10-kor kezdődik itt a hivatalos élet: szétszedtek bennünket négy csoportra, és természetesen nekünk az egyik legunalmasabb tanár jutott. Kétórás előadást hallgattunk meg: az “A japán élettel kapcsolatos kifejezések” azt takarta, hogy belénkverjék azt a minimális udvariasságot, amit a hétvégi home-stay-en elvárnak tőlnk a családok. Miután a csoport tudásban egy kicsit tényleg szórt, a biztonság kedvéért alacsonyra vették a mércét, ezek után azért nem volt annyira érdekfeszítő végighallgatni, hogyan kell japánul köszönni, meg mit mondunk étkezés előtt.
Annál érdekesebb volt viszont a délután – teaszertartást rendeztek az Intézet teaházában. Azazhogy, mivel 113 ember mégiscsak egy kicsit sok, ezért kétfelé vágtak bennünket, az egyik fele videót nézett a teaszertartás rejtelmeiről – egészen pontosan az Urasenke iskoláról, amelyet most éppen az tizenötödik ugyanolyan nevű fazon vezet –, de ezt sajnos teljesen japánul, úgyhogy végül is volt egy csomó ismerős mondat, de leginkább a szép képekre emléxem.
Aki valaha volt normális teaszertartáson, az tudja, hogy 6-8 ember is sok, nemhogy egyszerre ötven. Volt némi vágóhíd jellege ezek után annak, amit előadtak nekünk. Kicsit felturbózták a dolgot: az első három-négy embernek normálisan előadták a hajlongást, a kínálást, szóval a liturgiát, a sor végén ülőknek, mint nekem, már jóformán csak odahajították a sütit meg a teát. Viszonylag udvarias dolognak számít még kérni teát egy ilyen szertartáson, különben is, nagyon finom – végignézve a tömegen, nem mertem megpróbálkozni vele, az unszolás ellenére sem.
Még szerdán sikerült felhívni a Hidasi tanárnőt, és megbeszéltem vele, hogy meglátogatom. Szombat hajnalban indult haza, tehát péntek estére hívott. Úgyhogy nekivágtam egyedül a Japan Railways minden borzalmának, és legnagyobb meglepetésemre viszonylag minden gond nélkül sikerült két átszállással igen hamar megtenni vagy 30 kilométert (légvonalban egyébként a két város nem lehet több 15-nél, de hát az élet szigorú, és a japán vasutak sem járnak mindenhová közvetlen). Természetesen az állomás rossz oldalán szálltam le, ami legfeljebb 1 kilométer gyaloglást jelentett, de aztán végül is találkoztunk.
Csakhogy vele volt egy japán ember, mint kiderült, egy tanár Tokióból, aki mindenáron vele akart vacsorázni, és ezért – bár ő szabadkozott, hogy jön egy tanítványa – ő engem is meghívott egy thai vendéglőbe. Eda-babot ettünk, ez teljesen normális zöldbab nyersen, csak jóízű, meg sajnos rendeltek nekem valami rettenetes üdítőt. Már majdnem kezdtem jóllakni, meg különben sem voltam éhes, amikor kiderült, hogy eszünk is: afféle asztali grill, vagy játékfondü jellegű menük voltak. Kis grillsütőt tett a pincér az asztalunkra, és aztán mindenfélét rendelhettünk, amit szépen megsütögettünk. A temérdek finomabbnál finomabb hús közül persze a tanár elsősorban zöldséget, egy kis májat, és valami rettenetes mennyiségű belsőséget rendelt: a legutolsó, “tehénhormon” névre hallgató valami valószínűleg valamelyik gyomra lehetett szegény marhának, mert akármennyit sütögettem, teljesen megrághatatlan maradt.
Miután kettőkor keltem hajnalban, és nem bírtam elaludni, valami hihetetlenül kivoltam. Éppenhogy bólogatni bírtam, miközben teljes sebességgel folyt a japán beszéd, és a legváratlanabb pillanatokban kérdeztek valamit tőlem, amire intelligensen kellett volna válaszolni.
Nagy nehezen vége lett a vacsorának, még egy kicsit beszélgettem a tanárnővel. Rettenetesen kiborult, hogy hossszú a hajam, aztán kérdezősködött, mi van otthon, amiről én valószínűleg kevesebbet tudtam, mint ő. Azt tudtam, hogy rám akar sózni egy teafőzőt, hogy vigyem neki haza, de kiderült, hogy a rizsfőzőjét is velem akarja hazacipeltetni. Ezenfelül ideadott egy nagy marha szatyrot, hogy vigyem el, jó lesz majd a Ritának, aki 29-én jön. Nem is tartott aztán 21-én, csak körülbelül egy óra hosszat rábeszélni aztán az Intézet portását, hogy ugyan, őrizzék már meg az szatyrot egy hétig.