Renkjú, avagy pihen a cég

Japánban április végén–május elején négy állami ünnepnap rendkívül közel esik egymáshoz, gyakorlatilag idén tíz egymásutáni napból csak kettő lenne munkanap, ezt sokan ki is szokták venni, illetve hát régen szinte máskor nem is nagyon vehették ki, kvázi el volt döntve, hogy most pihenünk. (A másik két szünidősebb rész az augusztusi o-bon és újév.)

Én új munkavállaló vagyok, fél évig semmi (fizetett) szabadság, szóval tudtam, hogy be kell jönnöm, de mondták, hogy nyugis lesz a nap. Ehhez képest ma beértem, és gyakorlatilag senki nem hiányzott. Jó, túlzok, kb. 3-4 ember igen, de a cég pont úgy néz ki, mint máskor. Az egyik kolléga azt mondja, hogy mostanában sokkal szabadabb a világ, így az ember inkább bejön ilyenkor dolgozni és máskor vesz ki szabadságot, régen nem így ment.

Ennyire persze nem egyszerű a történet, úgy látszik, a mieink ilyen kis rendesek, mert egészen nagy cégeknél (de tényleg nagyon nagyoknál) láttam feliratokat, hogy komplett bezárnak tíz napra. Sőt, a főutca túloldalán lévő éjjel-nappali(!) is.

Na de akkor mi is a valódi helyzet?

Az biztos, hogy átlagosan a japánok ma sokkal kevesebbet dolgoznak, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Akkor az évi átlag 2200(!!!) óra körül volt, mára ez jóval 1800 óra alatt van az OECD grafikonja szerint (ha él a link, az eredeti sokkal interaktívabb):

Sőt, láttam más forrásból származó adatokat is, amelyek inkább évi 1600 óra köré teszik az átlagot, ami jóval közelebb van már ahhoz, amit mi Európában megszoktunk.

Az átlag persze csalóka, és sok-sok tényező összessége. Egyrészt a statisztikával mindig lehet játszani, és ha az az előírás, hogy az emberek nem dolgozhatnak papíron sokat, akkor papíron nem fognak sokat dolgozni. Ehhez képest még mindig sok-sok cikk szól arról, hogy emberek halálra dolgozzák magukat és valamit most már igazán csinálni kéne. (Ebből az utóbbiból – már ti. hogy valaki éjjel kettőig dolgozott és utána ment vissza hétre – én is láttam egy példát, és hogy-hogy nem, az is amerikai cégnél történt.) Épp tegnap este néztem bele Michael Moore 2015-ös dokumentumfilmjébe, ami pont azzal kezdődik, hogy az olaszoknál akár 8 hét fizetett szabadság is össze tud jönni egy évben, oszt hogy van akkor, hogy mégis hatékonyak, és még a tulajdonos szerint is mennyivel jobb, hogy kipihenik magukat?

Japánban nagy hagyománya van annak, hogy sok időt töltenek valamivel, de valójában nem elég hatékonyan. Már az egyetem alatt pufogtam, amikor a baseball-klub tagjai dicsekedtek, hogy „és szombaton egymás után hat órát edzettünk ám”. A helyes válasz persze az „És minek? Másfél óra után az ütőt nem bírtad emelni, csak a rossz, fáradt mozdulatot gyakoroltad be.” A fenti cikkek egyike is emlegeti, hogy sok helyen igazából nincs már mit csinálni, csak a főnök még nem ment haza, és a lojalitás hiányának tekintenék, ha valaki csak úgy elpakol és hazamegy. A közszférában a dolgozóknak a túlórán kívül nem könnyen lehetett pénzt juttatni, így hát délután ötig vakaróztak, aztán öttől kilencig megcsinálták, amit egész nap kellett volna (nem én találtam ki, a városházán dolgozók mesélték).

A fenti cikkek egy másika viszont azt emlegeti, hogy nem létezik, hogy minden japán dolgozó ennyire ne lenne hatékony, tehát ha muszáj ennyit dolgozni, akkor túl sok mindent kell csinálni. Ez így is van. Japánban elképesztő tehetséggel szaporítják a bürokráciát, és ennek  ezer jelét látni. Kezdve attól, hogy másfél óra alatt sikerült megrendelni a vonalas és mobilnetet (ugyanazon a helyen, ugyanattól a cégtől, ugyanarra a címre, mert minden egyes űrlapot kézzel kellett kitölteni, és kb. a vércsoportomat is meg kellett adni), a városháza bármely apró elintézendő ügyéig (ahol minden egyes űrlapot kézzel kell kitölteni, hiába van meg nekik elektronikusan minden adat), a cégnél látott aprólékosságig (a nyugati és a japán könyvelés szemlélete itt-ott eltér, aminek a gyakorlatban majdnem az az eredménye, hogy mindent kétszer, legalább két helyen kell nyilvántartani; és egy olyan apróság, hogy a support egy részét külső cég biztosítja, finoman szólva is jó sok papírmunkát okoz). A fenti példában (már ti. hogy az IBM Japan halálra dolgoztatja az embereit), simán lehet az az egyik ok, hogy nyilván az IBM belső elszámolási rendszere körülbelül olyan rugalmas, mint a megkötött cement, ezzel szemben a japán állam egy teljesen más nyilvántartást vár el, a cég meg azt, hogy ezt ne két-háromszor annyi emberrel kelljen megoldania, mint otthon.