Ugyan közismert, hogy körülbelül annyira vagyok kifinomult, mint a ráspoly (a vonatkozó japán szólás a 花より団子、hana yori dango, azaz virág helyett inkább a gombóc, vagy ahogy a szótár olyan szépen mondja, “esztétikum helyett inkább a gyakorlatiasság”), de azért néha az elefántnak is el kell látogatnia a porcelánboltba, úgyhogy most erről lesz szó.
Az apropót az adta, hogy a Wasabi vendéglő japán szusiszakácsnője hazalátogatott, és ugyan a hölgy hokkaidói, de a húga Yokohamában lakik. Egy japáni séf rövid szabadsága alatt természetesen azzal foglalkozik, hogy bepótolja a sok év Magyarország alatt folyamatosan hiányolt mindenféle japán finomságot, és neki ugye dupla haszon, mert nemcsak jót eszik, hanem mindjárt szakmai továbbképzés is.
A műintézmény, amelyet meglátogattunk, a japán Iron Chef főzőműsor egyik vasszakácsának, Nakamura Kómei-nek az egyik vendéglője. Nem teljesen meglepő módon japán ételeket kínál, és ugyan ez még nem a teljesen elszállt, soktízezer yenes kategória, de a hírnevet és az ízt meg kell fizetni. Végül azt a stratégiát követtük, hogy kértünk egy kicsit egyszerűbb és egy kicsit bonyolultabb menüt is (a két drágábbik egyébként jó eséllyel sok is lett volna), és rendkívül tudományosan megszemléltük a fogásokat (meg egyébként nagyon jót beszélgettünk a pincérekkel, nem volt nagy nyüzsgés, ráértek).
Arra nem vállalkoznék, hogy mind a két menüt végignézzük, a sajátomnak a nagyját se tudom elolvasni, egy részét még Maszajo is nehezen, bár elég sokat kérdeztünk (csak keveset jegyzeteltem). Íme, a menü (természetesen gyönyörű japán papírra volt nyomva):
Az első fogás (一の膳、icsi no zen) egy 一口 (hitokucsi, “egy falat”, már ti. szusi) és egy 造り (cukuri, ami ugye annyit jelentene, hogy “csinálás”, de a japán vendéglői tolvajnyelvben a szasimi másik neve) nevű részből állt:
Itt tényleg nem hétköznapi holmikkal dobálóztak, a szusi is ponzu-val készült, nem sima ecettel, és a szasimi kapcsán az este során először, de nem utoljára jelentkezett az élmény, hogy “hát én ilyen finom XXX-t még nem ettem”.
Pusztán összehasonlításképp, az asztal túloldalán ez volt az első fogás:
Ugye egy ilyen étteremben kottából muzsikálnak, a második tétel az onmono (温物, “meleg étel”, azaz a gyakorlatban leginkább csavanmusi) volt.
Na, én a csavanmusit jellemzően annyira nem szeretem (miután az állaga precízen egy köpőcsészényi takonyra emlékeztet, ócska helyen, igénytelenül elkészítve tud annyira rossz lenni, hogy búvárétel legyen… már ti. lemegy, körülnéz, feljön), ez viszont valami egészen nagyon finom volt, és esküszöm minden szentekre, hogy nem a szokásos “rengeteget fizettünk érte, tehát muszáj, hogy jó legyen”-effektus, hanem tényleg finom volt. Az asztal túloldalán eközben krizantémos leves történt éppen:
A második fogás (ni no zen), lánykori nevén kucsitori, azaz előétel volt, a menü szerint “az évszaknak megfelelő zöldségekkel”, egy igen életlen képen:
A harmadik fogás (igen, szan no zen) sült (jakimono) és párolt (nimono) részekre oszlott (volt kicsi sült disznóhús is benne, bizony):
A vicces, hogy a következő fogás 食事 (sokudzsi, szó szerint “étel”) névre hallgatott, de ez már nem húsos étel volt, hanem jakionigiri ocsazuke (azaz teával leöntött sült rizsgombóc) meg savanyúság:
Kicsit közelebbről ilyen, még diszpergálás előtt (szét köllött nyomkodni a sült o-nigiri-t a lében):
Ez egyébként valóban létező jelenség a japán vendéglőkben, az igen kedvelt kusiage-vendéglőben is adnak ocsazuke-t a végén, vagy sok nyers hal után kap az ember udon-t, vagy o-nigiri-t, és így tovább.
A desszertek hagyományosan nem a japán konyha erőssége, de szokatlanul jóra sikerültek. Így nézett ki az enyém, feketecukros puha mocsi-szerűség):
és így a séf asszonságé (ez a látszat ellenére nem eper és nem fagylalt, hanem ha jól emlékszem, az alja valami fehérszezámmagból, a teteje meg óriásszőlőből készült krém/lekvár):
Akár hiszik, akár nem, nagyon jóllaktunk. És akkor most lelőném a poént: a látványos siránkozás ellenére ez egy itteni viszonylatban egyáltalán nem drága menü volt, 4000 jen mínusz epszilon, a vendéglő maga a Takashimaya áruház tetején volt (tehát igényes, de nem irracionálisan drága helyen). És ha nem is vagyok nagy gourmet, de párszor azért muszáj volt nekem ennél sokkal drágább japán éttermekben is ennem már, és azt kell, hogy mondjam, hogy ez benne van az első háromban, ha nem az első kettőben (és mondjuk negyedannyiba került).
1. Mi volt az elefántságod? Kanállal etted a desszertet?
2. Sokkal jobban érdekelne, hogyan kerültél össze Maszajo szamával?
1. Amióta külön gondot fordítok arra, hogy hangsúlyozzam, hogy “egyébként durung vagyok”, lényegesen megnőtt a látogatók száma és sokkal kevesebb a… mondjuk csipkelődő komment.
2. Tolmácsoltam neki egy sajtórendezvényen, ahová őt hatalmi szóval kirendelték dísznek és programnak. 4-5 Kelvin-fokra se fűlt a foga hozzá, én meg lényegében megmentettem az estét azzal, hogy rákészültem a szusi-előadásra, úgyhogy amikor ő mondott nagy nehezen egy mondatot, én egy percig fordítottam. Utána kérdezték is az újságírók, hogy “a japán nyelv ilyen tömör?” Én pedig mondtam, hogy természetesen.
De a lényeg, hogy utána jóban lettünk, volt még egy hasonló rendezvény vidéken, meg úgy évente egyszer-kétszer elviszek embereket enni a Wasabiba. Maszajo-szamát egyébként nehéz vacsorázni elvinni, mert nem nagyon eszik meg semmit Budapesten, amit nem ő főz.
Maszajo-szama az a nagyon helyes, halkszavú, filigrán hölgy, aki azt a fantasztikus vacsorát rittyentette nekünk? :o)
Megjegyzem, nem semmi a menü, amit végigettetek. És marhára tetszik a tálalás.