És amikor már azt hittük, hogy mindent láttunk

Az úgy volt, hogy van ugye nekem a mostanra erősen fényét vesztett biciklim, teccenek emlékezni, fénykorában így nézett ki:

Ez majdnem négy évvel ezelőtti fénykép, mostanra sokkal rozsdásabb, mert kint állt a szabadban és nem használtam eleget (Yokohamában a sok dombjával biciklizzen a fene, azért van a robogó). Igenám, de most testedzészeti szempontból újra elővettem a drágát. Gondosan cipeltem is a szerszámokat meg a pumpát mindenhova, hátha baj lesz, de eléggé megtelik vele a kosár, meg az elmúlt három alkalommal (meg előtte öt évig) hibátlanul működött, úgyhogy gondoltam, most az egyszer minek vigyem.

Ahogy azt kell, olyan 5-6 kilométerre otthonról szépen le is eresztett a hátsó, és mivel a szelepgumit már kellett cserélni (teljesen szét volt pállva), féltem is, hogy nem lesz jó vége, nem egyszerű lyuk lesz ez, hanem valami csúnya szétrohadás.

Üldögélek szomorúan a 358-asról elnevezett országút szélén, sorra húznak el a drágábbnál drágább bicikliken az emberek, aztán – lesz, ami lesz alapon – odakiabáltam egy öregembernek, aki jött a járdán bringával, hogy “bátyám, nincs-e véletlenül pumpája?”

Meglepően lelkesen megállt, hogy dehogynincs. Előkapta, és ha nem erőszakoskodom, ő akarta volna felfújni a kereket. Pumpálom, pumpálom, de pillanatok alatt leereszt. Na majd ő, mondta, és kikapta a kezemből a pumpát, és nagyjából azzal a lendülettel széttörte. Jó, nem nagyon drága pumpa volt, de azért nem néztem volna ki belőle. Én éppen szomorodtam volna tovább, amikor is elővette a második pumpát, ez már ilyen lábbal taposhatós, fémvázas volt, nem műanyag szutyok, mint az előző. Sajnos, kiderült, hogy valami csak nem jó, leereszt.

Á, semmi gond, rikkantotta az öreg, van nála ragasztó, csak kéne víz, megtalálni a lyukat. “Hát vizem éppen van egy kevés” – mondtam, mire már elő is szedett egy kis széthajtható műanyag medencét (nem viccelek, tényleg, olyannak tűnt, mintha erre csinálták volna, bár a nálam okosabbak szerint lehet, hogy csak kutyaitató), öntötte bele a vizet, és integetett, hogy szedjem le a gumit. Annyi szerszáma nem volt, hogy a kereket is ki tudjuk venni, így érdekesebb lett, de gyakorlatilag csak kotkodálni tudtam körülötte, olyan tempóban pörgött. Szedte elő a smirglit, filctollat, jelölte meg, ragasztózta, kopácsolta, majd szembesültem azzal, hogy hibátlanul meg is ragasztotta. Jó, én raktam vissza a gumit, de a többit mindent ő.

Felpumpáltuk, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van (időre kellett mennem estére, Gábor barátom partit adott annak tiszteletére, hogy egyetemi tanár lett), és még annyira futotta az erőmből, hogy megkérdezzem:

– “Bátyám, ne haragudjon, de hány éves?”

– “81.”

Majd még vigyorogva elmesélte, hogy Yokohama állomástól indult reggel (legalább 12 kilométerre voltunk tőle és ha a tengerpartnál járt, az minimum 2-3 további kilométer még oda-vissza), és oda megy most vissza. Adott egy névjegyet is, építőiparban dolgozott, és természetesen semmit nem volt hajlandó elfogadni a javításért.

Hát, én nagyon remélem, hogy nem kell soha háborúzni velük.