Sabolc in Japan

Archive for the ‘daily life’ Category

Megint sikerült otthon tölteni két hetet, ezúttal a szokásosnál egy kicsit kevesebb frusztrációval, bár ebben kétségkívül nagy segítség, ha az embernek japán fizetése van.

Visszaérkezvén irtózatos hőség fogadott (minden japán ismerős is panaszkodik, idén augusztusban a standard köszönés a kotosi va acui desz’ ne, vagyis idén milyen meleg van), de ha augusztus, akkor nyárünnep, nacumacuri. Márpedig nacumacuri mostanság hétvégenként van szinte minden nagyobb (és sok kisebb) helyen, a múlt héten emlékszem, az ütött szíven, amikor a szokásos úton hazafelé motorozva egyszer csak látom a szokásos dobogót (valamiért itt ez a fájintos, dobogón táncolnak a kiemelt népek, lent a plebs, bár mostanság a dobogót alig sikerül megtölteni), szóval lampionhegyek, jukaták, kimonók, dobogón az obligát vénasszonysereg, a japán bon-odori (bon-tánc) valami nagyon súlyosan minimalista, erre fordul, arra int, és eközben üvölt a hangszórókból a…

…Beautiful Sunday.

A dolog nem minden tekintetben különbözött attól, amikor az Úttörővasúton lelkesen polkáztunk (tizenkét évesen nagyjából az egyetlen lehetőség volt megérinteni egy ellenkező neműt), és hát persze kiderült, hogy polkázni gyakorlatilag minden zenére lehet, háromnegyedesre (keringő), pláne lassúra (passacaglia és más haláltáncok) azért a szokásosnál valamivel nagyobb önfegyelmet igényel. (Tizenkét évesen a másik standard alternatíva, már ti. hogy több etil-alkoholt igényel, nem merült fel.)

Valahogy így van ez a bon-odori-val is, pogózni végül is mindenre lehet, és néhány percig egészen szórakoztató. Azért egész este…

Úgy tűnik, Gábor lánya nem teljesen feleslegesen tanul zongorászni (és nem is akárhol, az egyik legjobb helyen, ahol csak Yokohamában lehet). Múlt szombaton én is meghívódtam a vizsgahangversenyre, a büszke atya pedig a modern technika minden vívmányát kölcsönvette, hogy legyen majd mit nézegetnie idősebb napjaiban, amikor ez az ifjú tündér majd szénné tetovált hippi lesz Európában (majdnem azt írtam, hogy agyatlan japán kamasz Haradzsukun, de ne sértegessük):

http://www.youtube.com/watch?v=mWnmT7lM9Rc

Az utóbbi időben valahogy kicsit kevés szó esett Japánról, pedig hát elvileg ezért jár ide a T. Közönség, nem azért, hogy az én pufogásomat olvassa. Úgyhogy akkor vissza Japán rejtélyeihez.

Különböző dolgok kapcsán most már nem először alakul úgy, hogy ugyanazon terület két képviselőjével is tárgyalásba elegyedünk. Ilyen történt például a Maidóban árult ecsettollak, korábban mindenféle beborult bűvöskockák, most legutoljára könyvkiadók kapcsán. Ami számomra kezd kicsit vicces, de mostanra inkább hallatlanul idegesítő lenni, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül, ilyenkor az egyik cég halál normális, a másik meg a legbőszítőbb kőfejű japán bír lenni.

A kedveseken nincs mit magyarázni, eddig mindegyiknél otthagytam több tíz-, de inkább százezer jent (a Kuretake esetében a milliót kezdjük verdesni), de a másik kategóriát egyszerűen nem értem. Pontosabban érteném én, mert ismerem én nagyon is ezt a japán hozzáállást, sőt, adott esetben én nem akarok külföldiekkel tárgyalni, vagy külföldi terméket venni, ha van japán alternatíva, de ugye én pontosan azzal szoktam kezdeni, hogy japán néven mutatkozom be, japános módon udvariaskodom, nem erőszakoskodom, és mellesleg ugye jenben fizetek, készpénzben vagy előre utalással. És ezek után a harmadik cégbe futok bele, amelyik nem egyszerűen elhajt (mert azt is meg lehetne normálisan beszélni,  hogy mittom, elnézést, de a külföldi úrnak nagyon kicsi ügyfélnek méltóztatik lenni, ha esetleg kegyeskedne félmillió jen értékben rendelni), hanem azon az igazán paraszt, sötét, buta módon hajt el, amire a legismertebb példa a “nálunk Japánban másfajta a hó“.

Olyan szinten bírtak patkányok lenni, hogy például az egyik cégnél közölték, hogy “hát márpedig ők nem foglalkoznak a közvetlen szállítással, beszéljek a nagykereskedőjükkel, de úgyis el fognak hajtani azok is.” Majd mondja, hogy kapcsolja a kereskedőjét, de a barom elfelejtette lenyomni az elnémítós gombot a telefonon, és hallom, ahogy átadja a kagylót (nem is kapcsolt semmit), és mondja a másiknak, hogy küldjön el a francba. Szó se róla, ezek után én is kicsit felhagytam az udvariassággal, de tényleg nem akartam hinni a fülemnek.

És amikor már azt hittem volna, hogy eléggé kiterjedt itt is a válság ahhoz, hogy megtanuljanak udvariasak lenni a külföldiekkel (vö. milyen gyönyörűen tudnak a franciák angolul a Les Trois Vallées síparadicsomban), a múlt héten megint beleszaladtam egy kb. olyan szintű lepattintásba, hogy

- Jó napot kívánok, paradicsomot szeretnék nagy tételben.
- Nagyon köszönjük a megkeresését, sajnos, ketchuppal nem szolgálhatunk.
- Nem kell ketchup, paradicsomot szeretnék. A növényt, nyersen, pirosan, kartondobozban.

Eltelik egy hét.

- Összehívtunk egy céges megbeszélést, és hát sajnálattal kell közölnünk, hogy sajnos nem tudunk segíteni ketchupügyben.
- Igazán felesleges volt ketchuppal kapcsolatban összehívni a megbeszélést, mert én paradicsomot akartam venni, és a legutolsó levelemben elég részletesen leírtam, hogy ne ketchupot. Nyilván én nem tudok elég jól japánul, I want to buy tomato, please. De ha már így kijött szóra, elmesélném tájékoztatásul, hogy megkérdeztem egy másik paradicsomárust is, és nemcsak, hogy normálisan álltak a kérdéshez, hanem már le is szállították az első tíz ládát.
- Elnézést, paradicsomot akartam írni, nem ketchupot, na az sincs.

Anyád, az a hernyótalpas.

Viszont érdekes korreláció (bár ez a háromból csak kettő), hogy azoknál a cégeknél, ahol normálisak voltak, nőkkel tárgyaltam (illetve a harmadiknál világlátott, sokat utazó japánnal). Ahol bunkók, ott mind férfi volt. Megerősítve azt a nézetemet, hogy a japán férfiak felét gond nélkül ki lehetne irtani, alig lenne kevesebb az ország tőlük. (Már ti. Japánban a valódi termelőmunka túlnyomó részét a jobb cégeknél úgyis robotok, a csóróbbaknál nők, a még csóróbbaknál meg bevándorlók végzik. Igen, csúsztatok, de meg tetszenének lepődni, hogy milyen keveset.)

Módszeres következetességgel nem szoktam írni munkáról (és nőkről), de azt hiszem, a mai napot nem bírom ki. Nem árulok el azzal titkot, hogy Japánban az üzleti élet kicsit más vonalak mentén szerveződik, és én e titkok közül nem kevésnek birtokában vagyok, de néha még így sem tudom magam nem úgy érezni, mint a hipertérben – mármint valami olyan helyen, ahol nem igazán érvényesek az általunk ismert világ törvényei.

Ugye azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy mit művelek én itt Japánban: a cégünk – a magyar anyacég leányvállalata – az otthon fejlesztett búgófrekvenciás félhomálytizedelőt próbálja forgalmazni a Távol-Keleten is, és én ennek kapcsán vagyok hivatalosan műszaki támogatás (vagyis a serpa, aki ugrik, ha az ügyfélnél hirtelen hetedelni kezd, vagy már napok óta csak huszadol a szerkezet); másodállásban céges mascot, Jegesmedve Űr (sic!), akit könnyű megjegyezni; végül kevésbé hivatalosan ütközőzóna és áldozati bárány a nagyjából bármilyen konfliktusban (igen, abban is).

A termék egyébként működik, lényegében hibátlanul búg, rezeg és tizedel, tehát tulajdonképpen teljesen könnyű dolgom lenne, csak hát valahogy ezek a fránya vásárlókat nem sikerül kellően meggyőzni. Az hagyján, hogy mindenféle mondvacsinált okokkal jönnek, hogy “nem elég szépen búg”, meg “nekünk inkább harmadoló kellene, vagy legalábbis essen e és π közé”, de a legtöbbje egyszerűen nem képes haladni a korral, és fegyelmezett félhomálytizedelés helyett egyszerűen felkapcsolja a villanyt.

A múlt héten feljött az egyik viszonteladótól a főnök reklamálni, hogy ők bizony kimentek telepíteni az eszközt ügyfélhez, de nem sikerült, és fel vannak háborodva. Mert ők lerakták, becsavarták, bedugták, lefojtották, áram alá helyezték és búgott, rezgett, de nem tizedelt. Pontosabban tizedelt, de csak az előszobában, és nekik a konyhában is kell.

Én – ismervén az eset előéletét – fogcsikorgatva fogadkoztam, hogy csakazértis megőrzöm a nyugalmamat. Mármost az illető japán meglepően nem japán stílusban tárgyal (a nyugat-japániak egyébként ilyen szempontból sokkal közelebb állnak az emberhez a törzsfejlődésben), nagyjából az a stratégiája, hogy semmilyen mondatot nem hagy befejezni, és azonnal azt mondja rá, hogy de nem.

15 perc múlva úgy ordítottam vele, hogy még az egyébként jámboran legelésző kínai vendégmunkások is felnéztek a vályúból. (Praktikus okokból – ti. hogy ne lakbérre kelljen költeni azt a pénzt, amit el is lehet inni -, egy kínai cégnél vagyunk befogadva az egyik szoba egyharmadában.) Nagyjából az volt az üzenet, hogy ha ők nem olvassák el a kézikönyvet, amit csináltunk és ők nem ellenőriznek le mindent, akkor az pontosan miért is az én hibám?

A főnök meg a díler megegyeztek abban, hogy ezek a külföldiek nem értik a japán üzleti életet. És tényleg.

* * * * *

Na de vissza a mai naphoz. Tulajdonképpen már egészen magabiztosan lavírozok a hipertérben, főleg, ha szólnak előre, hogy ma éppen warp HÁNY, Scotty, de arra nem számítottam, hogy mintegy két órát fogok közel szótlanul ülni egy tárgyaláson, miközben az IQ-m szépen lassan a szoba hőmérsékletére süllyedt, majd rövidebb időkre le is csuklott a fejem. A hozzánk érkezett ember ugyanis vetésforgóban utazott, akármit is jelentsen ez, mert érdemi új információt nem tudtunk meg róla. Annyi kiderült, hogy akármi is, valami irtózatos frekvenciával forog, a hagyományos “évente vetünk újat” helyett nagyjából ötpercenként, és mivel ez így ebben a formájában nem teljesen piacképes, a tanárú’ a végzős diákjaival készíttetett hozzá egy ventilátort, oszt most ezzel házalnak.

De mindegy is, mert nem azért jöttek, hogy ők eladják nekünk a dolgot, hanem hogy felhasználják ehhez a nekünk jászolt adó kínaiak által forgalmazott fagylaltforralót. (Amelyik megint csak, kiválóan forralja a fagylaltot, és fele annyiba kerül, mint a Hitachi által forgalmazott típus.)

Sebaj, valahogy csak vége lett, így aztán nekiláttam valami hasznosat is csinálni, és mellékállásban frissíteni az itthoni szerverünkön az ISP vezérlőpultot. Ez nem túl gyorsan történik, német srácok írták, nem nagyon bíznak a másokban, ezért a telepítő azzal indul, hogy a biztonság kedvéért fordít magának egy komplett Apache-ot, PHP-vel, meg pár ezt-azt, ami még jól jöhet. Csak azért, hogy ha behal a rendszer, akkor legyen még min felügyelni. Na, fut már vagy félórája a program, amikor is egyszercsak berángatnak a tárgyalóterembe, hogy én kellek oda, mert itt a ügyfél.

Nem lehetett volna szólni, hogy jön? Mert oké, Scotty csodát tesz, de mondjuk nem szedi szét az Enterpise-t előre darabokra, ha tudja, hogy délutánra kisebb zápor, csapadék, morcos klingonok várhatók. Úgyhogy aztán persze, hogy meghalt a kínaiak által megbízhatóan üzemeltetett hálózati kapcsolat (és vele a frissítés), de addigra a maradék agysejtjeim is elpusztultak.

A cég ugyanis, amelyik jött, lényegében profi agyelszívással foglalkozik, egy indiai társaságot próbál rátukmálni nagyvállalatokra. A cég sikerterméke egy ipari, erősáramú tegezőgép, a maga nemében egyébként kifogástalan, precíz, életszerű találmány, csakúgy, mint a VEKNI (a Város Egyetlen Konzervnyitó Gépe, copyright Vagyim Sefner: A szerény zseni), annyi a nehezítés, hogy igazából csak nagyvállalatoknak lehet eladni, mert külön atomreaktor kell hozzá, és még ha egy kisvállalat ki is köhögné a saját 400 megawattot, a gép az anyjukba tegezné vissza őket, és még a fedelet is visszaszögeli.

* * * * *

Egyébként köszönöm kérdésüket, jól.

[1:13:26] Dr. Nemfenékig Tejfel: tényleg, mi a helyzet a girinccel?
[1:13:35] Shirokuma: javul, de reggelente még mindig kicsit fáj
[1:13:38] Shirokuma: napközben semmi gond most már
[1:13:41] Shirokuma: nem igazán értem
[1:13:56] Dr. Nemfenékig Tejfel: ezt híjják indítási fájdalomnak
[1:14:44] Dr. Nemfenékig Tejfel: morning joint stiffness, if you please
[1:14:51] Shirokuma: hát ez az
[1:14:58] Shirokuma: hogy a reggeli merevedés is már a derekamban van

A sok turistáskodás között egészen elsikkadtak a vidám, dolgos hétköznapok. De hogy ne érje a szó a ház elejét, hát itt van néhány családi fotó az uránbányász jegesmedvék nehéz napjairól. Például itt látható, amint a klausztrofóbiás jegesmedve kínzatik:

Itt pedig az elázott, alkoholista jegesmedvék detoxikálódnak:

Emitt pedig egy minden bizonnyal átdolgozott éjszaka utáni, hajnali tíz körüli csendélet (annyira nem csendes egyébként, az egyik medve igen horkol):

A cím Dzsippensa Ikku pikareszkregényének, a Tókaidócsú hizakurige (kb. A Tókaidón az apostolok lován, a Tókaidó a régi legnagyobb országút, Tokió-Kiotó) címére próbál rímelni, csak ugye én nem a Tókaidón mentem most, hanem a Naganóba vivő 20-as országúton, és nem  gyalog, hanem robogóval. De annyiban stimmel a dolog, hogy a regény két főszereplője is ritka balfácán, és én se voltam normális, hogy lejöttem vidékre, kétszázhúsz kilométert robogóval.

(Kis kitérő, hátha valakit érdekel, hogy mi a bánatért hívják a Jamanasi és Nagano prefektúrákba vezető utat Kósú kaidó-nak. A titok nyitja, hogy – bár a régi prefektúrákból több volt és nem pontosan ugyanez volt a méretük -, a mai Jamanasi helyén lévő terület 甲斐、Kai (no kuni), illetve 甲州、Kósú névre hallgatott. A Kósú kaidó az Edo-kor öt nagy útjának az egyike volt. Hasonlóképpen a mai Nagano túlnyomó része is 信濃、Sinano (no kuni), illetve némiképp rövidítve 信州、Sinsú névre hallgatott. Ez utóbbi nevet a Sinsú Egyetem, illetve millió termék- és kocsmanév őrzi Naganóban.)

Mindenesetre a lényeg, hogy elsőre jó ötletnek tűnt vonat helyett lerobogózni vidékre. Például, mert olcsóbb, mert lehet nyugodtan megállni fényképezni egy csomó szép helyet, meg huszadik indokként a városban eléggé lemerült akkumulátort se ártana feltölteni a robogónak. Valamennyire a nehézségekkel is tisztában voltam, tudtam, hogy hideg lesz a hegyek közt, magam is legalább hat órára számoltam az utat (bár kicsit megijedtem, amikor a navitime.co.jp oldal ugyanezt nyolc órára becsülte… ezek ijesztően pontosak tudnak lenni), meg azért féltem rendesen az esőtől is.

Igazából mindig meglep, amikor a 16. sz. főúton kifelé megyek Yokohamából, hogy itt ez a városból kivezető egyik legkomolyabb út:

Nem viccelek, van az 1-es út, ami máshova visz, persze vannak a sztrádák, de így néz ki itt egy kétszámjegyű főút, ami egy hárommilliós városból vezet ki északnyugatra. Az igazi problémát persze nem is az út maga jelenti (a beton egyébként közel kifogástalan), hanem ez:

Itt talán még annyira nem is látszik, de az egyik volt egyetemi szenpai szerint a 16. sz. főút Yokohama és Hachioji között a “közlekedési dugók Mekkája”. (Tényleg így mondta, 渋滞のメッカ、dzsútai no Mekka.) Tankolni is kellett aztán valahol:

és egy idő után azért kiszélesedik a 16-os út is (ez itt már Sagamihara):

A 16-os út egyébként Hacsiódzsiba visz, de az valójában egy kicsi felesleges kerülő lett volna, ráadásul a 413-412-es utak pont egy nagyon szép hely (Sagamiko) mellett visznek el. Az út eleje azért még annyira nem szép:

de először elhalad az ember a Sirojama vízerőmű mellett (többek között Yokohama is kap innen vizet meg villanyt, a gát túloldalán meg a tó, ami létrejött, nagy horgászparadicsom):

majd egy idő múlva megérkezik Sagamiko-hoz, azaz a Szagami-tóhoz:

Ez csak a tó egyik fele, ahogy az útról látszik, itt a másik (ott jobboldalt megy az országút, abban a félalagútban):

Azután az ember ráfordul végre a 20-as számú országútra, és nagyjából le sem kellett jönni róla egészen Shiojiriig, ahová igyekeztem. Az út többé-kevésbé a vasút mellett fut majdnem végig, sikerült is elkapnom egy helyen a vonatot, ami helyett robogóztam (bár ez pont a Tokióba visszaigyekvő Azusa-járat):

Itt igazából még mindig nem nagyon került magas hegyek közé az ember, bár már határozottan vidékibb jellege volt a falvaknak, és szépen lassan a hegyek is elkezdtek óvatosan nőni (ez itt egy Saruhashi, Majom-híd nevű hely, még mindig csak olyan hetven kilométerre az úton):

Kófu városa, meg úgy általában Yamanashi prefektúra hegyek között fekvő, relatíve lapos terület. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy odajusson az ember, előbb-utóbb azért csak meg kell mászni egy hegyet. Itt már szerintem olyan ötszáz méter magasan járhattam, visszanézve ez látszott az úton, és ki volt írva, hogy erre kell menni a Sasanogo-hágó felé (ez volt a régi út):

Igenám, de a japáni szorgos népség, keresztülfúrja a hegyet, úgyhogy végül is nagy sziklamászás helyett egy kb. 3,5 kilométeres alagút lett a dologból:

ami után az ember tényleg egy relatíve lapos környékre jutott, ami olyan dermesztően hasonlított a yokohamai kivezető útra, hogy még a fényképezéstől is elment a kedvem. Egyet azért nem bírtam ki, vidéken még a nagyvárosnál is kevésbé fogják vissza magukat az építkezésnél ezek a derék emberek, és úgy általában a “minél rikítóbb, annál jobb” elv vezérli őket. Láttam én már az éjszakába rózsaszínen világító rettenetes hoteleket, komplett kis alpesi utcácskát Matsumoto déli részén (mindjárt a szemétégetőhöz közel), de azért az ilyenek még mindig szíven ütnek:

Kófu után már túl voltam az út felén kilométerre (olyan százhúszon a kb. kétszáztíz-kétszázhúszból), és egyre jobban lehetett haladni, de kezdett is már lefele konyulni a nap, és csak most kezdtem igazán beérni a magasabb hegyek közé. Egy kis életkép (ilyen folyó nem egy kíséri az országutat), a szembefény amiatt is van, hogy ugye pont nyugatra mentem:

Ha valaki térképen követni próbálja, hogy mit is művelek, ugye én nagyjából nyílegyenesen nyugatra tartottam… ebből ki lehet számolni, hogy ugyan nem is mellé, de jóval közelebb kellett kerülnöm a Fuji-hoz, mint ahogy Yokohamában voltam. Valóban így van, és ez bennem is Nirasakinál tudatosult, ahol megint megálltam tankolni, meg öt percet pihenni meg felöltözni rendesen. Anélkül, hogy a nyeregben feltűnt volna, ez volt a hátam mögött:

és a teljesség kedvéért, ez az orrom előtt (itt még mindig nem voltam az igazán magas hegyek között, de már kezdtek látszani):

Nem azért éltem két és fél évet a hegyek között, hogy ne tanuljam meg tisztelni őket (ugye emlékszünk még a történetre, amikor májusban nekiindultam biciklivel a kétezres hegynek, lent hatszázon a városban a nadrág esett le rólam, és mire felértem, megfagyott a limonádé, amit magammal vittem), úgyhogy tényleg rendesen beöltöztem. Addig sem meztelenül motoroztam, de most már duplanadrág, melegítő, kabát és dupla kesztyű… és azért nem volt az a vízforraló hőség. Jött egy tükrös hátú teherautó, nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, mi látszik belőlem:

Igazság szerint innen már egész kevés képet csináltam (pedig még hátravolt vagy hetven kilométer). Kezdett rámesteledni, lehetett haladni és próbáltam is. Hét előtt nem sokkal értem Suwa-ba, ahonnan már csak olyan bő húsz kilométer volt a végcél. Többször poénkodtam azzal, hogy a hatszáz méteren lévő Matsumoto közel-távol a legalacsonyabb hely a környéken, és valóban: Suwa (Szuva) is magasabban van, jóval. És persze népszerű hely lévén belerongyoltam megint egy jó kis dugóba:

Suwa a taváról a leghíresebb, sikerült még elkapni, mielőtt teljesen lement volna a nap:

Viszont eddigre azért egy kicsit átfáztam, telefonáltam is a végcélnak, hogy most már közel vagyok, nyugodjanak meg, és beültem egy rámen-vendéglőbe. Mármost rámenből a három fő irányzat a szójaszószos sójú-rámen, a sima sós leves sio-rámen és a miszo-s leves miszo-rámen. Én ez utóbbiért alapesetben nem nagyon vagyok oda, inkább a másik kettő, de ezen a (magát modern hokkaidói rámenesnek valló, Mucumija nevű) helyen valami egészen csalogató dolgot láttam: Északi áldás (komolyan, 北の恵みラーメン、Kita no megumi rámen) néven adtak egy igazi magashegyi/hideg égövi ételt, amit az átfázott jegesmedvék nagyon szeretnek:

Nem barna, hanem fehér miszo-s lé, ráadásul tejjel felöntve, és egy sor kis diétás szalonna meg bizony, vajdarab a levesben. Ekkorra tényleg kicsit éhes is lehettem, mert a lé jó részét is megittam (azt sem nem muszáj, és az ennyire zsíros rámennél nem is nagyon szokás).

Aztán megérkeztem, és meglehetősen hamar ágynak is dőltem, hogy aztán fél hatkor felpattanjon a szemem, fél nyolcig forogjak, majd csúful elaludjak. Pedig beállítottam az ébresztőt a telefonon, hogy kilencre fel tudjak ébredni, sajnos a módosult tudatállapot miatt 9:50-re, úgyhogy nem igazán segített. De erről majd a következő bejegyzésben.

Az ifjú elment káposztát venni a jakiszobába (ha már van még mindig másfél liter szószunk, vettem tésztát meg húst bele, de a káposzta elfogyott). Ezt hozta:

Végül is… a színét eltalálta (bár igazán nem tudom, hogy ha egyfolytában nem áll be a szája, miért pont a zöldségesnek nem tudta azt mondani, hogy kjabecu o kudaszai). De becsületére legyen mondva, csinált belőle valóban jakiszobát és megette.

(Ha véletlenül valaki nem ismerné fel, a képen hakuszai, ungárise nevén kínai kel látható… frissen nagyon finom zöldség, például salátának, speciel sütve/párolva szerintem borzalmas.)

Kisgyerekkoromban az egyik dolog, amiről rettenetesen ábrándoztam, az egy kvarcóra volt: a Fiúk Évkönyvében olvastam róla, hogy már ilyen csudák is vannak. (Egyébként egészen hamar lett is nekem, tán ötödikes-hatodikos koromra vagy hogy, persze a legegyszerűbb kis vacak, de nagyon büszke voltam rá.) De ezt leszámítva szerintem egészen a földön jártam, és bár az elsők között használtam az Internetet is a Műegyetemen, még akkor sem igazán gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor Japánban fogok ülni este az asztal előtt, telefonálok éppen haza egy helyi hívás áráért, a másik oldal éppen az autójában ül, és én navigálom el Japánból (a Google Maps segítségével) egy pesti címre, gyakorlatilag probléma-, akadály- és megszakításmentesen.

Biztos van olyan, aki már most, húsz év múlva pedig már senki nem fogja érteni, hogy mit vagyok én ezen úgy oda. De én még tudok örülni az ilyeneknek.

Ja, egyébként az új sláger itt a Sony-Ericsson Xperia nevű telefonja. Androidos telefonnal hasonló hisztériát még nem sikerült csinálni itt Japánban, ahol igazából az iPhone-ért sincsenek annyira oda.

Jyrkkivel visszatérő téma, hogy márpedig ő látott embereket lógni Japánban, például van itt olyan munka, hogy emberek terelgetik kis zászlóval a beérkező vonatpótló autóbuszt, oszt abból óránként jön három. Meg hogy három emberből egy lapátol, kettő meg nézi.

Jyrkkinek igaza van.

Mások – többek közt én is – azt mondják, hogy Japánban lehet megismerni a magyarok istenit, elég hozzá elmenni egy gyárba egy napra melózni (Werther II-re kicsit ráférne, rögtön másképp látná a mostani problémáit), és az ember rögtön rájön, hogy hoppá, így is lehet csinálni, már ti. hogy az ember nemcsak nem pihenhet, hanem az idő jelentős részében fut.

Ezeknek a másoknak is igaza van.

Japánban általában persze mindig, mindenkinek igaza van, de lássuk egy kicsit, hogy is néz ez ki a gyakorlatban.

Kis túlzással itt jellemzően kétféle típusú munkahely van: az ember vagy ül, vagy fut. Ez aztán oszlik még alkategóriákra, illetve a futás és ülés mértékét többek között a szenioritás, illetve a cég előkelősége is nagymértékben meghatározza: ugyanabban a pozícióban a Suzukinál többet fog futni valaki, mint mondjuk a Densónál, és egy kis családi vállakozásban meg sokkal többet még a Suzukinál is.

Japánt a futók tartják el. Meg a robotok. És ez nem vicc.

Én sokszor mondtam, hogy ha itt mindenki olyan intenzitással dolgozna, mint ahogy a fizikai munkások és a szolgáltató szektor jelentős részének szó szerint kihajtják a belét, akkor olyan toronymagasan vezetnék az összes gazdasági statisztikát, hogy esélye nem lenne senkinek, soha utolérni őket.

Szerencsére a japáni derék nemzet, tudja, hogy nem szabad ennyire elhúzni az élvonaltól, nemkülönben ők is csak emberek, ezért aztán olyan brutális bürokráciát raknak magukra, hogy a futók nem győznek eleget futni, hogy eltartsák őket. Cégen belül is csinálnak maguknak borzalmas felesleges időtöltést – én kezdek megbolondulni az értelmetlen megbeszélésektől –, de ezt még letúlórázzák. Ennek mértéke mellesleg szintén erősen függ a vállalati kultúrától, de jellemzően a fölöslegestől az értelmetlenig terjed… HR-es ismerősöm többször dolgozott éjjel kettőig, hogy utána másnap kilencre menjen, ilyenkor már nincs vasút, a cég vagy taxit fizet ilyenkor (ha közel lakik), vagy szállodát (ha meszebb), és mivel ezt simán eljátszotta egy hónapban olyan tízszer, könnyű kiszámolni, hogy rég megérte volna felvenni mellé egy részmunkaidős asszisztenst. Nemkülönben meg is kuttyant tőle, isten nyugosztalja szegényt (mármint a józan eszét), én ismertem még, amikor normális volt.

De vissza a bürokráciához, a cégen belüli felesleges baromságok mellé ott van az egyébként jól működő, de azért nem kicsit felfújt köztisztviselői réteg (akik mellesleg úgy keresnek maguknak kis plusz pénzt, hogy napközben alig csinálnak valamit, aztán miután délután négyig vakaróztak, őrült módon elkezdenek túlórázni, hogy el is készüljön valami).

Aztán persze valóban ott van az a probléma, amivel a szocializmus idején kis hazánk is küzdött, hogy ahhoz, hogy jól-rosszul (Japán: jól, Mo: rosszul) eltartsák az országot, bizony nem is kell mindenkinek dolgozni. És pontosan azt csinálják, mint annak idején mi: egy ember adta a jegyet a moziban, egy elvette, egy meg a helyedre vezetett, a csúf Nyugaton meg erre elég volt egy, de max. kettő ember.

Ha ez még mind nem lenne elég, az itteniek szerveznek még maguknak egyéb bizottságokat. Alig úsztam meg, hogy idén ne szervezzenek be valami kisfőnöknek (mittudomén, van itt minden baromság, mondjuk parkolófelelős vagy kóbormacska-felelős) a lakóbizottságba. Ismervén a szervezetorientáltságomat, alighanem kisebb botrány lett volna belőle.