Ma gyűlést tartott a mesterandusz-banda, többek között arról szavazva, hogy akkor akarnak-e számítógépet venni. (Mármint az én Compaq-omat, amit felajánlottam a brigádnak megvételre, és három hete ott van a szobában, kipróbálásra.)
Japán szokás, pláne üzleti körökben, hogy egy-egy fontosabb döntés előtt némi puhatolózást, afféle előtárgyalást, beszélgetést folytatnak. Van neve is ennek a dolognak, nemawashi. Én tisztában voltam ennek a fontosságával, ezért tegnap, amikor Hirata és Fujisawa nekiállt arról kérdezősködni, hogy akkor mennyiért is adnám el a gépet (nehogy másnap, a gyűlésen legyen ebből vita), megjegyeztem nekik, hogy ha van még kérdésük, most tegyék fel, nehogy holnap valami olyasmit mondjak, amire nem számítottak. De nem, kizárólag a gép ára érdekelte őket. (Én eredetileg ugyanis 40 ezer yenért, az eredeti áránál 10 ezer yennel többért ajánlottam volna fel, viszont Fujisaki, akivel együtt sorakoztunk, azt mondta, oda ne adjam 50 ezernél olcsóbban. A két brigádfőnököt kizárólag az érdekelte, hogy 40 ezerért megkaphassák.)
Ezek után ma a szavazás japánosan indult. A gyűlésvezető feltette a kérdést, hogy “akkor a múltkor eldöntöttük, hogy számítógépet veszünk, vegyük-e ezt itt?”, mire fellendült ezer kéz, és eldöntöttnek látszott a probléma. Valaki megjegyezte, hogy el fogják lopni ezt a gépet, mire kisebb vita kerekedett; és akkor már én is felszólaltam, hogy amennyire én felfogtam, hogy mire kell ez a gép (évente egyszer, a diák-szimpózium előadásait kulturáltan kinyomtatni), arra bizony felesleges. Még egy pár műszaki paraméterrel is megörvendeztettem őket – ők ugyanis már bekalkulálták a Windows 95 árát, én meg csendben megjegyeztem, hogy Win95-öt futtatni ezen a gépen öngyilkosság –; így aztán elnapolták a napirendi pontot, bennem meg bennem maradt a rossz szájíz, hogy elrontottam a játékukat.