Sabolc in Japan

Az egész úgy kezdődött, hogy Medve úr éppen egy harcművészes könyvet lektorált.

A logikus feltételezés az volna, hogy erre ő a tökéletes személy: nemcsak a harcművészetekhez van az átlagnál valamivel több köze, hanem japánul is tud. Ezzel szemben például a magyar karetedialektus inkább csak feneketlen frusztrációk forrása számára, de erről majd meséljen ő, ha akar (remélem akar, mert nagyon színesen tud :-) ).

Az éppen feldolgozás alatt álló könyv messze jobb minőségű annál, hogy alap nyelvi hibákat kövessen el, de azért nem véletlen a lektorálás.

Szóval a következőt képzeljétek el: Medve mester le-leeső fejjel olvas a gépén, időnként belejavítgatva a szövegbe. Egyszer csak felpattan és fut egy kört. Visszaül. Olvas. Felpattan.

Kérdezem, hogy mi a gond. Megmutat egy részt, amelyben a szerző szakkifejezéseket magyaráz. “XBRGFZ — ez szó szerint azt jelenti, hogy GKJFT HRMLT”.

– De hát nem azt jelenti! — kiáltozik a Medve, és rója a köröket.
– Hát mit? — kérdezem.
– Na figyelj — fog bele a magyarázatba — van a kata, amikor az ember egyedül csatázik.

És eltáncolja. Marcona beállással indít, összekattintja a fogsorát, majd forgásokkal, ütésekkel, rúgásokkal, vállból indított csapásokkal, egyenes ököllel, tenyéréllel és kemény talppal gyilkolja a levegőt, pontosan, precízen és halálosan. Mindezt azonban azzal ellensúlyozza, hogy a legszebb piedonei hagyományokat követve mellésuhogja, csattogja és kiáltozza a hangsávot, amitől e sorok szerzője csúnya fuldoklórohamot kap.

– Van aztán a gyakorlati alkalmazás. Így néz ki például a Daru stílus alapállása.

Fél lábra áll, a másik térd magasra emelve, lábfej lefeszítve, karok nyújtva, a két kéz ujjai a testtől távol csokorba csücsörítve. 

– Meg van a Sáska…

Az elöl lévő lábnak csak az ujjai érintik a földet, rovarszerű görnyedés, kezek a test előtt, két mutatóujj lefelé mutat. Mindezt a medveanatómia színezi …őőő …kevésbé botsáska-szerűvé.

– Meg van a nindzsucu.

Enyhe, természetes kisterpesz, kezek lazán lógatva, ellenfélre szigorúan néz. 

– Na most szerinted melyik a praktikus egy verekedésnél?
Csak azt akarom mondani, hogy ez a szörnyen tudományosnak tűnő kifejezés mindössze annyit jelent, hogy gondold végig, melyik az adott helyzetben célszerű eszköz, és ha például százhatvan centi vagy — néz rám, és a szembogarában látom a centiméterskálát fel-le szaladni — akkor ne próbálj engem fejtetőre mért ütéssel letaglózni. A megfelelő technika ilyenkor a kurahagi kamitsuki.

– És az mi?

– Vádlin harapás.

Wágner úr: annyit tudok, hogy a felharmonikusok csinálják azt, amitől megismerem a hangodat a telefonban
Wágner úr: akkor is, ha normál zenei A-t énekelsz :)
Wágner úr: (milyen A van még? :) )
Jege Smaci: a 440 hertzes A hang a normál
Jege Smaci: amelyik a kottában a második vonal felett van
Jege Smaci: a 220 hertzes hang is A
Jege Smaci: csak mélyebb
Wágner úr: oké, de szerinted is tök fölösleges hozzátenni a “zenei”-t?
Jege Smaci: hát esetleg van a fogorvosi á
Wágner úr: :D
Jege Smaci: a normál tagadó á
Wágner úr: meg a hangsúlyozott csodálkozó á
Jege Smaci: van a zuhanós á
Jege Smaci: a tilosaz á
Wágner úr: hú, tényleg, azt majdnem kihagytuk :D
Jege Smaci: és a vár, melynek neve Áááááááááááá…..
Wágner úr: akkor a mai blogposzt meg is volna :)

A szar.hu domain név állapota: Felfüggesztve/Nem regisztrálható

További információk:

• Domain-igénylő vagy domain-használó — Fenntartva önkormányzatnak

Aki ismeri a japán házak/lakások szokásos szerkezetét, beleértve a moderneket is, az nyugodtan ugorja át a következő pár bekezdést; aki nem, az sem tőlem fogja megtanulni az egészet, nem vagyok én építész, inkább csak néhány dolgot tisztázzunk, mert vannak félreértések.

Szóval Japánban hagyományosan fából építkeztek, kicsit elemelve a földtől, az eredetileg Kínából és Ázsia más részeiből importált ötletekből az eltelt több mint egy évezred “organikus fejlődése” következtében meglehetősen heterogén stílus alakult ki (értsd: borzalmas káosz). Azért van néhány felismerhető jegy, főleg azok, amik a gyakorlatiasságból adódnak. Japánban elsősorban a meleg ellen építkeznek, a koncepció az, hogy fűteni majdcsak fűtünk valahogy, de nyáron szó szerint megrohad az ember, pláne az esős évszakban, a cuju-ban. (Ez azért okoz némi problémát a hegyek között, ahol cérnavékony falakból álló házakon van szingli ablaktábla és nincs kémény, ott több olaj fogy.)

A belsőépítészetre irányozva figyelmünket, a beltér jellemzően igen fluid, mindenféle helyes térelválasztó-tolóajtókat használnak, az átlátszatlant/festettet úgy hívják, hogy fuszuma (襖), a farácsra feszített fehér papírosat meg úgy, hogy sódzsi (障子). Most a sódzsi-ról lesz szó.

Régi japán épületekben tényleg a sódzsi képezte az épület külsejét, itt a bizonyíték a Sankeien kertből, ami ott fehér, az bizony papír:

és még egy, kicsit közelebbről (a bal felét tessék nézni, látszik rajta a rács):

Ez mostanra azért számos tekintetben impraktikus lenne (már csak azért is, mert roppant hülyén nézne ki mondjuk egy 28 emeletes toronyház papírablakokkal), nagyon sok nagyon új építésű lakásban nemcsak sódzsi, hanem már japános stílusú (tatamis) szoba sincsen, de ahol van, például a kb. húszéves építésű lakótelepen, ahol lakom, ott is szúnyogháló és csúszóablak mögé van bújtatva. Viszont nyáron tényleg lehet csak ezt használni, ha egyébként jó az idő.

Namármost, nem kell hozzá rakétatudósnak lenni, hogy a papírajtó nem az örökkévalóságnak készült. Míg a farács kibír akár száz évet is (lásd fent, Sankeien), a viharok erősségétől, az előtte lévő ablakok vastagságától és nemkülönben a ragasztó erősségétől függően a sódzsi papírja idővel vagy felválik, vagy beszakad. Ilyenkor, ha már nagy a cúg, ki köll cserélni.

A japánok természetesen mindenre tudnak egy macerásabb módszert: a sódzsi papírjának hagyományos cseréje az éves tavaszi kielboat-lakkozás legszebb hagyományait őrzi: már ti. lehet kezdeni azzal, hogy leszenvedi az ember a korábbi papírt, feláztatja a ragasztót, spaknival (zsilettpengével, ki ekével, kalapáccsal, tollal stb.) levakarja a ragasztót, hagyja megszáradni a fát, majd felszenvedi az új réteget.

És a japánok természetesen mindenre tudnak egy kényelmesebb módszert is. Az itteni lakberendezési áruházban kész méretre gyártva lehet kapni hibátlan vasi (“japán papír”) sódzsi-burkolatot, amit csak fel kell vasalni a fakeretre. És még csak nem is drágább, mint a ragasztós, mert persze azt is lehet kapni.

Nem viccelek, tessék, itt a csomagolóanyag beszkennelt burkolata, az IKEA tájékoztatóinál lényegesen érthetőbb magyarázattal:

És akkor tekintsük meg a főbérlőt papírvasalás közben:

és a végeredményt:

És igen, én tényleg itt lakom, ez a nagyobbik vasicu, japán szoba, itt alszom nap mint nap.

Szerintem korábban már poénkodtam azzal, hogy Japánban azért elég jó eséllyel találom el az emberek életkorát: kb. az a trükk, hogy 5 évet hozzá kell adni ahhoz, ami látszik. Ebből vannak néha konfliktusok (nőknél, amikor hajszálpontosan eltalálom, vagy eggyel fölé lövök), de munkahipotézisnek meg általános stratégiának jó. Most akkor mesélnék három olyan esetet, ami egy héten belül történt meg velem, és csúnyán mellélőttem. Semmi fontos, semmi komoly, csak hogy ilyen is van.

1. A minap hivatalos voltam valami vacsorára (időről-időre itt bemutatnak nekem hölgyeket, akikről kiderül, hogy európai férjet és/vagy félvér gyereket szeretnének :-)), és ugyan ronda vagyok, öreg, meg kövér, de sportklub után mentem, frissen, üdén és kívánatosan, és hát azért a sok tíz évnyi nemivás is meglátszik kicsit, szóval szerintem a jobb formámat hoztam, látszottam mondjuk erős 35-nek. A hölgy látszott olyan erős itteni 50-nek (amitől kicsit inamba szállt a bátorságom, hátha nem csak poén volt az az apát akar), ami a plusz öt év ráhagyással – mondjuk így udvariasan – minimum mintegy másfél liter rum (és egy rövidzárlat) távolságba röpítette hirtelen azt az apaságot. Egyébként a vacsoránál kiderült, hogy bizony az etil-alkohol lesz a ludas azért a pár plusz ráncocskáért (meg eleve déli származású a hölgy, rajtuk sokkal jobban látszik, mint a tokiói úriasszonyokon), mert egyébként mindössze két év különbség van közöttünk (de így is ő az idősebb). Annak idején ennyire a katonaságnál néztem be életkort etil-alkoholból kifolyólag, B. főhadnagy szemre olyan 40-42 évesnek látszott, majd hosszú idő után derült ki róla, hogy… 27.

2. Itt a squash-klubban (ez egy általános sportklub, az elkötelezett bolondok itt is squash-specifikus létesítményekbe járnak) alapvetően vénemberek és vénasszonyok játszanak, úgyhogy ezért is volt üdítő látvány egy fiatal, kicsi, pimasz (igaz, nem nagyon okos) lánka, civilben ápolónő, akiről ma kiderült az életkora, tudniillik hogy mindössze… 42 éves. És túl van egy férjen (az anyós kiutálta), és láthatólag olyan szinten tekint japánnak, hogy kicsit sem lassít, kicsit sem érti, hogy miért nem értek egy-egy szót (például ilyen üzirözi és hasonlókat), és megismétli ugyanolyan tempóban, max. kicsit hangosabban. Szóval tényleg nem tűnt elsőre 42 évesnek.

3. Végül pedig ma sikerült játszanom egy öregúrral, szemre olyan 65-nek saccoltam, és néztem is, hogy milyen fürgén mozog és milyen durvákat üt. Azért nem bántottam nagyon, de így, hogy elé adogattam a labdákat, rendesen megfuttatott (mondjuk ez is volt a cél). Kis lélegzetvételnyi szünetnél megkérdezte, én hány éves vagyok, mondtam, hogy mennyi, mire mondja, hogy ő mindjárt 80. Nehogymá, válaszoltam roppant intelligensen, majd mondta, hogy de, igen. Mondtam neki, hogy hát én az ő korában az országos számítások szerint várhatóan olyan tíz éve már halott leszek, de nagyon szeretnék én ilyen fürge lenni tízéves hullaként. Aztán lányos zavaromban ütöttem néhány roppant béna labdát, úgyhogy beszélgettünk még kicsit, és kiderült, hogy hát ő azért teniszezett egy keveset, és csak tíz éve squashol…

Az elmúlt két alkalommal a szomszédtól lopott internettel kínlódtam végig az 1-1 hónapot, és hát látszott, hogy félkarú medve vagyok én megabitek nélkül. Most bedühödtem, előfizettem mégiscsak az itteni lakótelepen szokásos “B-FLETS Hikari” nevű, az épületig üvexál, onnan VDSL-modem szolgáltatásra, és nem apróztam, a kétszázkilencvenhárom szolgáltató közül kiválasztottam az egyik legnagyobbat, százmillió légy nem tévedhet (és ezek csak a feltöltést korlátozzák napi 30 gigabájtban).

És mint arra kedves olvasónk felhívta a figyelmet, Shirokuma saját rajzfilmsorozatot kap. (Illetve hát egy meglévő manga-sorozatból lesz rajzfilm is, de így mennyivel jobban hangzik.)

Kevesebb, mint két óra eltéréssel sikerült 1. olvasnom volt kollégám és barátom nagyapjának háborús emlékeit, amelynek során a hadifogságba terelgetett csapatot elszállásolják egy éjszakára valami úri házban (a ximpatikus xovjet xapatok), de hát vécé a 300 embernek nincs, úgyhogy a fürdőszobában, konkrétan a kádat szarták tele; és 2. szembesülnöm azzal, hogy a sportcentrumot is utolérte a modernizáció, vége az igénytelen, “kézzel húzzuk le” korszaknak, már csak el kell lépni a vécétől, és húzza az magát, no és természetesen beköltözött a férfivécébe is az eddig főleg nők által igényelt csobogógép, amely folyamatosan zúgó/csobogó víz hangját imitálja, amit persze kicsit is tökösebb legény kacagva keresztülrottyant, no de az egyenlőség mindenek előtt.

Két meglepetés.

A sportklubban a szaunában (meg általában itt a szaunákban) nem homokóra van, hanem 12 perces óra. A gyártója Kenko, jót vigyorogtam (健康 ugye annyit tesz, hogy egészség). Namármost nem azért vagyok volt matekszakos meg enyhén OCD-s, hogy ne rögtön az jusson eszembe, hogy milyen elegáns dolog, milyen apró figyelmesség lenne már egész órakor összeigazítani a rendes (természetesen olyan is van, kint a fürdőrészben) meg a 12 perces órát, mert akkor a kinti órát nézve is be lehet ülni úgy a szaunába, hogy az ember tudja, hogy mit fog bent mutatni, tehát például pont egész 12 perc után (mondom én, hogy enyhén OCD-s). Igazából ez már olyan hatszázharmincnyolcszor eszembe jutott, de most először meg is néztem a kinti órát, pont amikor a benti óra szerint egész 11 perckor kijöttem.

Kell mondanom, hogy pontosan óra 23 percet mutatott?

A másik meglepetés akkor ért, amikor kíváncsiságból azért rákerestem a fenti szólásra a neten, oké, hogy kigondoltam címnek, de hátha van valami érdekesség hozzá, amiről lehet jópofizni. Hát volt. Nem egy, nem két, hanem sok ember kérdezi, hogy “de hát ebből a szólásból mi a ‘t’ meg az ‘i’?”.

Ma olyat láttam – illetve egész pontosan hallottam -, amin nem kicsit lepődtem meg. Az úgy volt, hogy mentem befelé Tokióba, ezúttal a Tókjú Tójoko vonalon (magánvasút Yokohama és Shibuya között, a magánvonalak olcsóbbak, mint a JR, de ezt ráadásul fel is újították mostanában, merthogy összekötötték a yokohamai új metróval), és ahogy ereszkedem lefelé a hipermodern yokohamai állomáson, valami egészen gyönyörű bemondóhang közölte velem, hogy hát én bizony most a gyönyörűszép állomás mozgólépcsőjén ereszkedem le, legyek szíves vigyázni. Ez eddig rendben is volna, ez itt így szokás, omoijari (kb. “figyelmesség”, erre fogják a halál idegesítő állandó vartyogást és figyelmeztetést), és éppen azon morfondíroztam, hogy vajon ez is a szeiju (szinkronszínész) vagy az NHK-bemondók egyik feladata, vagy van akkora a yokohamai metró, hogy felvesz egy embert főállásba csak azért, hogy szövegeket mondjon.

Nem is ez volt a furcsa, hanem hogy amikor már a vonaton ültem, gyanús akcentusa volt a vonaton a szöveget bemondónak. Először csak valami nem stimmelt, de kb. a harmadik bemondásnál, legalábbis egyes részein már világosan hallható és azonosítható kínai akcentussal (és furcsa, nem japános szünetekkel) közölte, hogy éppen melyik állomás jön. Szó se róla, japánul szépen beszélő kínai volt, de kínai (van pár nagyon jellegzetes apróság, amiről szinte képtelenek leszokni).

Mármost ugye ez is előre felvett tájékoztató szöveg, darabokból ügyesen összerakosgatva, biztos jó munka lehet ilyet fejleszteni vasúttársasaságnak, és biztos, hogy már eddig is dolgoztak rajta sokan kínai rabszolgák, de az eddig elképzelhetetlen volt, hogy ne japán olvasta volna a szöveget. Tekintve, hogy max. 1 órányi szöveget kell felolvasni (mondjuk 25 állomás neve, ittnyílik, ottnyílik, nézzalábadelé), ha aranyért csinálták volna, akkor is max. pár tízezer yent lehetett ezen spórolni. Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt durván hallja, sőt. Ennyire rosszul megy?

Határozottan könnyebb írni miről, amikor az ember tényleg Japánban van, csak mostanában megfordult a helyzet, nem három-négy hónapot vagyok Japánban és utána 3-4 hetet otthon, hanem fordítva. De most megint itt (hóesésből indultam otthon, egy szál pulóverben, hogy itt úgyis meleg lesz, és zuhogó hóba érkeztem, a dombtetőre nem akart felmenni először a taxis a tízcentis hóba a meredek úton… másnapra nyoma nem volt), és nagyjából második estére sikerült a Lawson 100 yenes boltjában szembesülni a leglátványosabb társadalmi különbségekkel.

Ugye ha egynél több pénztár van, mondjuk a mekdonelcben, Magyarországon mi a szokás? Igen, három külön sor áll, és valaki biztos, hogy átkozódik, hogy miért előtte rendelnek negyven sajtburgert és egy gezemiceburgert, amire sajnos 4 percet várni kell, egyesével becsomagolva, holott teljesen logikus az lenne, hogy egy sor van, én amelyik pénztár felszabadul, oda áll a következő ember. A Lawsonban ezt azzal spékelték meg, hogy miután már hárman álltunk sorban az egyetlen pénztárnál, a kislány süllyedőtitanic-hangon ordította, hogy Redzsi, o-negai simaszu, azaz Pénztár, lesszíves, és futva érkezett a másik dógozó. És máris egy sorban sorakoztunk a két pénztárhoz. Félre ne tessék érteni, ez itt teljesen hétköznapi dolog. És azonnal ráébredtem (újra és újra), hogy miért is tartunk ott, ahol.

Na, de térjünk a lényegre: rántsuk le a leplet arról, hogy mit esznek egyes idegenbe szakadt, találékony/ lusta/ takarékos/ kreatív/ magát feltaláló/ smucig/ konyhatündér/ igénytelen (nem kívántak törlendők) jegesmedvék hűvös kora márciusi estéken.

Valószínűleg mindenki sejti, hogy ide-oda utazáskor vannak tranziens jelenségek. Az már régóta van, hogy innen hazafelé visz az ember pár kiló curryt, ezt-azt, és akkor otthon is lehet japánosat főzni egy darabig. Az utóbbi időben azonban, amióta nem kell kifelé hurcolni muszájból semmit, mert már mindenből van bőven és kifelé is két bőröndöt hozhat az ember, lehet azzal szórakozni, hogy egyébként teljességgel irracionális vagy “luxus” holmikat hoz ki az ember. Így érkezett ki a múltkorjában egy csomó szerszám ahelyett, hogy kidobtam volna a harmadik készlet villáskulcsot, meg így fordulhatott elő, hogy ezúttal az alábbi dolgok érkeztek velem:

• sok szendvics (és milyen jó volt, nem éheztem a rövid repülőúton meg a hosszú szakasz után, egész aznap estig kitartott);
• kristálycukor (nem is azért, mert otthon annyival olcsóbb, hanem mert az itteni nedves/nyirkos);
• 2 kg búzadara (az egyik Gábor barátomnak);
• 1 kiváló fazék a SPAR akciójából (hogy legyen végre normális konyhafelszerelés, és ez a minőség azért matricák nélkül itt is drága);
• maradék tortillalapok (otthon nem fogyott, kidobni meg nem akartam);
• sok Nesquik kakaó (itt ugye nincs normális, csak a Swiss Miss, abból meg hatvanat kéne venni a Costcóban).
• másfél kiló sajt (itt részben nincs, részben aranyért van).

Megérkezvén szembesültem 1 kg kristálycukorral és 1 kg búzadarával, szóval a múltkor is valami hasonló járhatott a fejemben… khm… de most a tortillalapokról lesz szó és négy kontinensről.

Szóval a fúziós konyha úgy sikeredett, hogy az otthoni (Lidl, Európa) tortillalapokba sikerült vásárolni egy Transmitted by Meister fantázianevű (vagy márkájú?) “gazdaságos” virsliszerűséget (徳用ウインナー, tényleg gazdaságos virsli), nem annyira rossz, mint amennyire gazdaságos, és ugyan a felirat szerint a tokiói Edogawa-kerületben lévő gyárban készült, feltehetőleg ausztrál és/vagy amerikai importhúsokból. Került bele még némi helybéli tojás, majonéz és saláta, valamint a múltkori CostCo-vásárlásból maradt echte USA-beli Heinz ketchup.

És amennyire egyszerűre sikeredett, annyira finom volt (főleg, mert rém éhes voltam). Csak mivel most nincs itt működő fényképezőgép (a nagy otthon, a kicsit meg leejtettük), nincs kép a Shirokuma Fusion Kitchen legújabb darabjairól.

Ja, és arra jöttem ki, hogy ha kinyitom a konyhai csapot, ömlik belőle mindenütt a víz (nemcsak ahol kéne). Két nap és sok szerelés következett, de végül sikerült rájönni, hogy hol ereszt, és két gumigyűrűvel megcsináltam 200 yenből. A kerámiabetét 4000 yen, egy új csap 19000 lett volna…