Sabolc in Japan

Gaidzsinnak lenni jó...

Category: old diary (page 1 of 33)

Kőbánya-alsó, banzáj!

Írták páran, hogy szeretnének régi képeket látni, van egy apróság, ami kapcsán pont elő lehet venni párat.

Van énnekem egy kendőm, a japán neve ugye 手拭い (tenugui, kb. kéztörlő), de nem frottírtörölköző ez, hanem vékony vászonkendő. Igazából a kendó miatt van nekem sok ilyen, de azok egy picit hosszabbak (hogy könnyebb legyen belőle sapkát csinálni a fejpáncél alatt), ez azon ritkák egyike, amelyiket nem a vívás miatt kaptam vagy vettem, hanem egy régi macurin kaptam, ez itt ni:

Takasagocho matsuri 13

(Azaz nem pont ez, hanem az ikertestvére, picit kisebb betűkkel, de ugyanúgy az van ráírva, hogy Takaszago-csó, azaz kb. Takaszago-kerület).

Takasagocho matsuri 12

Az ilyen kendők mellesleg teljesen hétköznapiak Japánban, általában valami nagyon buzdító meg lelkesítő felirat szokott lenni rajtuk, olyanok, hogy 初心 (shoshin, “a kezdő lelke”, Zen-buddhista fogalom), meg  不動心 (fudósin, “mozdulatlan lélek”) meg még ennél is kacifántosabbak. Nekem is van jó pár ilyen, szoktam váltogatni őket a sportklubban… mégis, kizárólag ezen a kendőn, szinte kivétel nélkül mindenki elneveti magát, vagy legalábbis visszakérdez, hogy “hát ez meg mi a bánat?”

Mivel a sok tenugui közül ez az, amelyikre kivételesen büszke is vagyok, meg van még egy, a legrondább barna (felirata: 1995-ös Nagano megyei össz-lánygimnazista-bajnokság), amit egy házibajnokságon kaptam, a dolog kezdett annyira bosszantani, hogy elkezdtem én faggatni őket,  hogy mégis, mi a mosószeres vízen futkosó molnárka* olyan vicces ezen a kendőn. Aztán elmondták. És tulajdonképpen teljesen igazuk van.

Nem szokott ilyen kendő lenni. Hozzá vannak szokva a mindenféle beborult, transzcendens feliratokhoz, az egyik néni vigyorogva mondta, hogy “azokat a bolondokat már megszoktuk”, az ilyen kendők viszont tényleg kizárólag macuri-k idején kerülnek elő. Az, hogy valaki a fején kb. Kőbánya-alsó felirattal közlekedjen, annyira szokatlan nekik, hogy már-már mókás. Vagy csak zavarba jönnek tőle, és azért vigyorognak.

—————————————

* Ha mosószert öntünk a vízbe, az addig a tetején futkározó molnárka rettenetesen meglepett pofát vág, ugyanis glutty, elsüllyed.

酒 (szake)

És akkor még egy régi poszt (így könnyű, tudom, de hát mennyivel okosabb voltam akkor). Válasz volt listás kérdésekre.

=============================================

Szakéból többfajta van, uraim… igen sok fajta… :-)))

1. A szake szó japánul nem szakét, hanem „erjesztett alkoholtartalmú italt” jelent. Azt, amit Önök „szake” neven emlegetnek, japánul nihonsu-nak hívják (ti. „japán szake”).
2. Mint minden másból, rizsből is kétfélekeppen lehet alkoholos italt csinálni. Erjesztéssel, ez a nihonsu, illetve lepárlással, ez a sócsú. Nehezítésképpen a sócsú mindenféle lepárolt szeszt is jelent, krumpliból, egyebekből is csinálnak sócsú-t.
3. Lévén rizsből erjesztett ital, a nihonsu alkoholtartalma hasonlóan a boréhoz, nemigen tud 15 százalék fölé menni. A sócsú az 35-45%.
4. A továbbiakban csak a nihonsu-ról beszelunk. Kétféle extremitás (karakucsi: „csípős” és amagucsi: „édes”) között gyakorlatilag mindenféle fokozat megtalálható, ízlés dolga, én speciel nem szeretem a csípőset.
5. Melegen csak azt az olcsó, ótvar, ipari alkohollal „feljavított”, tipikusan karakucsi szakét szokás inni, amit az átlag turista pénztárcája megenged maganak. A legolcsóbb issóbin (1 só=1,8 l) papírdobozos szakék ára 1000 yen alatt mászkál… na, olyanok is. Az egyik rekorder a „Nippon” nevű, narancssárga dobozos, az hihetetlenül olcsó, de a denaturált szesznek valamivel jobb íze van…
6. Az igazán jó szake dzsunmai, azaz „tiszta rizs” névre hallgat, 7-8 deci kerül belőle úgy 3000 yenbe, üvegben. Pontosabban ennyibe kerül az olcsó, minél nagyobb részét csiszolják le a rizsszemeknek, amiből készül, annál drágább lesz, a felső határ (10% marad meg összesen a szemekből!) ha nem is a csillagos ég, de jó sok tízezer yen. Mivel ez nincsen „feljavítva”, jellemzően amagucsi, és mindig hűvösen (ti. NEM melegítve) isszák.
7. Ha már meleg szake: „művelt” gajdzsinok szokták halálprecízen tudni, hogy a szakét 38,2 Celsius fokon kell inni. Ez úgy baromság, ahogy van.
A japánok jellemzően ötféle (hideg, hűvös, szobahőmérséklet, langyos és forró, nagyjából 5 foktól cca. 8-10 fokos tartományok oda-vissza) módját különböztetik meg a szake ivásának, és az egyes szakékhoz meg szokás adni (még az olcsó papírdobozoson is), hogy melyik módját ajánlják. Jellemzően az extremitásokat az olcsó vackokhoz, az igazán jókat meg az igazán jó borokhoz hasonlóan, szobahőmérséklet alatt picivel…
Ugyanígy, a forró szakét szokás csak azokból a gyűszűnyi poharakból inni… a hideget sokkal nagyobb, négyszögletes poharakból (ún. maszu, németül tudóknak érdekes alliterálás, „ein Maß Sake”… :-))

Valaki kérdezte, hogy „vett ugyan valamit, ami szerinte az volt (valami krémszerű izét), de az nem volt jó”.

Na, ez a nigorizake („homályos szake”) névre hallgat, nem túl olcsó, annyi az egész, hogy bennehagynak valamennyi rizslisztet. Hosszú idő alatt leülepszik. kb. úgy néz ki, mint valami nagyon steril hányás, fel kell rázni és úgy inni. Mivel ebből ritkán csinálnak ócska szart, ti. valódi rizs, ezért jellemzően amazake (amagucsi), és tényleg édes, vagyis az átlag magyarnak még csak nem is hasonlít alkoholos italra.

> Azert Kiotoban sikerult baromi dragan valami harmatgyenge szaket vennem.

Ha dzsunmait melegen iszol, gyakorlatilag egyáltalán nincsen alkoholos íze… :-))

Tényleg szabálysértettem régen

Írtam ugye, hogy tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy én valaha közlekedési kihágtam volna  volna Japánban. Most azonban a régi posztokat nézegetve sikerült rátalálnom, hogy de hiszen én ezt megírtam annak idején, és az is leesett, hogy miért felejthettem el: mert egyáltalán nem volt kellemetlen a dolog. Íme hát a régi írás, ezúttal ékezetekkel:

——————————————————————

Következzék azonban most egy igazi, véres, a japán kegyetlen hétköznapokból ellesett történet.

Uraim, bűnöztem.

Azazhogy közlekedési kihágást követtem el, amit egyébként mindennap elkövetek a robogóval, mert a piszkok a kollégium egyik kapuját zárva tartják, a másiktól viszont meg kb. 30 métert egy egyirányú utcán visszafele kell megtenni, amin senki nem jár, senkit nem zavar, de hát egyirányú, és tegnapelőtt pont oda fordult be az o-mavari-szan, és már intett is, hogy jobbra le (ti. neki balra, és itt ugye arra kell).
Az első akadályt sikerrel vettem, újonc volt még, és nem tudta, hogy a nemzetközi jogsi csak az igazival együtt érvényes (az enyém ugyanis a követségen volt, hogy lefordítsák, hogy legyen végre japán jogsim, ahhoz kell). Utána elbeszélgettünk arról, hogy sietek-e („hát igen, sietek”), jó, hát akkor ő most nem is zavarna, csak felvésné a nevemet (úgy megörült, hogy Shirokumának hívnak, biztos utálta a latin betűket), a rendszámomat meg a telefonszámomat, és hogy legyek szíves befáradni bármikor a kapitányságra (további kb. 150 méter), mert ő reggelig van, menjek addig nyugodtan dolgomra, majd keressem a Kobajasit. Még megkérdeztem, mibe fog kerülni, aszonta, 5000 yen.
Így is történt, este kilenc körül bevonszoltam magam a rendőrségre (mégegyszer kiemelném: bármikor be lehet menni a kapitányságra!), és kerestem a Kobajasit, akit ezek után alighanem rádión rendeltek vissza az őrjáratból, hogy itt egy őrült gaidzsin, aki gyött megbírságoltatni magát.
Kicsit elvacakoltunk a papírok kitöltésével, kiderült, hogy van könyvük, amiből kinézték, hogy az én jogsim melyik sorát hova kell írni, az egész hangulat roppant vidám volt, jóindulatú, volt két helyes rendőrlány is, elbeszélgettünk, én elmeséltem nekik, hogy nem mindennap szoktam ám bűnözni, roppant elnézéseket kértem, hogy ennyi macerát okozok nekik, ők biztosítottak szintén jóindulatukról, egyáltalán, úgy nézett ki, mintha még ők okoznának nekem kellemetlenséget ezzel a sok vacakolással.
(A végén azért nem bírtam ki, és megkérdeztem, hogy lehetnék-e Japánban rendőr, merthogy otthon már gondolkoztam rajta, csak ugye a bérezés.
Ezek meg komolyan vettek, elszaladtak megkérdezni, majd közölték, hogy hát izé, de Tokióban kellene megkérdezni. Én persze megnyugtattam őket, hogy ráér, egy-két évig még doktorandusz leszek… :-)))

A történet legvége, hogy ma, amikor a postán befizettem a csekket, ismét csak két jópofa lány üldögélt a pénzkezelő ablaknál, és ők is szélesen vigyorogtak, majd megkérdezte az egyik, hogy „gyorshajtás?” Mondom „á, egyirányú utca”. Mondja erre vigyorogva, hogy „de hát miért nem mondtam, hogy nem láttam, nem értettem, hát külföldi, nem?” Mire én: „á, úgy megijedtem a rendőrtől, hogy ijedtemben csak japánul tudtam beszélni…

Mindent összevetve, kellemes, vidám élmény volt. Itt meg szabálysérteni is öröm… :-)))

Az japán nőkrül

Valami kapcsán felidéződött egy történet, oszt rákerestem a HIX AZSIA archívumában, és akkor már persze nosztalgiáztam és megtaláltam egy csomó más írást is. Az alábbi szösszenetből annak idején oltári nagy balhé lett, pedig istenbizony paródiának szántam, kigúnyolva azt a rendkívül cizellált, széleslátókörű és européer gondolkodásmódot, hogy szinte minden hímnemű ismerősöm kizárólag arra volt kíváncsi a felkelő nap országából, hogy 1. volt-e japán nőm és 2. milyen velük?

Lássuk, hogy viseli manapság a nép a nem annyira polkorrekt írásokat.

——————————————————–

Milyenek a japán nők?

Szúrópróbaszerűen végzett statisztikai felmérésünk szerint – amely a magyar lakosságból tudományosan kiválasztott hímivarú ismerőseimre alapozva történt, és amely reprezentáns minta véleménye a teljes lakosságétól legfeljebb 50-90 százalékban térhet el – tömegigényeket elégítünk ki alábbi elemzésünkkel. Annak a néhánynak, akinek még nem volt dolga ázsiai nővel, szemlátomást egyfolytában ezen jár az esze. Hulljon tehát döngve a lepel és oszoljanak a tévhitek.
A japán nő teste sokban hasonlít az európaiéra: szintén szelvényezett – fej, tor és potroh –, a hentes ugyanott kanyarítaná le belőle a farhátat, és ugyanannyi cipő kell neki. Nadrágból általában rövidebb, de szélesebb is elég.
Mielott folytatnám, sietnék tisztázni magam az elfogultság vádja alól. A japán újságokban – a népszerűséget növelendő – igen gyakran jelennek meg különféle „tudományos” elemzések, alapvetően a „kinek mekkora” és a „hogyan köll jól csinálni” tárgykörében, helyes grafikonokkal színesítve a tudnivalókat („lapozz a 37. oldalra, ott van még két kép”). Nem én mondom tehát, hanem egy komoly lap komoly dolgozatát író „fenékológus” állapította meg, colstokkal a kezében izzadva, hogy a japán nők feneke laposabb. Ez van. Olyannyira, hogy Japánban máshogy néznek ki a farmermodellek.
Ha már így a fenék táján járunk, feltétlenül szót kell ejtenünk a talán legtöbbeket foglalkoztató kérdésről: szőrösek-e a japán nők? A válasz: igen, mint a rozsomák. Objektív véleményünket a szakirodalom – Puréiboi, Pentohauszu, Beppin, Za Beszuto és a többiek – bőséges és elfogulatlan képanyagára alapozzuk. Nem volt ez persze mindig így: hat-nyolc éve – amikor még fanszőrzetig ható szigorúsággal tartatták be azt a törvényt, hogy „genitáliát nyomtatásban márpedig nem” –, például ugyanezen szakirodalom azt a látszatot keltette volna, hogy a japán nőkön nyaktól lefelé tulajdonképpen mutatóban sincsen szőrzetnek nevezhető képződmény.
Amióta a hatóságok álláspontja elmozdult a „na jó, de legalább az ott ne látsszon” irányába (istenuccse így hívják japánul, aszoko, „az ott”), a forradalmibb szaklapok azonnal előrántották a korábban lezsírozott és M-zárolt, partvisnyi öncenzúrát tartalmazó modelljeiket.
Jóroppai (európ japánul) dzsentlemanusz azonban nem foglalkozhat (sokáig) övön aluli dolgokkal, így emeljük tekintetünket a japáni leányzó ékére. Igen, a melltartójára gondoltunk, úgy tűnhet, ez a japán nő öröktől fogva elválaszthatatlan része, merthogy nemcsak férfi, de még a velük együtt öltözködő női európnak is szinte lehetetlen japán nőt fedetlen keblen kapnia. Aki japán melleket akar látni, nézzen harminc évvel ezelőtti filmeket. A dolog tényleg beteges, a fehér nők mind szentül fogadják, hogy ők aztán ilyen bolondok nem lesznek ebben a hőségben, majd ezt napokon, sokszor órákon belül revideálják, miután a zsúfolt Tókaidó-vonalon jobb esetben csak mindenki bámulja meg őket… rosszabb esetben tényleg előfordul, hogy a nyakukba esik egy kicsit imbolygó szararíman (salaryman), hogy ti. „mindig is meg akart csókolni egy szőke nőt”. Annál furcsább ez a melltartómánia, minthogy a japán kultúrtörténetben, amely hagyományosan nem keresztény értékekre épül, a női keblek jellemzően a „van hát neki, és akkor mi van?” kategóriába tartoztak, egészen annyira, hogy harminc éve – amikor a japán nők neve még tényleg -ko-ra végződött – teljesen hétköznapi, senkit nem érdeklő dolog volt, ha egy nő a buszon megszoptatta a gyerekét. Húsz év jólét után elértünk oda, hogy ha ezt megpróbálná egy kismama mondjuk a korábban említett Tókaidó-vonalon Kawasakinál, akkor tizenkét perccel később, Shinbashinál leszállva már a rikkancs árulná a róla szóló újságot. Végre Japán is felzárkózott mind a futball, mind az eszetlen kebelimádat terén a világ élvonalához.
Szintén az elmúlt évek vívmánya, hogy egyszerűen nem lehet legalább centis szivacs nélkül melltartót kapni, bár ennek egészen egyszerű gyakorlati oka van. Az ugyanis, hogy szabványszerető nép lévén, a japáni igyekszik az SI-mértékegységrendszer külső körfogatának megfelelő C-kosarat gyártani, ám a tényleges belső űrméret ezt nehezíti. A végeredmény az, hogy a japán A-kosár belseje gyakorlatilag sík, B-kosár pedig nekem kéne, ha egyszer a hímivarúak között is elterjed (miután a smink, a kozmetikus és a hajfestés lassan kötelező, tán még négy-öt jó évem lehet hátra). Nem szórakozom: egy 160 cm magas, 96 cm mellbőségű hölgy F-kosarat hord (név, cím a szerkesztőségben :-)).
Igazságtalan lenne azonban minden olyan beszámoló, amely nem méltatja a japán nők legizgatóbb testrészét – igen, az agyát. Van nekik ugyanis. A japán nő sokszínű, érdekes, ismeri a világ dolgait, nem keveri össze Budapestet Bukaresttel, tudja, hol van Gávavencsellő (ez azért nem biztos), testét gondozza, eljár tornászni, úszni és kirándulni, fogait gondosan ápolja, műveli magát, ismeri a nehezebb kínai írásjegyeket, tudja – szemben a férjével – hol a városi könyvtár, valamint kiváló színésznő. Ez utóbbit nem én mondom, hanem Ozu Jaszudzsiró (Kuroszava mellett a második leghíresebb japán filmrendező), és ez abszolút nem vicc: a japán nőnek az ottani társadalomban tényleg ezer szerepet el kell játszania.
Mindezt a japán nő úgy éri el, hogy rettenetesen el van nyomva, a hagyományos családszerepben neki gyereket kell nevelnie, meg mindent megcsinálnia a ház körül. Ez utóbbi hajdanában nem is kis feladat volt, reggel ötkor kellett felkelni, hogy hétre kész legyen a rizs, és a délelőtt ráment a mosásra, ám ma, a programozható rizsfőzők és önjáró takarítógépek (érdekes, melegvizes mosógép továbbra sincs) korában kilövendő az a nő, aki tízre nincsen kész mindennel, a tévé meg annyira rossz, hogy annál még művelődni is jobb. (Állítólag nemzetközileg egy tizenkét-tizenhárom éves gyerek szintjére szokás belőni a kereskedelmi tévék műsorát – hát ez Japánban max. 9.) Némi üröm az örömben, hogy a japán nő ezt az érettséget általában negyven-negyvenöt éves korára éri el; ha az ember kimegy Haradzsukuba (tokiói tinédzsernegyed), és elköveti azt a hibát, hogy szóba próbál elegyedni a szubkultúrával, hamar azon kapja magát, hogy nem tud elég buta lenni. Komoly öröm viszont az ürmözött örömben, hogy az a negyvenéves japán nő nem úgy fog kinézni, ahogy mink azt gondolnánk: két gyerek után simán huszonnégynek néztem egy harminckilenc éves nőt, és ez a gyakoribb, nem a ritka.

Végezetül pedig hadd szolgáljunk egy gyakorlati tanáccsal japán nők felszedéséhez. Japánban legalább 65 millió nő él. Aki ebből nem tud választani, megérdemli.

Az takarékosságrul

Egy ideje fontolgatom, hogy írni kéne arról, hogy Japán egyáltalán nem olyan drága ország, mint amilyennek a legtöbben hiszik. Már ugye Dave Barry is elpoénkodott azon, hogy milyen hírek járják Japánról:

Azok, akik már jártak ott, állandóan rémtörténeteket meséltek. “Igen, igen” – mondták. – “Tokióban Frank rendelt két tojást közepesen átsütve, és a számla 16 500 dollár lett, plusz 312 dollár a petrezselyem zöldje, így aztán mindkét szaruhártyáját el kellett adnia.”

Igen ám, csakhogy annak idején, mint Csóró Országból Frissen Érkezett Külföldi, ráadásul akkor még sokkal-sokkal durvább árszintkülönbség mellett, nem tudtam ugye nem egyfolytában arról írni, hogy mi mennyibe kerül, és mivel múzeumba nem volt muszáj menni, enni meg kellett, és a jóisten viszonylag jó számmemóriával vert meg, a korai napló minden második mondata arról szól, hogy mi mennyibe kerül meg mi hol olcsóbb. (Ezt a tényt azóta is mindenki igyekszik sietve a tudomásomra hozni, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a régi naplót és utána még szóbaáll velem. Igen, smucig voltam. Apám egész gyerekkorában éhezett, úgy nőttem fel, hogy amit ingyen adnak, azt el kell venni, mert sose biztos, hogy másnap mi lesz. Most lehet dobálni a köveket.)

Az idő viszont múlik, a két ország árszínvonala igen sokat közeledett (még ha a bérszínvonala annyira nem is), én is sok tíz kilóval öregebb lettem, és ha a vonzódásom az ötkilós egységcsomagok iránt (© Lady Bird) nem is múlt el teljesen, azért hála istennek már nem ez a nap központi témája. És amiről írni akarnék, az éppenhogy nem a zsurmózás, hanem annak a bemutatása, hogy – amint az a korábbi uszagijás írásból is remélhetőleg kiderült – itt az alacsonyabb ár egyáltalán nem feltétlenül jár együtt az igénytelenséggel. Van egy étteremlánc, amelyet például kifejezetten azért szeretek, mert miközben alig drágább, mint a híresen (bár megbízhatóan és következetesen) igénytelen Yoshinoya, Matsuya és Suki-ya (másik három filléres étteremlánc), patyolattiszta, van választék, friss és finom minden és teljesen megbízható a minőség.

Na kezdjük.

Ha átutazóban vagyunk és/vagy nincs hűtőszekrényünk és/vagy lusták vagyunk főzni, akkor azért nehéz megúszni napi 1000 yen (tavaly ilyenkor 1400 forint, most olyan 2100) alatt.  Ennél nem sokkal többért viszont akár napjában kétszer is lehet vendéglőben enni, csak a megfelelő vendéglőt kell megtalálni. A fent emlegetett Yoshinoya és társai kifejezetten a rohanva evő, de azért valami húsnak látszó tárgyat rizzsel belapátolni kívánó szararíman-okra szakosodtak; én nemcsak a választék, de az őket látogató törzsközönség miatt sem nagyon kedvelem ezeket a helyeket. (Ezzel szemben, ha valaki kifejezetten buta és igénytelen japán férfiarcokból írja a diplomamunkáját, akkor itt a helye. A másik gyűjtőhely a háromnegyed tízkor a pacsinko-szalon előtt sorakozó társaság.) Tény viszont, hogy 3-4-500 yenért adnak egy tál ételt.

Érdekes módon a MacDonalds alapesetben nem számít kifejezetten olcsónak – egy menü 6-700 yenes árából sokkal normálisabb ételeket lehet kapni másutt. Az viszont igaz, hogy állandóan vannak akciók meg idénymenük, van például százyenes Shaka-Shaka csirkeszelet, ami itt kevésbé kelendő (ezért van leárazva, 120 yenért már nem fogyott), viszont rántotthúsmolekula-hiányban szenvedés esetén rövid távú megoldást jelenthet. (Ennyi pénzért valódi hús persze nem nagyon lehet benne, de egészen hiteles.)

Nade lényeg, ami lényeg, én a family restaurant-okra és a teisoku-vendéglőkre szavazok. Ez utóbbit set menu-nek szokták angolra fordítani, a lényeg, hogy egy ilyen vendéglőben általában van négy-nyolc-negyven főétel, és mellé többé-kevésbé ugyanaz a rizs, valami leves, valami savanyúság és/vagy saláta, ebből áll össze a menü, a nagyobb adag rizs sokszor ingyen van vagy 50-100 yenért, és abból már általában díjbirkózók is jóllaknak. Az árak változnak, de még mindig népszerű a vankoin-rancsi (igen, one coin lunch, az 500 yenes ugye itt még fémpénz), de általában olyan 6-900 yen a nem akciós ebédidőn kívül is a legtöbb étel.

A gond persze az, hogy ezeken a helyeken a legritkább esetben van bármi is kiírva nem japánul, beleértve a hely nevét. Az egyik módszer (ami inkább este működik), hogy a piros papírlámpásokat (akacsócsin) kell keresni. Ez Japánban egyfajta nemhivatalos jelzés arra, hogy “itt lehet enni nem túl drágán jót” – sajnos az étteremláncok nem használják, és persze kicsit vissza is élnek vele, szóval azért meg kell győződni az árakról, meg hogy egyáltalán van-e ott valaki (egy étterem akkor jó, ha tele van, itt pláne). A másik, hogy bizonyos kulcsszavakat keresünk az étterem nevében. A kifőzde jellegű vendéglők általában ilyenolyan sokudó (食堂) névre, a különféle menük pedig a már említett teishoku (定食) névre hallgatnak. Érdemes vadászgatni őket, nagyon vicces helyeket lehet találni. Néhány a szinte mindenütt meglévő és közel elronthatatlan ételek közül:

tori no karaage teisoku (鳥の唐揚げ定食) – rántott csirke (menü)

jakiniku teisoku (焼肉定食) – sült hús (menü), vékony marhaszeletek

jakizakana teisoku (焼き魚定食) – sült hal (menü), ehelyett általában konkrét halak vannak kiírva, de meg fogják érteni és tízből kilencszer sült lazac vagy makréla lesz

jaszai itame (野菜炒め) – pirított zöldségek

csáhan (チャーハン) – pirított rizs

Ha valamiből nagy adagot kérünk, akkor a fenti kifejezések + no ómori (の大盛り), szó szerint “nagy tányér”.

Egyébként pedig Tokió környékén szinte minden állomás közelében van valahol egy Hidakaya (日高屋), ez az én kedvencem. Ez egy magát kínai étteremként hirdető lánc (tessenek a honlapon látható feliratot keresni), de a vicc, hogy klasszikus szószos kínai étel egyáltalán nincs, tésztalevesből van nyolc-tízféle (ezt én ritkábban szoktam enni), meg a már emlegetett teisoku-kból hat-nyolc (köztük az általam ismert legfinomabb tori no karaage) meg csáhan. Nekem találták ki.

Ha az ember hosszabb ideig lakik itt, és van hűtőszekrénye is, akkor nyilván még sokkal könnyebb dolga van. Van egy csomó szupermarket, és a legfontosabb szabály nem is az, hogy “ha ötkilósat veszünk, akkor olcsóbb”, mert egy csomó dologból, mint például spagetti vagy joghurt, Japánban egyáltalán nem létezik ötkilós (spagettiből hetvendekás volt a legnagyobb, amit valaha láttam, gyümölcsjoghurtból 1 decis), maximum ipari kiszerelésben. Hanem az, hogy Japánban az európai dolgok a drágák és a japán dolgok az olcsók. Tehát ha valaki ragaszkodik a péknél vásárolt friss kenyeréhez és a heti pizzájához, az sokba fog kerülni; ha valaki megtanulja megszeretni a tófut és a szójacsírát, akkor meg a töredékébe. (Ez utóbbiak lényegesen olcsóbbak, mint Magyarországon.) És igen, kis odafigyeléssel, különösebb hozzáértés nélkül lehet olcsón spagettit főzni (mert van spagetti is, azonnal használható szósz is), vagy éppen currys rizst gyártani otthon 200 yenből (100 a mikrózandó kész rizs és 100 a curryszósz), és hasonlók. Csak körül kell nézni, meg kérdezni, érdeklődni és nyitottnak lenni sokmindenre.

Néhány nap eltelt a túra óta. Nagyjából újra összeszedtem magam, próbáltam utolérni magam a naplóval, leveleket írni, satöbbi. Kitakarítani még nem sikerült.
Egyébként valószínűleg hosszú időre elhasználtam az összes szerencsémet a túra során. Egy hét alatt egyszer sem áztam meg, éjjel egyszer sem esett, végig jó idő volt, pedig Shikoku-Kyuushuu sokkal esősebb vidék, mint Matsumoto.
Na, hogy erre rácáfoljon, három napig egyfolytában esett itt, miután hazajöttem, de tényleg. Kezdett kicsit hihetetlen lenni. Viszont harmadnapra a zivatar kellős közepéből harminc perc alatt vakító kékre derült az ég.
Találtam darts-ot (na, ezt hogy mondják magyarul? Dobóka?), táblástul. Most egy csomót játszom vele. Meg vettem pisztolyt is, műanyagból, kis műanyag golyókat lövöldöz ki, de nagyon pontatlan, nem jó semmire. De muszáj volt…
Többé nem tanítok az Apple Nyelviskolánál. Hála istennek. Viszont az egyik korábbi csoportom most, hogy lejárt a szerződésük, nem újítják meg az iskolával, hanem megkértek, hogy én személyesen, privát oktassam őket. Nekik így olcsóbb, én meg több pénzt kapok. Hát persze.
Toby, az új Apple-tanár (akivel egyébként jóban vagyunk: szegény, azt hitte, haragudni fogok, hogy övéi lettek a maradék óráim) ismerősei révén felfedezett egy fitness-klubot, hasonlót, mint amilyen a Sunway, kicsit kisebb, de olcsóbb, és majd minden van benne, ami ott is volt, sőt. Szégyen. Egy éve nyafogok, hogy itt nincs ilyen, pedig csak keresni kellett volna.
Kiderült, hogy diákoknak még olcsóbb (5000 yen, Yokohamában 8000 volt, igaz, itt nem mehetek hétvégén), hát beiratkozásnál mondtam, hogy diák vagyok. Kicsit túl sokat jópofiztunk előtte Tobyval, úgyhogy a recepciós lány csak mosolygott kedvesen, mint apa hülye gyerekére, hogy akkor ugyan mutassak már valami papírt is róla. Mire előszedtem a mesterandusz-igazolványomat (sokkal profibban néz ki, mint a szokásos diákigazolvány), mire leszáradt az arcáról a mosoly, rém hivatalos lett, szabadkozott és pillanatok alatt lett egy belépőm.
Még egy őrület. Egy játékautomatának álcázott masina hódít a japán iskoláslányok körében. Print club, japánul purinto kurabu, vagy még inkább purikura a neve, már ige is lett belőle (purikura suru). Annyi az egész, hogy az ember fényképét valami kis firkával/rajzzal együtt apró címkékre nyomtatja. Nem az a frászos minőség, de felismerhető az ember. Az új divat állítólag kettesével fényképezkedni, aztán kettévágják, így olcsóbb.
Na, még ezt a baromságot; de aztán kaptam vagy három ilyen pici fényképet, és az állomás előtti egyik masinán találtam kis hableányost, hát muszáj volt egyszer kipróbálni. Most majd én is megörvendeztethetem az ismerőseimet (levelet le lehet ragasztani vele, névjegyre fel lehet rakni, stb….). ‘Iszen.

8. nap
MIHARA–OKAYAMA–HIMEJI–(KOBE–OSAKA–KYOTO)–MAIBARA–NAGOYA–NAKATSUGAWA–MATSUMOTO (vonat)

Kerestem valami éjjel-nappalit, hogy másnapra vegyek élelmet. Aztán próbáltam aludni egy keveset az egyik padon (másik két, hozzám hasonlóan “18 kippu”-val utazó diák már javában húzta a lóbőrt). Nem nagyon sikerült, mert két, idősebb úriember, közülük is az egyik, valami rettenetesen hangosan beszélgetett. Egy darabig tűrtem, amíg tűrhettem, aztán rájuk förmedtem, hogy “Urusee“. (Szó szerint csak annyi, hogy “hangos”, de ahogy én mondtam, eléggé pontosan megfelel a magyar “pofa be”-nek.) Semmi keigo, semmi udvariaskodás. Elkezdtek visszadumálni, én meg a legdurvább nyelvezetet használtam, amit csak bírtam. Először meglepődtek azon, hogy egy gaijin japánul beszél, aztán azon, hogy egy gaijin így beszél japánul. Végül megkérdezték, hogy tanár vagyok-e. Mondtam, igen (az lennék, vagy nem, tanítok angolt?). Erre elmentek. Ezt még most sem értem egészen. Valami olyasmiről lehetett szó, hogy igazolásfélét kerestek arra, hogy egy náluk fiatalabb ember ennyire durván társalog velük. Miután kiderült, hogy tanár vagyok, megnyugodtak, hogy ők veszítettek. Vagy valami hasonló.
(Tényleg, ennyire durva nyelven csak kétféle ember szól Japánban az emberhez: vagy valaki annyira alacsonyan, hogy másképp nem is tud beszélni, meg mindegy is neki; vagy valaki annyival az ember felett, hogy muszáj lenéznie.)
Lényeg, ami lényeg, elmentek, és tudtam aludni egy keveset. 4:45-kor volt egy vonat Okayamába (már csak ezért is jó, hogy nem maradtam Shiraichiben, ott hétkor lett volna az első), és egy kapcsolódó járat Himejiig. 7:40-re már ott is voltam. Itt aztán sajnos, sikerült elcsípni a reggeli csúcsot, szóval állhattam egy órát, de aztán szépen, nyugodtan csak hazavonatoztam. Nagoyában ugyan voltam már egyszer vonattal, de éjjel: most először láttam, hogy mennyire csodálatos helyeken vezet a vasút a hegyek között. Legközelebb nem a világ végére megyek, van még látnivaló Naganóban is bőven… :)

7. nap
Beppu–Yanagigaura–Moji–SHIMONOSEKI–Siraishi–MIHARA (vonat)

Előző nap áttekintettem a lehetőségeimet. Meglehetősen elegem volt ebből a túrázgatásból: csúnyán elfáradtam, maga a bringázás messze nem volt olyan vidám, mint szerettem volna, meg egyáltalán, egyedül nem volt túlságosan mókás az egész. Meg eléggé le is rongyolódtam, elkoszolódott szinte az összes ruhám (túl sokat nem hoztam, az igaz.)
Szóval az egyik lehetőség az lett volna, hogy ugyanazzal a komppal sutty, visszamegyek, ezúttal egészen Kóbéig. Ez remek ötletnek látszott, alhattam volna a kompon, aztán Kóbéból bő fél nap alatt haza, csakhogy a komp több, mint tízezer yenbe került volna. Kicsit túl sok.
A kettes számú ötlet az volt, hogy jó, menjek csak Shikokura vissza (Kyuushúról egyébként csak csúnya nagy kerülővel lenne vonat), az nem olyan drága, próbáljak meg eljutni Koochiig, az úgyis rajta van a listámon, aztán onnan haza vonattal. Ez nem hangzott volna rosszul, csak a térképpel való konzultálás után kiderült, hogy egy több, mint 1000 méteres hegyet kéne megmászni útközben (Matsuyama-Koochi úgy 120 km), és nincs az a sportlötty, amivel én ezt szívesen megtenném.
Maradt a harmadik, amihez nem fűlt túlságosan a fogam, de még mindig a legkisebb rossznak számított. Két nap alatt hazavonatozni, ugyanis egy nap alatt nem lehet személyvonatokkal hazaérni Beppuból Matsumotóba, lévén körülbelül 1100-1200 kilométer. Úgyis volt még két “18 kippu”-m, el is kellett volna használni őket szeptember 10-ig,
Két teljes nap viszont nem kellett: az állomáson a menetrenddel való konzultálás után kiderült, hogy elég a 14:09-es vonattal elindulnom. Maradt tehát úgy négy óra poklokat járni. A poklok ugyanis nem Beppu közepén vannak, hanem jóval arrébb vannak, egy Kannawa nevű negyedben. (Ez még egy szó, amit véletlenül sem olvastam volna így. Vaskerék, azt jelenti, önmagában, ha nem helynév, feltehetően valóban tetsurin-nak is olvassák, de ez a Kannawa valami enyhén szólva is rendhagyó olvasat. Kana olvasata még éppen lehetne az első kanjinak, de hogy hosszú n-nel…)
Szépre fordult az idő is. És sikerült újabb kétezer yent spórolni, merthogy ennyibe került volna a nyolc pokol, én viszont kaptam egy speciális belépőt, mint újságíró. Pedig nem is néztem úgy ki, de eddigre már egészen jól begyakoroltam a szöveget, hogy én egy speciálisan hülye újságíró vagyok, aki biciklin járja végig Shikokut és Kyuushuut.
Nem fogom itt most részletesen leírni mind a nyolc poklot, nem is érdekes mind a nyolc. Dave Barry meglehetősen aprólékosan beszámol róluk. Pokolnak különben azért hívják őket, mert a buddhista pokolképnek egészen jól megfelel egy ilyen gőzölgő, fortyogó, gejzír/forróvizes tó.
Következzék itt alább csak egy gyors lista, abban a sorrendben, ahogy láttam őket (az első hat közel van egymáshoz, az utolsó kettő vagy három kilométerrel arrébb):
Umijigoku, tenger-pokol. Gyönyörűszép kék vizű kis tavacska, beleugrani nem érdemes, mert vagy kilencvennyolc fokos. Ezzel még nem is számít a legmelegebbnek, van 102 fokos tó is (nem tiszta a víz, azért lehet ilyen meleg). Folyamatosan ömlik bele a gőz/víz elegy, ahogy tör fel a föld mélyéről. Tojást is főztek benne. Vettem, de nem volt olyan finom, mint Hakonéban. Mellette egy nagyon szép zöld, nagyobb, lótuszokkal teli tavacska.
Yamajigoku, hegy-pokol. Nem igazán értettem, miért hegy, de mindenesetre berendeztek egy állatkertet mellette.
Kamado-jigoku, lábos-pokol. Nem is egy forrás, hanem egy csomó. Állítólag onnan kapta a nevét, hogy ténylegesen főztek benne régóta. Itt is volt pokolban főzött tojás meg manjuu. Volt pici tavacska, volt nagyobb, és volt egy egész nagy is. Biztos abban főzték az elefántokat. Volt egy lyuk, ahonnan meg olyan meleg levegő gyött ki, hogy odatartva egy cigarettát vagy gyufát, ráfújva meggyulladt. Tényleg.
Oniyama-jigoku, ördögsziget-pokol. Passz. Krokodilokat tenyésztenek mellette.
Shiraike-jigoku, fehértó-pokol. Nagy, tényleg szép, fehér. Mellett trópusi halak vízi állatkertje (kihagytam) meg egyáltalán, trópusi növényzet és park.
(Kis magyarázat: szigorúan véve Kyuushuu még csak mediterrán/szubtrópus, tehát egy pár, tényleg trópusi növény/állat simán kidöglene, de a forró tavak mellett vidáman kibírják télen is. Ezért a krokodil is.)
Kinryuu-jigoku, aranysárkány-pokol. Ez a legnagyobb, nagyobb, mint bármelyik másik. Ennyi.
Chinoike-jigoku, vértó-pokol. Egy meglehetősen nagyra sikeredett, vörös iszapos, forróvizes tó. Ilyen meleg vízben az agyag feloldódik: és tényleg, még írni/festeni is lehetett vele (tettek ki játszani). Hasonló, sokkal kisebb vörös tavacska volt azt hiszem, a Kamado-pokolban.
Tatsumaki-jigoku, vízköpő-pokol. Egy gejzír, sokkal kisebb, mint a Yellowstone Parkban lévő Old Faithful, ám sokkal sűrűbben tör fel, mint a világ bármelyik másik gejzírje, durván 25 percenként nagyjából 4-5 percre. (Igaz, mint Kurt Vonnegut óta tudjuk, az Old Faithful bárkinek, bármikor feltör, csak egy doboz mosópor kell hozzá, amit beleönt az ember…)
(Van még egy kilencedik pokol is, a Boozu-jigoku – papfej-pokol –, amely a felbugyborékoló forró iszapról kapta a nevét, ami úgy néz ki, mint egy pap borotvált feje. De ez a pokol nem része a pokolszövetségnek, így nem kaptam ide belépőt, meg jó messze is lett volna egyébként. Egy hasonló kisebb van a Kamado-pokolban is.)
Végül is aztán szépen időben sikerült mindent megnéznem és visszaérnem az állomáshoz. Összecsomagoltam a nem kellő holmikat, feladtam takuyuubin-nal (csomagküldő szolgálat) haza, vettem ennivalót a vonatra, szétszedtem a biciklit, és nekiindultam haza.
Nem sok írnivaló maradt a vonatútról. Kyuushuu és Honshuu között már régóta alagút van. Shimonosekitől (Honshuu legdélebbi része) egészen Shiraichiig volt vonat. Honshuu déli részén láttam egyébként először olyan helyet, ami nagyjából hasonlított egy mi alföldi tájunkhoz, azazhogy nem csupa ház, hanem csupa mező/rizsföld. De ez is csak úgy három percig tartott a vonatból.
Shiraichi egy icipici hely, nem is értettem, miért végállomása egy vonatnak – semmi, de semmi nem volt az állomás mellett. Így aztán megvártam egy legutolsó vonatot még, ami elvitt Miharáig, ami mégiscsak egy nagyváros. Ekkorra már éjfél volt.

6. nap
MATSUYAMA–OOITA–BEPPU (komp + bicikli)

Némi közjáték és kapkodás után mégiscsak felkerültem a kompra. A bringát leszíjazták, kiderült, nem is kellett volna összepakolni a cuccaimat, maradhattak a biciklin. A matróz még röhögött is: “Innen elvinni? Hová?”
Másodosztályú jegyet vettem, mert az volt a legolcsóbb, de fogalmam sem volt, hogy mit jelent a másodosztály. Elég hamar megtudtam, amikor betessékeltek egy igen egyszerűen berendezett kabinba, ahol összesen mintegy tíz darab, igen vékony futon volt leterítve. Szemmel láthatóan azt akarták, hogy én (másik kilenc emberrel együtt) arra feküdjek le, és fogjam be a számat. Ez némi reggelizés után meg is történt, és Ooitáig fel sem keltem.
Hamar megérkezett a komp, és Ooitától Beppu már nincs messze, szóval kilenc előtt ott voltam Beppu állomáson. Még nyitva sem volt a turistaelhárító iroda. Volt viszont Little Mermaid, azaz Kis Hableány pékség (most fel fogok vágni: dán eredetiben Den Lille Havfrue, a ‘frue’ r-je körülbelül olyan, mint amikor valaki elszántan horkol), a Japánban lévő legjobb pékségek egyike, bár eléggé drága. Nem elfogultságból mondom (bár tényleg jobban szeretem a dán krémes, mint a francia hagymás izéket, másfajta pékség pedig itt nincs): sok idő (és sok yen) árán megszerzett tapasztalat beszél belőlem. Egyébként piszok egyszerű dologról van szó: a japán pékek nem raknak sót a kenyerekbe és a süteményekbe, még a kenyerekbe talán, de az édessütikbe biztos nem. Pedig egy csipet azokba is kéne. Néhány pék meg túl is olajozza/krémezi a vackait, és akkor még nem is szóltam az olyan eredeti francia/dán péksütikről, mint például a tonhalas, az anko-babpasztás vagy a kukoricás-hagymás-sajtos buci.
Vissza a hableányokhoz, korábban már teszteltem őket, a legtöbb eladónak fogalma sincs arról, hogy ő egy dán (jellegű) pékségben dolgozik, egyáltalán, hogy létezik egy Dánia nevű ország a világon. És az is érdekes (most a túra során kipróbáltam vagy három hableányt), hogy bár nyilvánvalóan üzletlánc (ugyanaz a szín, betűtípus, satöbbi a cégéren, persze, ettől még lehet franchise), a kínálat félelmetes mértékben eltér.
Miután kicsit elegem lett a parkokból, kompkikötőkből és hidakból, no meg a video akkumulátorai is lemerültek, elhatároztam, hogy az eddig összespórolt pénz egy részének azért a nyakára hágok. (Kezdett kicsit hülyén kinézni, hogy nyaralok, utazom ezer kilométereket, és épp csak valamivel költök kevesebbet, mint otthon… na jó, túlzok, vettem rengeteg képeslapot, és az utóbbi két napban elég tisztességesen étkeztem, de akkor is.) Szerettem volna egy olcsó hotelben megszállni. Matsumotóban 6000 yen körültől kezdődnek (egy nyelvészeti felmérés kapcsán felhívtam vagy hat hotelt, és mindtől ugyanazt kérdeztem), szóval borzasztóan örültem volna, ha 5000 yenért találok egyet, bár nem számítottam rá, lévén Beppu ugyancsak népszerű fürdőhely.
A dezinformációs néni, miután összehaverkodtunk, és szégyenlősen bevallottam neki, hogy nem priuszos vagyok, hanem kétdiplomás mesterandusz, rögtön tudott egyet 3500-ért. Vagy kétszáz méternyire az állomástól. Nem győztem odarohanni, és sebtében kivenni egy szobát. Igazából még nagyon korán volt, szóval nem lehetett bepakolni, de a recepciós néni (volt tajvani, ő is japán lett) megőrizte a táskámat. Totál kibukott, amikor az összes európai fejemmel negyedikre azt kérdeztem tőle, hogy nem kínai-e, mert olyan az akcentusa…
Alapvetően két dolgot szerettem volna Beppuban látni, Dave Barry után szabadon. Egyrészt el akartam menni a pokolba (azazhogy mindjárt nyolc pokolba, a hecc kedvéért így hívják a feltörő vulkáni hőforrásokat), no meg meg akartam nézni azt a csudálatos fürdőkomplexumot, a Suginoi Palotát, amiről annyit írt. Nem volt igazán pokoljárásra való idő: szemerkélt az eső, és nem úgy nézett ki, hogy egyhamar kiderülne, tehát úgy döntöttem, irány a fürdőkomplexum. Kis kerülővel mentem: a jól sikerült turistatérképnek köszönhetően egy órával később értem oda (megmásztam a fél hegyet).
A Suginoi palota csak egy a sok nagy épület közül, ami ott sorakozik, akadt más is. Volt lézerlövöldözős játék, Quasar, ki tudja miért, háromszor annyiért, mint Magyarországon; és volt egy másik furcsa épület, amikből nagy csövek álltak ki. A parkolóőr bácsi elmondta, hogy az valamiféle vízi vidámpark, a nagy csövek pedig csúszdák. Kiderült, hogy az Acquabeat (igen, így, íráshibával, japánul így is, úgy is Akuabíto) nevű vidámparkba és a Suginoi Palotába lehet együttes jegyet kapni, olcsóbban, ráadásul akárhányszor ki-be mászkálhat az Acquabeatbe az ember. Kicsit drága volt (2000 ill. 2400 yen lett volna külön-külön, így együtt megmérték 3600-ért), de úgy döntöttem, egyszer élünk, meg különben is, a szállodán is spóroltam.
Az Acquabeattel kezdtem. Sokminden marhaság van benne, főleg vízi csúszdák meg drága éttermek, de azért nem túl nagy. Szemben a sorokkal, amelyek a csúszdák előtt álltak, mert azok rettenetesek voltak. Ezért utálom az amerikai típusú vidámparkokat: nem elég, hogy egész sok pénzbe kerül bejutni, utána az attrakciók elvileg ingyenesek, csak gyakorlatilag áll előttük egy egyórás sor. (Ilyen a Tokyo Disneyland is, azt is utálom.) Itt azért egyórás sorok nem voltak, de eltartott vagy két óra hosszat kipróbálgatni a összes csúszdát, már ami működött.
Volt egy csúszda (nagy cső), a csak úgy, fenékkel lecsúszni vágyóknak. Volt három másik, úszógumis/gumibelsős azoknak, akik féltették a csini fürdőruhájukat.
(Zárójelben: a japán menő fürdőruhákról különben egyszer szerintem esszét fogok írni. Az rendben, hogy a fiúk is térdig érő rettetekben mászkálnak, de a lányok egyrészes, kis szoknyácskás fürdőruháiktól a falnak szoktam menni. Nem az a bajom, hogy egyrészes, a legtöbbjének jól is áll, hogy sokat eltakar belőlük: az a bajom, hogy ízléstelenek… A másik, ami döbbenetes, hogy hány lány megy totál kisminkelve, berakott frizurával strandra. Tudom, vannak már nehezebben legyövő rúzsok, meg végül is lehet míniummal is alapozni, de hát… A sorban mögöttem álló egyik lánynak beszóltam, hogy igen érdekesen fog kinézni, miután lecsúszkált, de nem hitte el, csak miután tényleg lecsúszott. Akkor meg már picit későn volt.)
((Még több zárójelben: a Dave Barry-könyv fordításakor töprengtem el azon, hogy vajon az amerikai olvasóközönség hány százaléka fogja fel ennek a fazonnak az összes poénját? Merthogy csodálatosan távoli dolgokat tesz egymás mellé, félelmetes logikai bakugrásai vannak, stb. Direkt párhuzamot vonni persze bővérű beképzeltség lenne, de én is igyekszem kissé elvont poénokkal megtűzdelni ezt a naplót, csak jó volna tudni, hogy ezeket aztán mások fogják is-e? Az előző bekezdés “…lehet míniummal is alapozni,…”-jából vajon hányan tudták elsőre, hogy a mínium nemcsak iszonyú rikítóvörös festék, de ráadásul ólomszármazék, úgyhogy határozottan nem jó ötlet arcra kenni…?))
A három gumis csúszda egyike (a rövid, de gyors) le volt zárva, a harmadik pedig fekete volt, tényleg tökfekete, semmi nem látszott benne. Az egyik legjobb attrakció. Volt ezenkívül még két hatalmas, Super Roulette névre hallgató lavór is, egy fehér, meg egy fedett fekete. Talán nem nehéz elképzelni: az ember egy csúszdán belecsúszik a lavórba, aztán fordul párat, majd kipottyan az alján. Ügyetlen, sovány lányok egyet fordulnak, nekem egyszer négyet sikerült. A fekete elég érdekes életérzés.
Elegem lett az Acquabeat-ből, meg rendesen meg is akartam fürdeni és borotválkozni, irány tehát a Suginoi Palota. (Suginoi Paresu, úgy mint Palace.)
Ha röviden és tömören szeretném jellemezni a Suginoi Palotát, mint vendégváró komplexumot és mint turistát üdítő látványosságot, talán mint egy gyönyörű és smucig helyet írhatnám le. Valami fantasztikusan smucig (és türelmetlen) népség van ott. Minden egyes zárható szekrény száz yenembe került volna. Smucignak persze én is smucig vagyok – na, mondjuk inkább, hogy gyakorlatias –, szóval azon a száz yenen akkor már inkább egy üdítőt vennék, tehát nem sikerült rábírniuk engem ezek használatára. Sampont (egyszerhasználatos, pici üveget) is 300 yenért akartak adni (szappanom volt). Egy vidéki sentoo-ban 30 és 50 yen közötti rettenetes áron vesztegetik – ugyanazt.
Tekepálya, játékautomaták és további drága vendéglők mellett (ja, és a szokásos italautomaták is drágábbak voltak), a Suginoi Palota lényegében két hatalmas fürdőcsarnok, olyan pálmaházforma tetőzettel. Egy adott nap meg van határozva, hogy melyik a fiúké és melyik a lányoké, aztán váltanak. Ma pont abba sikerült bejutnom, ahová Dave Barrynek nem.
Bent a csarnokban aztán már senki nem akart további pénzt elvenni tőlem, így nyugodtan élvezhettem az egészet – és tényleg be kell ismernem, hogy szép. Lemosakodtam, megborotválkoztam, és szépen sorban kipróbáltam az összes, kisebb-nagyobb medencét. Volt homokfürdő is (bár a homok elég durva, nagyszemcsés volt, szúrt is rendesen), a csarnok közepén pedig egy hatalmas Buddha-szobor meg egy Mária Kannon-szobor.
(Ez egyébként még most sem fér a fejembe egészen, jellemző, hogy milyen gátlástalanul kevernek a japánok vallásos dolgokat. Kannon Buddha eredetileg fiú, csak aztán valahogy lány lett belőle az évezredek során: mármost ezt a női Kannon-ábrázolást keverték össze egy szokásos “Mária és a kisded”-ábrázolással. Tényleg zavaró volt, egy becsavart Buddha-hajú Mária meg egy hasonló kisded.)
A hatalmas szobrok körül egy hatalmas (már japán viszonylatban) melegvizes medence volt, az egész körül meg apró, pici további medencék, néhány hideg vízzel, java részük meleggel, pezsgőfürdővel, miegymással. Volt kis hableányos, volt Momotarós, Kintarós (attól függően, hogy milyen szobor volt a lavór közepén). Végül pedig ki lehetett menni a szabad levegőre – nem, a lányok nem látszottak, ők egy emelettel feljebb voltak, látszott viszont Beppu, és hogy oszlott a felhőzet, a tenger is, egészen Ooitáig. El is üldögéltem vagy egy félórát. És volt szauna is.
Még egy érdekesség: a csupa fiú fürdőcsarnokban nők is voltak. Kétféle. Az egyik, amikről Dave Barry is írt, és amitől ő teljesen kiborult (engem már nem zavar, még amilyen mámikat én láttam a vidéki fürdőházakban) a takarítószemélyzet. A másik fajta pedig icipici lányok, tán úgy öt-hatéves korig. E korig ugyanis Japánban (általában) a Zapu feladata, hogy együtt fürödjön a csemetékkel. (Igen, mezítelenül: képzelem, mit szólnak most otthon a viktoriánus erkölcsrendészek. Szerintem tök normális. Vagy csak én lettem túl japán.)
Hogy azért, mert az anyukám védőnéni, vagy csak úgy egyéb elferdülészeti okokból, de felettébb kedvelem az apróbb csemetéket, különösen az icipici lányokat. Mármost itt Japánban az ember jobb, ha nem siet az ilyesmit elárulni, mert másodpercek alatt a képébe vágják, hogy rorikon. Azazhogy Lolita-komplexusa van. Komolyan, annyiszor mondták, hogy már-már kezdtem elhinni. Hát itt volt egy remek alkalom tesztelni.
Örömmel jelenthetem, hogy juszt sem vagyok elferdülve. Egy valamirevaló rorikon ugyanis a 12-16 éves lányok iránt érdeklődik, egészen határozott céllal. Márpedig engem a 8 év feletti lányok nem hoznak lázba, és a legkevésbé sem vágyom testi kapcsolat létesítésére velük, legfeljebb a nyakamban cipelésükre. És nem vagyok pedofil sem: a pici lányok (nem a kövér nyafkák, hanem az egészséges, szaladgálósak) egészben tetszenek, nem pedig egy bizonyos testrészük külön.
Akárhogy is nyújtottam az időt, bő két óránál többet nem bírtam elfürödni a Suginoi Palotában. Irány vissza az Acquabeat: titkon azt reméltem, hogy oszlik a tömeg, legalább a kisgyerekek hazamennek.
Úgy is lett. A korábbiak töredékére olvadtak a sorok, le is csúszkáltam vagy hússzor, főleg a ruletteken meg a fekete gumison. A fehér ruletten mérték is, hogy ki meddig bírja (igaz, hivatalosan csak ötig), a rekord 28 másodperc volt. Megkértem a fószert, hogy mérjen egyet nekem, és 24 másodperc lett. Később lett egy szerintem hosszabb is, de azt már nem mérte senki. Egy idő után nem is időre, hanem stílusra próbáltam törekedni: fejjel előre kiesni ugyanis sokkal mókásabb, mint csak úgy, békamódra. Viszont egy nagy csúszós lavórban nem is olyan nyilvánvaló dolog manőverezni, főleg, miután lelassult az ember és a gravitáció elkezdi könyörtelenül érvényesíteni a hatását. Azért csobbantam néhány látványosat.
Három lányt rábeszéltem arra, hogy egy dupla úszógumival gyöjjenek le velem együtt a fekete csúszdán. Igen-igen meglepődtek: én ugyanis enyhén szólva is nehéz vagyok, plusz még nem is voltak a feketében – aligha fogják egyhamar elfelejteni az élményt… (Elsőre persze csak eggyel csúsztam, aztán utána egymást húzták, hogy “te is…”) Üres volt a napozószoba, tehát ott is eltöltöttem vagy húsz percet.
Összességében véve, nem volt az Acquabeat rossz mulatság, de ez egy tipikusan olyan hely, ahová legalább ketten kell menni. Lassan aztán kezdtem hazafelé készülődni, amikor egyszer csak azt olvasom a villanyújságon, hogy 8-tól filmvetítés. Ez felcsigázott, mert felettébb kedvelem a mozit, és itt Japánban egy kisebb vagyonba kerül, szóval nemigen engedheti meg magának az ember. (Szerintem itt a világon a legdrágább a mozi: Amerikában 5-7 dollár, az egyébként méregdrága Dániában is max 10-12, itt ennyitől – 1300-1400 yen –- indul még diákkedvezménnyel is, és felmegy 22 dollár köré.) A video meg azért nem ugyanaz. A Bérgyilkosokat vetítették Stallonéval.
Szemre nem volt sok szék meg pad, ahonnan mozit lehetett volna nézni, tehát jó magyar módra leterítettem jó előre a törülközőmet az egyik legjobb napozópadra. Sőt, mivel a vetítés szabadtéren volt, a melegvizes kinti medence mellett, még elsuhantam jó időben egy pólóért is, nehogy megfázzak.
A meglepetések ezután kezdtek érni. Hasonló esetben (tegyük fel, a gyulai strandfürdőn) 7:45 körül elkezdik legyilkolni egymást az emberek, veszekedni, lökdösődni a legjobb helyekért, satöbbi. Itt nemcsak, hogy 7:58-kor még senki nem pofozkodott, nem is ültek a padokon. Sőt, a komplexum egyik mosolygós alkalmazottja nekiállt fürdőköpenyeket osztogatni (ingyen!), nehogy megfázzunk… Na, ilyenkor szoktam kicsit mucsainak érezni magam még mindig.
(A fenti mondat különben hatásvadászat: igenis vannak helyek, ahol azért a japánok is bírnak rettenetesen sorbanállni – például a kiárusításoknál, lásd Compaq Presario-vásárlás fent – bár mintha még ekkor is békésebben sorakoznának.)
Mérsékelten volt jó a film, de kárpótolt a jó minőségű hang. Sokan azt hiszik, hogy én nagyon jól tudok angolul, pedig az igazság az, hogy zajos környezetben számomra sokkal nagyobb nehézséget okoz a megértés, mint egy akármilyen bunkó bennszülöttnek. Japánul még inkább így van: a bemondó narrátorokat, szépen beszélő színészeket javarészt megértem, a dalszövegeket meg alig-alig. Bennszülött japán meg csak néz, hogy “de hát mást nem mondhatott….” Na jó, de én ezt honnan tudjam, vagy ha tudom is, valós időben hogy végezzek el ennyi műveletet egyszerre?
11-re értem vissza a hotelhez, még gyorsan vettem valami vacsit az egyik éjjel-nappaliban, aztán összeestem.

5. nap
Kotohira–Kan’onji–Kawanoe–NIIHAMA–KOMATSU–KAWAUCHI–MATSUYAMA (bicikli, kitérőkkel úgy 115 km)

Egy kutyás úriember ébresztett fel fél hat körül. Nem jött oda, csak messziről ugattatta a kutyáját, amíg magamhoz nem tértem, és el nem kezdtem szedelődzködni. Aztán elment. Csak semmi sértődés.
Valahogy ez a nap nem indult olyan jól, mint az előző. Fáradt is voltam, el is néztem az utat egyszer (sűrűbben kellett volna nyitogatni a térképet), szóval mászhattam meg egy dombot mégegyszer, majd Kan’onjiba érve kiderült, hogy aznap nincs turistadezinformáció. Térkép sincs. De legalább volt egy rendes pék az állomáson, szóval reggeliztem egy jót. Általában nem szoktam péknél reggelizni, mert egy vagyon, de most annyira nem költöttem eddig semmire (se szállásra, se utazásra, se belépődíjakra), hogy úgy gondoltam, legalább néhány normálisabb étkezést meg hideg üdítőket megengedhetek magamnak.
Listám szerint egy Kotohiki nevű parkot akartam meglátogatni. Valami hasonlóra számítottam, mint a takamatsui Ritsurin Park, ha esetleg nem is olyan csicsásra: ehelyett találtam egy dombot, amit már megint meg kellett mászni, és a gyönyörű kilátást mindössze a köd és az egyébként elég borús idő zavarta. Konzultálva az összes rendelkezésemre álló papírral, igen, ezt kellett volna látnom. A tengerparton homokból meggyártottak egy hatalmas, egy régi japán érmére hasonlító képződményt, amelyen a kan-ei-tsuu-hoo kanjik lettek volna láthatók, feltéve, hogy jó időben érkezem, évente ugyanis csak kétszer pucolják szépre. Valószínűleg a következő pucolás már nem lehetett messze, mert elég rusnya állapotban volt. (Vettem róla később képeslapot.)
Találkoztam viszont három középkorú úriemberrel a hegy tetején, akikről kiderült, hogy mindenféle magas beosztású főnökök. Én a szokásos sittes kinézetemet nyújtottam, ennek ellenére elbeszélgettek velem, eljópofiztunk. (Ne feledjük, még reggel nyolc-kilenc körül volt csak, szinte senki nem volt a parkban/a hegyen. Egy japán város úgy kilenc körülre éled fel igazán, bár itt is vannak, főleg idősek, akik ötkor kelnek.)
Kagawa prefektúrában megtekintendő látványosságaim listája végetért. A következő kipipálandó pont Matsuyamában lett volna, az ottani kastély, de az meg vagy még 100 kilométerrel arrébb volt. Mindenesetre, okosabb híján mentem szépen tovább, Kawanoéban még csak kicsit volt baromi meleg és én fáradt, Niihamában már nagyon. (Kisütött a nap, és bepótolta a reggeli elmaradást.) Niihamától Matsuyama meg még vagy 58 kilométer, és már nem is a tengerparton, úgyhogy biztos, hogy egy kisebb-nagyobb hegyet/dombot meg kell mászni útközben. Ekkor úgy dél körülre járt.
Egészen eddig az italautomaták fosztogatása során a félliteres Coca-Colákat frekventáltam, lévén az több, mint a többi, 350 ml-es doboz üdítő. Eddigre az út során, három nap alatt meg is ittam vagy hatot. Otthon egyébként sose veszek dobozos üdítőt, mert drága, de itt most egy komoly szempont volt, hogy hidegek. Előrelátóan vettem vagy tíz csomag Savings sportital-port az egyik szupermarkecben, csak azt felejtettem el, hogy a japán vízcsapokból alapértelmezésben nem jön hideg víz (az utolsó hely, ahol jött, Nyuuzennél volt, ahol az artézi víz – évszaktól függetlenül – mindig 11 fokos). Márpedig ezek a sportital-löttyök melegen rosszabbak, mint a … szóval rosszabbak. Nyelhetetlen.
Most először, kíváncsiságból, ki akartam próbálni a Coca-Cola Aquarius nevű sportitalát. Valami rosszul értelmezett bizonyítási kényszerből (meg hogy biztos lemenjen majd az Aquarius) már vagy egy órája nem ittam, így aztán, miután kiderült, hogy össze nem mérhetően finomabb a Savings sportlöttynél (pedig ebben még B-vitaminok is vannak, amelyeknek az ízét híresen nem lehet elnyomni), le is csúszott kettő, azaz egy liternyi. S mivel ez még mindig nem volt elég, meg mert az útra is venni akartam valamit, beszereztem némi jeget meg egy liter szőlőlevet egy szupermarkecből, és annak a felét is ledöntöttem.
Rövidesen úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, és ekkor valami nagyon furcsa történt velem. Így utólag, higgadtan gondolkozva, valószínűleg más egyéb dolgok is közrejátszottak (hátszelet kaptam, meg valamennyit hűlt az idő), de az elkövetkező két órában egyszerűen nem bírtam elfáradni. Szó szerint. A kb. 24 km/h-s átlag, amit mentem, sík terepen nem olyan nagy durranás, de egy lassan, de egyenletesen felfelé menő úton, mintegy húsz-huszonöt kiló csomaggal igen. Átlagosan két fokozattal tettem nehezebbre a biciklit, mint egyébként szoktam, és szerény becslésem szerint szokásos képességeimnek úgy 150-170 százalékát nyújtottam stabilan. Olyan lejtőkön felrohantam vidáman, amelyeknek egyébként úgy a közepén kezdtem volna el káromolni az eget, és még így sem éreztem a tetején a lábamban azt a zsibbadást, amit ilyenkor az ember szokott. Nem bírt légszomjam se lenni, akárhogy tekertem. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit begyógyszereztek. Kísérleteztem egy kicsit magammal, amennyire bírtam, de közben mentem, mint az őrült, mert nem tudtam, meddig tart ez a hatás.
Végül is alig két óra alatt több, mint 45 kilométert tettem meg előre és kb. háromszáz métert felfelé. Újra meleg lett, lassan jöttek vissza a normális reflexek és érzések (igen, kezdtem bírni elfáradni), így aztán az utolsó tízegynéhány kilométert eléggé vánszorogtam, de 3:30-ra bent voltam Matsuyama állomásnál. És körülbelül eddigre elegem is lett az egész túrából: egy percet nem sikerült olvasni, tanulni közben, keskenyek az utak, sok az autó, egyszerűen képtelenség annyira vidékre menni, hogy tíz-húsz kilométerre az ember magára maradhasson, kivéve a hegyek közepén, ott meg nem olyan vidám. Komolyan, leszámítva az 1000 m feletti hegyeket, még nem voltam Japánban olyan helyen, hogy valamerre szétnézve ne látszott volna nemcsak ház, de utca.
Ha már ilyen közel kerültem Kyuushuuhoz, egész pontosan ahhoz a Beppuhoz, amiről Dave Barry is írt, én pedig nagyon szerettem volna látni, hát megkérdeztem, mennyiért vinne át a komp. Kiderült, hogy nincs 3000 yen sem. És mikor megy a komp? Reggel 4:30-kor és 6:45-kor. Miii???
Viszont így bőven volt időm megtekinteni a várat. A vár természetesen egy hegyen van, és így 105-110 km után valahogy nem akaródzott egy újabb hegyre felmászni – szerencsére volt libegő. Fent aztán találkoztam két angoltanár lánnyal. Igen érdekes jelenség volt, hogy bár az egyikük angol, a másikuk kanadai volt, egyformán el voltak hízva.
Listám másik, Matsuyamában kipipálandó pontja egy igen régi (egészen pontosan Japán legrégebbi, még működő) fürdőháza volt, a Doogo Onsen. Pont kapóra jött. Nemcsak régi volt, hanem meglepően olcsó is, és csak úgy rajzottak körülötte az emberek. Az egyetlen probléma az volt, hogy bent a fürdő viszont tele volt idős úriemberekkel, akik egyáltalán nem úriember módjára viselkedtek. Az egyik például szó szerint elheveredett, úgy kellett átlépkedni. Másik kettő meg anélkül, hogy lemosta volna magát, belemászott a meleg vízbe, ami itt főbenjáró bűn, legalábbis, ha én tenném, biztos, hogy belekerülnék az esti hírekbe. Szóval kicsit érzékeny vagyok rá. Márpedig ez a kettő belemászott, és azután mosta le magát szappannal. Hallottam egyébként, hogy néhány japán szándékosan csinálja ezt, ha gaijin van a fürdőben, de erről most nyilván nem lehetett szó, annyian voltak. Nem értem.
Fürdő után sétáltam egy kicsit Yunomachiban (melegvíz-város, vagy még inkább fürdőnegyed; tényleg, nem is mondtam még, japánul a hideg víz – (o-)mizu – és a meleg/forró víz – (o-)yu – két külön szó), majd végül a kompállomás felé vettem az utamat. Immárom másodszor (először Kotohirában) fedeztem fel azt, hogy ezen turisták számára készült térképeknek nem sok közük van a valósághoz. A kompkikötő (mintegy 10 km-re az állomástól) kb. annyira látszott a térképen, mint a vár (kb. 1 km).
Elég későn lett, majd 12, mire kiértem a kikötőhöz. Egy padon tértem nyugovóra.

Older posts

© 2017 Sabolc in Japan

Theme by Anders NorenUp ↑