kohó- és bányamérnököktől, de azok meg vita helyett mindig ittak. :) Aztán lettem informatikus is és bár annak idején terveztem és _építettem_ egykártyás vezérlőket, lehet, hogy zárat szerelni nem vagyok a legalkalmasabb — a kézügyesség nekem sem jellemzőm, hiába járok csavarhúzóval. De ettől még nem érzem igazán bölcsésznek magam, hosszú lépcsőn legurulva se lennék elég lila hozzá. ;) Ez egy olyan köztes létforma, mint a kacsacsőrű emlős. :D Sz’al tényleg bölcsészmérnök, annak minden előnyével, hátrányával. És ahogy nézem, kb. a mi évfolyamunkból is annyian lettek tíz év után szakmailag sikeresek, mint egy átlagos gépészmérnöki szakon. A kevésbé szakmaszeretőknek meg ott a manageri pálya. :)

Leave a Reply