Uszagija 2

Csak hogy legyen fogalma a kedves olvasóknak egymásról, meg hogy miféle emberek is kommentelnek ide, kíváncsiságból lemértem a pultot, 3,9 x 0,59 méteres (ezt úgy szemre egy 1024×768-as képről!), valóban tömör cseresznye, állítólag már egyszerűen kapni sem lehet ilyet (ami ekkora cseresznye lenne, mind védett fa valahol), de ha mégis, lenne vagy hárommillió yen, azaz a jelenlegi áron közel hétmillió forint.

Ma, az utolsó napon aztán rákezdett rendesen az eső. Ettől aztán hirtelen radikálisan lecsökkent a látogatók száma, pedig egyébként a táj gyönyörű, már feltéve, hogy a víz nem esik az ember fejére:

Eléggé rendesen le is hűlt a levegő, úgyhogy befűtöttünk kicsit. Ha az eddigi képekből nem derült volna ki, az Uszagija eléggé igyekszik kissé retró benyomást kelteni, úgyhogy látszatra az olajkályha sem a legmodernebb fajta (a valóságban egyáltalán nem régi), viszont annál hasznosabb (lehet rajta vizet melegíteni):

Újraolvasva a tegnapiakat, épp csak azt nem sikerült leírni, ami pedig talán a legfontosabb lett volna, éspedig a minőséggel kapcsolatosakat. Név szerint azt, hogy miközben ez egy icipici, eldugott, vidéki vendéglő – mondjuk a kisoroszi faluvégi kocsma feltehetőleg lényegesen nagyobb forgalmú -, minden patyolattiszta, az ételek (japán viszonylatban) egyáltalán nem drágák és nagyon is finomak, azt nyilván mindenki tudja, hogy Japánban borravaló nincs, a poharak és tányérok ugyan különféle akciókból és bolhapiacokról vannak összeválogatva, de olyan igényességgel, hogy a vendégek folyamatosan dicsérik (ma visszajöttek a tegnapi amerikaiak és a néni áradozott a teáscsészéről). Tény, az átvétel előtt kicsit rosszabb állapotban volt a hely, de vadonatújra cserélték a mosdót:

és a vécét:

és ha nem lenne világos, hogy mit keres a villanydrót a vécé mellett, nos az ülés fűtve van (főleg télen igen hideg tud lenni).

Az üdítős és jegeskávés poharak be vannak hűtve a hűtőszekrényben, a forró italok kitöltése előtt forró vizet töltenek a csészékbe, hogy jobban tartsák a meleget. A pálcikák bambuszból készültek, az olcsó vacaknál sokkal igényesebbek (én is ezt szoktam hozni), az adagok kifejezetten nagyok, és a hatalmas piskótát is csak tíz részre vágják fel (nem tizenkettőre meg tizenhatra). És akkor a Japánban szokásos többi dolgot nem is mondom (automatikusan kéztörlő és hideg víz a vendégnek, ahogy belép,  és így tovább).

A dolog egyébként meghálálja magát. Mama-szan mesélte, hogy mostanra azért már egy csomó japán blogra is rákerültek, bármennyire igyekeznek nem reklámozni magukat. És bár a fentiek egy része – nagy része – Japánban majdnem alapszintű elvárás, azért nem minden, és a vendégek igenis meghálálják. Nem mintha egy japán vendég hangosan veszekedne, ha nincs megelégedve a vendéglővel. De hogy többet az életben oda nem megy, és elmeséli egy csomó ismerősének, az is biztos. De azt is, ha tetszett neki.