Végre megvettem az oly régóta tervezett robogót (róla majd többet valamikor később), és két napnyi ingázás után igazán megérdemelte a jószág, hogy egy kicsit messzebb is menjek vele.
Miközben én igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy milyen jól ismerem Yokohamát, a valóságban ez a város azért szintén óriási. A hivatalos cenzus szerint 3,6 millió ember él a város közigazgatási területén – azért ilyen nyakatekerten fogalmazok, mert ugye itt sok száz kilométeren át lógnak egymásba a városok, tehát tulajdonképpen ízlés és szokás dolga, hogy mettől meddig tekintünk valamit egy városnak. Mondjuk Kawasakinál van egy elég nagy folyó(meder), azt észrevenni.
Yokohama 18 városnegyede közül én jó, ha négyet ismerek tényleg alaposan – Minami-ku, mert ott laktam másfél évig kollégiumban, ott azért néhány részt tényleg sikátorig bezárólag, Hodogaya-ku főleg innenső fele, mert ott volt az egyetem; Nishi-ku, mert az Yokohama állomás környéke, meg Naka-ku beljebb eső része -, a többiekből már inkább csak egy-egy részt: Kónan-kuból például Kónandai, ahol Gáborék laknak, Asahi-kuból meg Futamatagawa, a közlekedésrendészet, Kanazawából egy-két híresebb kirándulóhely (Hakkeijima), ugye most Isogo-ku tetején lakom, aztán nagyjából viszontlátás. Tsurumiról körülbelül annyit tudok, hogy eszelősen sokan laknak ott (muszáj, hogy így legyen, mert hatalmas lakótelepek látszanak és mindig sokan szállnak le a vonatról), illetve hogy egyszer onnan toltam el egy robogót Hodogaya közepéig (igen, egy másik robogóról). Aobán meg most jöttem keresztül, amikor Chofuból bicikliztem át.
A nagyívű felvezetés annak szól, hogy persze ismerjük csak meg jobban Yokohamát, és egyébként is 14 éve voltam itt utoljára a Sankeien nevű parkban. Kössük össze akkor Naka-ku még kevésbé ismert részeinek a felderítésével.
A fenti képnek ugye én a bal alsó részéhez lakom közel (a bal szélen látható folyódarab kb. közepétől kicsit balra), és a kép középső-felső részét ismerem unásig. Negishi állomástól szoktam ingázni (ez látható módon kerülő, de Kannai állomás jóval messzebb lenne), hát most menjünk el jobbra, amerre sose járok, irány Honmoku.
A körmönfont bevezető igazából ahhoz kellett, hogy elhelyezzük térben a következő képet, amelyen a motorról néztem vissza Negishi felé:
és a következőt, amelyiken viszont 100 méterrel előrébbről a másik irányba (kelet felé):
Sikerült jó nagy kört leírva megérkeznem a Sankeien parkba, de így legalább a főbejáraton mentem be. Ha valaki lemaradt volna a régi naplóból a Ritsurin Park leírásáról, nos, ott írja a költő, hogy
Nagy általánosságban kétféle kertfajta van Japánban. Az egyik – például a Ryooanji híres kőkertje Kiotóban – tipikusan arra van kitalálva, hogy az ember leüljön mellette (mellette, nem benne!), gyönyörködjön benne és töprengjen el a világ hívságain. És ne mászkálja össze. A másik, a “sétálós fajta” pedig olyan, mint a Ritsurin Park, vagy a yokohamai Sankeien, ami egyrészt persze sokkal nagyobb, és ahol az ember tényleg úgy érzi, hogy menni akar, hogy mindent mindenhonnan láthasson.
Amit ott elfelejtettem leírni, hogy és az ilyen parkokat érdemes egy évben többször is meglátogatni, mert mindig más virág nyílik. Az egyik legszebb természetesen a cseresznyevirágzás (ez nyilván nem az én fotóm):
vagy még inkább, teljes pompájában:
Most persze, augusztus elsején nyoma sem volt már a cseresznyének:
de érdekes módon, virágzott még az ajisai, azaz a hortenzia:
Többen mondták, hogy hűvös az idei nyár, ami a folyamatos izzadásban annyira nem tűnt fel, de a Sankeien virágnaptárja júniusra jelzi a hortenziát, nem július végére. (A fenti képből egyébként az is kiderül, hogy a Sankeien földje enyhén savas kell, hogy legyen… a hortenzia ugyanis természetes indikátorként működik, lúgos földben rózsaszín virágot hoz.)
A parkot egyébként egy Hara Tomitaró nevű selyemkereskedő építtette. A fickó eredetileg kínai klasszikusokat tanult, de aztán benősült egy gazdag selyemkereskedő családjába, és nemcsak befogadták, hanem őt tették meg örökösnek. Valószínűleg elég jól mehetett neki, mert nem a másolatát készíttette el híres épületeknek, hanem egyszerűen áthozatta őket ide (például Kiotóból). Viszont hogy nem vette el az eszét a pénz, az is jelzi, hogy 1906-ban nemcsak megnyitotta Yokohama népe előtt (ingyen!) a parkot, hanem még tűzifát, ivóvizet és tűzrakó helyeket is biztosított a számukra.
Hosszú magyarázkodás helyett álljon itt a beszkennelt angol szórólap belseje (kínlódtam vele, erre kiderült, hogy itt megvan PDF-ben):
Az ember alulról érkezik, ezt a látképet látni a leggyakrabban a Sankeienről (fent mindjárt háromfélében) és kicsit arrébbról:
A térképen “Lotus Pond”-nak jelzett kis tavacskában víz nem sok látszott (elvileg most van annak is a szezonja, de épp meghasonlani készülök, hogy akkor most nyíltak-e vagy se nem, merthogy látszanak a virágok, de kinyílva ilyennek kéne lennie):
A kertben található házak és pagodák közül 10 japán nemzeti örökségnek számít. Ahogy mászkáltam, behívtak az egyik épületbe – nem emlékeztem régről, hogy ezek nyitva lettek volna, és még akkor sem esett le, amikor egy idős japán mondta a társának, hogy “hányszor voltam már itt, és még sosem jártam itt bent”, csak otthon, amikor megnéztem a programokat, hogy bizony normális esetben nem is lehet bemenni ezekbe az épületekbe. Csakhogy pont most, a már emlegetett 150 éves évforduló kapcsán két hétre (pont mától kezdődően) kinyitották őket a nagyközönségnek is.
A belső kertbe besétálva, így néz ki az út a Hakuuntei nevű ház mellett balra elhaladva:
és így néz ki a Rinshunkaku nevű épület, kb. a térképen Rengein névvel jelölt ponttól nézve:
Az alábbi kép csak töredékét adja vissza, hogy milyen érzés lehetett itt lakni (látkép kifele a Rinshunkaku-ból):
A belső kert legbelső része sötétebb, kevesebb épület, sokkal több növény. Ez itt már visszafelé jövet a Choshukaku nevű épület:
Még egy visszatekintés a Teisha-hídra:
Aztán persze a külső kertben is lehet rengeteget sétálni, az egészet most nem is bírtam bejárni. A tavacskában halak is vannak, ami itt teljes természetességgel vonja maga után, hogy a gyerekek etetni fogják őket:
És tényleg, a tó melletti táblácska nem is azt mondja, hogy a halakat tilos etetni (nem is az), hanem hogy tessenek vigyázni, hogy bele ne essenek. A halak (zöld meg aranyszínű pontyok) egyébként botrányosan kövérek.
Ma egyébként nagy tűzijáték volt a városban, de délután ötkor már ilyen tömeg verődött össze a Minato Mirai 21 kereszteződéseiben (a tűzijáték sötétedéskor kezdődött, vagyis bőven hét után, és a képen az látszik, hogy egy fél lámpa alatt mennyien gyűltek össze a kereszteződésben):
úgyhogy elpasszoltam. Majd elkérem a fiataltól a képeket (ők kimentek).