Egyfolytában esett az eső, így nem sokat tudtunk tenni. Reggeliztünk, beszélgettünk nagyot a családdal, megnéztük a menetrendet, kiírtuk a vonatokat, aztán Matsuda sensei elvitt kocsival az állomáshoz. Mivel bőven ráértünk, jó nagy kerülővel, a tengerpart felé kikocsikázva mentünk, tíz perc helyett vagy egy óráig, és nagyot beszélgettünk.
Vettem még üdítőt, meg valami uzsonnát a vonatra, szendvicseket meg előregyártott vacsit (rizs, hús, zöldség, tészta, stb.), azaz o-bentó-t. Fejembe vettem, hogy én Niigatából hazamegyek 300 yenért (a korábban ismertetett trükkel), így megvettem a legolcsóbb, 180 yenes jegyet, és elindultam.
Nagaokáig ment volna a vonat, és bár lettek volna vonatok ezután is, ha ez késik, akkor lekésem a Nagaoka-Minakami vonal legutolsó vonatát. Ez a szakasz tudniillik a hegyeken át vezet, és ott nem igazán ingáznak az emberek, a JR tehát csak annyi vonatot járat, amennyit muszáj. (Érdekes volt látni, hogy a vidéki vasút mennyivel jobban hasonlít a mi vasutunkhoz, míg a városban sokkal inkább HÉV-szerű.)
Márpedig a nagaokai vonat késett, egész pontosan megállt egy állomáson több, mint negyven percig, és bemondták, hogy Nagaokában borzasztó nagy eső volt, és nem járnak a vonatok. Végül Higashi-sanjóig vitt a vonat, már itt is közel egy órát késtünk, majd busszal vittek tovább bennünket.
A busz összevissza kanyargott, hiszen érintenie kellett az összes közbenső vasútállomást. Olyan apró utakon tekeregtünk, ahova nem hittem el, hogy a busz be tud (meg egyáltalán, hogy a sofőr be akar) fordulni. Ezerszer bemondott a sofőr mindent, például hogy az egyik megállóig nem tud bemenni, de a sarki dohányboltnál megáll, és “méltóztassék mindenki onnét továbbfáradni”. Kita-Nagaoka állomásnál a következő hangzott el: “Nagaokában jelenleg afféle pánikhangulat szerénykedik uralkodni, amint azt önök az ablakon kitekintve látni méltóztathatnak. Jelen buszunk mindent megtesz azért, hogy el szerénykedjen jutni Nagaoka állomásig; amennyiben kísérletünk kudarcba fúlna, úgy lehetőség szerint vissza igyexik térni Higashi-sanjo állomáshoz.”
Az ablakon kitekintve egy viszonylag sebes, ám szemre nem túl nagy és megáradt folyót méltóztattunk látni. Azt, hogy mégiscsak balhé van, abból sejtettem, hogy a folyó két oldalán a fák koronáinak úgy a fele látszott ki…
Az ár egyébként szemmel láthatólag elvonulóban volt: a főutak, ha lassan is, de járhatóak voltak, a mellékutcákban azonban térdig/derékig jártak az emberek a vízben. Láttam komplett kerteket is víz alatt. Pár héttel korábban Dél-Japánban volt hasonló, csak még sokkal durvább állapot, emléxem, akkor milyen jól szórakoztam, hogy de muris, oszt most átélve azért egészen más érzés, különösen, hogy kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nincs az az isten, hogy én ma hazaérjek. Két dolog zavart. Az egyik, hogy még ha érvényesíttetem a 2300 yenes “Seishun 18 kippu” jegyemet, aznap már nem jutok haza, tehát pazarlás; másrészt pedig még nem is érvényesíttettem, tehát egyáltalán, ki vagyok én itt, és hogy kerülök ide. Márpedig itt pályaudvaron aludni nem lehet, éjfél körül kizárnak, és csak öt körül nyit újra, ruhám alig van, az eső meg egyfolytában esik. Biztató távlatok.
Végül is 4:30 helyett este 7 óra körül jutottam el Nagaokára. Ott szerencsére volt még vagy négy lány meg öt fiú hozzám hasonló helyzetben; a vasutasok rövid másfél óra alatt kiötlötték, hogy ha megvesszük a shinkansen különbözeti jegyét, akkor azzal felszállhatunk a shinkansenre. Ez 3300 yent jelentett, viszont végül is úgy alakult, hogy tényleg nem érvényesítették a csodajegyemet, tehát 2300-at meg megspóroltam. És így 10 óra körül meg is érkeztünk Uenóba, és még éjfél előtt haza, Yokohamába. És tényleg haza lehet jönni Niigatából 300 yenért, ha nincsenek emergenciák.