Sabolc in Japan

Van ugye az a szempont, hogy lehetőleg ebben a blogban pozitív hangvételű dolgokat irkáljak. Na, eltartott egy darabig, amíg a következő dologról pozitív élményt sikerült szerezni, de ma sikerült.

Reggel, amikor az InterSPAR-ban magamhoz vettem a reggelinek szánt két péksüteményt, döbbenten tapasztaltam, hogy bár a pénztáraknál jellemzően 5-6 ember álldogál, a gyorspénztárnak kijelölt, 22. számú pénztárhoz egy dugig telt kocsit toló nő elolvassa a feliratot (“max. 6 tétel”), majd arrébb megy, egy másik pénztárhoz, és a sorban tényleg csupa olyan ember maradt, akinél 2-3 tétel volt. (Rossz nyelvek szerint segíthetett, hogy elmorzsoltam félhangosan némi rézangyalát a bajszom alatt… még rosszabb nyelvek szerint ez tényleg FÉLhangos volt, vagyis a logaritmikus skálán 90 dB helyett 80… )

Na de komolyan. Eddig minden egyes áldott alkalommal a 22. sz. pénztár pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik: ha lehet, tán még több volt a nagykosaras, gondolom, ez valahogy úgy alakul ki, hogy korábban egyszer látja, hogy csupa néhány darabos ember álldogál a sorban, tehát oda tolja a dugig telt kocsit, bejön neki, úgyhogy legközelebb már egyből oda megy…

És most nem bírom ki, hogy el ne meséljem, hogyan néz ki Japánban a gyorspénztár. Nincs. Pontosabban egyszerűen nem emlékszem, hogy bárhol is láttam volna ilyet… talán egyedül a yokohamai Daiei-ben. Olyat viszont nem egyszer láttam, a helyi kicsi Yoko-san szupermarkectől kezdve a legnagyobbakig, hogy hárman álltunk sorban a pénztárnál, de mire az emberben istenigazából tudatosult volna az ő keserű sorsa, addigra száguldozott ki egy alkalmazott valahonnan, mint a seggenfütyülős tűzoltóautó, és már ült is be a szomszéd pénztárba.

Tudom, mondták, meg olvastam is, hogy elvileg itthon is van ilyen a puccosabb hipermarketekben. De ténylegesen látott már bárki ilyet megvalósulni?

Megint sikerült kicsit hosszabb szünetet tartani, megint a szokásos módon. Az ember először fogja magát, és elmegy kicsit pihenni, praktikusan minél messzebb, hogy minél kevesebb gond szűrődjön otthonról oda. Ide, ni (és ez még csak az alja, olyan 1800 méter magasan):

Ha még emlékszik valaki a régi naplóból, hogy milyen smucig bírtam lenni, kicsit talán meglepődik, hogy gyakorlatilag a világ legnagyobb összefüggő síterepére, egészen gyönyörű pályaszállásra, repülővel mentünk. Nem egészen itt laktunk, még egy kicsivel feljebb (gyakorlatilag a pályaszállások közül a legfelső alatti házban, 2070 méteren), de valahogy így nézett ki a környék:

Innen felülről talán kicsit jobban látszik, de csak a ház teteje (tényleg itt laktunk, a pályák folytatódnak lefelé, egész le 1400 méterig, volt egy pont, ahol láttuk a közúton a táblát, hogy 6 km-re jöttünk el… és persze felfelé is folytatódnak, 3000-en is felülre):

Na de akkor lőjük le a poént, hogy mi is történt: az ismerős társaság nagy erőkkel ezúttal tényleg a világ egyik legjobb és leghíresebb síterepére (Les 3 vallées, ebből is a Les Menuires nevű rész) szervezte az idei francia sítúrát, és annyira elege volt mindenkinek már az egynapos oda- és egynapos visszavezetésből, hogy megnéztük, mibe is kerül a repülő. Kiderült, hogy 21 ezer forint Genfig oda- és vissza, ráadásul a Swissnél teljesen normális dolog, hogy valaki sílécet akar szállítani a repülőn (nem extra költség). Némi telefonálás után még egy különbusz is intéződött (hogy ne a menetrend szerintiekkel kelljen menni), és így lett az egész lényegesen olcsóbb, mint pusztán a benzinköltség lett volna. Szóval nem tartott sokáig meggyőzni magunkat, hogy repülünk.

Tehát igazi úri módon, repülővel elmegy az ember a világ egyik legszebb téli üdülőhelyére:

ahol az egyetlen kín, hogy az internet (Wi-Fi) mégsem a szobában van, hanem csak a recepción, de ezzel épp együtt lehetne élni, majd néhány napi nyugalom után szembesül azzal, hogy albán hülyegyerekek nekiálltak randalírozni a szerveren. Valódi problémát persze csak ott tudtak okozni, ahol különböző okok miatt nyilvánosra volt állítva a hozzáférés, csak hát ilyenkor azért kíméletlenül előjönnek a konfigurációs hibák – én például egy automatikus frissítésnél egyetlen könyvtár egyetlen jogosultságát felejtettem el visszaállítani, mire kapott rögtön ez a blog is egy deface-t (törölni persze semmit nem tudtak). Mások nem voltak ilyen szerencsések, mi meg szembesültünk azzal, hogy a felhasználók milyen szinten össze-vissza konfigurált dolgokat üzemeltettek nálunk. Visszatérve meg persze minden a nyakamba zuhant, oszt megint nem jutott idő blogot írni.

A Három völgy egyébként tényleg nagyon vicces, hatalmas, mindenkinek jut hely, annyira magasan van, hogy itt tényleg kevés gond van a hóval (nem is volt), mintha nem is franciák üzemeltetnék, mennek a hóágyúk is a biztonság kedvéért, rengeteg ratrak, mindenki beszél angolul (még ha szörnyen is), de ennek oka van: az idelátogatók 70 százaléka külföldi. A lifteknél valóban hallatszott lengyeltől kezdve magyaron és angolon át spanyolig mindenféle szó.

A tisztelt közönség pedig ki van szolgálva. Leendő akrobatáknak például felfújják ezt a zsákot itt ni, és lehet rá szaltókat gyakorolni síléccel meg snowboarddal:

A képen a lényegesen olcsóbban hozzáférhető, nem felfújt állapotában mutatjuk a zsákot, ez már a haladó szint.

A liftek – összesen valami 173(!) darab – a lehető legváltozatosabbak. Szinte mindegyik beülős, a legtöbbje modern, de akad nem egy állós és beülős gondola is, illetve néhány hegycsúcsra kötélvasút.

Nem lennék persze én, ha nem ragadnék meg minden alkalmat arra, hogy – jó japán módjára – magamat fotóztathassam, és akkor persze már éljen az exhibicionizmus, nézze mindenki más is az én arcomat. Íme, a szerző egy kicsit köhögősebb napon, teljes harci díszben:

Végezetül a lassan már elmaradhatatlan panorámakép, ezúttal szinte teljesen körbefotózva:

A gazdi távollétében ismét a vendégposzter szórakoztatja az olvasókat.

Read the rest of this entry »

Van egy mondás ugye, hogy ha öten mondják, hogy részeg vagy, feküdj le.

Mostanra ennél sokkal többen mondták azt, hogy Magyarországról el kell menni. Jó, levonjuk belőle a hisztit, meg a naivitást, hogy külföldön biztos nem kell dolgozni és hasonlók… csakhogy én nemcsak ködös tekintetű ifjakkal beszélgetek, hanem például más cégtulajdonosokkal is, és kivétel nélkül mindenki azt mondja, hogy el kell menni. Mi történt?

Valahol megértem őket, hiszen bennem is hasonló folyamat játszódott le. 1999-ben az ösztöndíjamat (és egy PhD-kurzust) megszakítva jöttem haza, mert úgy éreztem, itt van dolgom, itt vannak lehetőségek… úgy éreztem, Budapest pezseg, lüktet, az általam oly kedvelt és tisztelt Koppenhágánál újabbnak, izgalmasabbnak, lehetőségekkel telinek tűnt és egy ideig úgy látszott, igazam is van. Aztán fokozatosan keseredett bele az ember a mindennapok nyűgeibe, és hát mondjuk ki, abba a ténybe, hogy van itt egy csodálatos kis ország, amelyiknek a legnagyobb átka és a legvisszataszítóbb jellemzője a benne élő emberek. A “dögöljön meg a szomszéd tehene is”-attitűd, a 760 ezer rokkantnyugdíjas, a botrányosra züllesztett közoktatás (1987-ben közel hibátlanra írtam meg az MIT matekfelvételijét, kérdezgették is, hogy milyen ösztöndíjat szeretnék, mire én kihúztam magam, hogy jövök haza, mert én magyar vagyok), de igazából sorolhatnám napestig, ismerjük jól a tényeket. (Rendben, öregszem, de valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy én lassabban öregedtem, mint ahogy mondjuk az egyetemek – vagy akár csak a tévéműsorok – színvonalát hazavágták.)

Az igazság azonban az, hogy az én generációm tisztességesebb fele csak ezért nem állna neki még kivándorolni. Mi még hiszünk egy csomó dologban, amit pénzért nem lehet megvenni, és tulajdonképpen beérnénk egy olyasfajta élettel, ami nem túl hivalkodó, lehet, hogy csak olcsó parizerre futja, nem sonkára, de emelt fővel járhatunk az utcán, mert nem süllyedünk le odáig, hogy tisztességtelenül kelljen élnünk, és amíg reményt látunk arra, hogy ez megőrizhető, addig kitartanánk.

Csakhogy nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a remény fogyott el mostanra szinte mindenkiből. Mit számít az, ha én azon igyekszem, hogy szétválogassam a szemetet, vagy hogy spóroljak (akár magamnak, akár az országnak is, például mert egészségesebben élek és kevesebb TB-t kell rám költeni), ha egy-egy mozdulattal “fent” milliárdokat herdálnak el? Miért igyekezzek szerényen viselkedni, ha mindenki nagykanállal próbál venni a közösből és még hülyének is nézik azt, aki visszahúzódik? Mitől lett mára a “tisztességes” az “idióta” és az “életképtelen” szinonimája? Miért nem működik ebben az országban a demokrácia? Képtelenek vagyunk minimális önkorlátozásra is?

Éppen lenne néhány ötletem a javításra, csak persze rögtön lefasisztáznának érte. Moha bá barátom (igen, az iGo hangja) mondta anno – persze viccből -, hogy mindenkitől, aki 30 éves kora felett elfelejt edzés előtt bemelegíteni, el kéne venni a TAJ-kártyáját. Most őszintén, a visszaeső alkoholistáktól, bűnözőktől vagy kábítószeresektől nem kéne? Ismer bárki gyógyult heroinistát? Mi lenne, ha végre a bűnözőkkel kifizettetnék a kárt, amit okoznak? Mit bohóckodunk az elítéltek személyiségi jogaival? Amikor bűnözött, lemondott róluk, nem? Menjen szépen követ törni. És az összes jogvédőnek üzenném sok szeretettel, hogy igen, van ember, aki tényleg csak abból ért, ha nagyon megverik. Voltam ilyenekkel együtt katona.

Japánban egyébként kétségkívül elég csúnyán oldják meg ezeket a dolgokat. De engem nagyon érdekelne az őszinte véleménye mindenkinek arról, hogy melyik a fontosabb: néhány ember szabadságjogába a kicsit határozottabb beletaposás, vagy a rengeteg ember szabadságjogának kisebb-nagyobb lábbal tiprása? Mondok egy példát. Ha itt Japánban a lakótelepen rossz helyen parkol egy autó, kiraknak rá egy cetlit, hogy nem kéne. Ha másodszor, akkor is. Ha harmadszor, akkor is cetlit fog kapni, hiszen a lakótelep nem hatóság, hogy bírságoljon – de az is biztos, hogy ragasztóval, japános precizitással fogják felrakni a cetlit a kocsira. Negyedszerre valószínűleg már Ferro Bonddal, és a kerekeit is leeresztik. Soha, senki nem fog látni semmit a lakók közül, és a probléma meg lesz oldva anélkül, hogy ezzel az igazságszolgáltatást terhelnék.

Utolért bennünket a végzet, szorít a népszerűség, plusz a Szakura is kéne írni mindenféle érdekes dolgokat Japánról. Mind a két helyen megjelentetni a cikkeket azonban mégiscsak túlzás lenne, úgyhogy most a következő ravasz húzáshoz folyamodnánk: tessék mindenkinek jól elmenni és elolvasni a (mellesleg nem is általam írt) cikket a Szakun, majd következzék itt a megfelelő részlet Dave Barry könyvéből. És ha már Dave Barry, kiadnánk a könyvet, de nagyon szeretnénk tudni, lenne-e rá érdeklődés, úgyhogy lehet bátran irkálni levelet meg kommentet, ha igen.

===============================================

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy minden japán templomot és szentélyt megtekintettünk legalább négyszer, úgy döntöttünk, hogy egy kis kitérőt teszünk, és megnézünk egy másik, igen népszerű látványosságot, a világhírű Mikimoto Gyöngyszigetet.[1] Ez egy Toba nevű tengerparti üdülővárosban található, amely könnyen elérhető vonattal, de ne kérdezzék, hogy hogyan. A szokásos gondosan megtervezett módon utaztunk, idegesen és véletlenszerűen szökellve vasútállomásról vasútállomásra, keresgélve az angol nyelvű táblákat, és egyre ingerlékenyebbé válva egymástól, amíg végül feltuszkolódtunk valamire, ami éppenséggel lehetett volna az Észak-Koreába induló börtönexpressz is.

Ha már a vonaton voltunk, Earnest és Zippy módszerével próbáltuk megtalálni a kívánt állomást. Earnest és Zippy a kutyáink. Amikor otthon vagyunk, néha elvisszük őket az autóval. Amit ők nagyon szeretnek, hiszen ilyenkor megvédhetnek bennünket mindenféle veszélyes fenyegetéstől, mint a csomagszállító autók, más kutyák, fák, füvek, stb. A problémát az jelenti, hogy fogalmuk sincs és nem is lehet arról, hogy mikor utazhatnak. Napjában többször is elhagyjuk a bejárati ajtót, és ezek bármelyike lehet a nagy alkalom. Így tehát a kutyák állandóan elsőfokú riadókészültségben vannak, és folyamatosan szemmel tartják a tevékenységünket. Ha kinyitjuk az ajtót, azonnal abbahagyják, akármi fontos dologgal is foglalkoztak, teszem azt egy foltot nyaltak a konyha padlóján, ahová két évvel azelőtt ejtett valaki spagettit, és odarohannak az ajtóhoz, Teljesen Készenléti Ugatási módban, cselekvésre készen.

“NEM!” – szoktuk mondani nekik, és becsukjuk az ajtót. Átalában hatvan kilométeres sebességgel, fejjel vágódnak az ajtónak, majd visszapattannak sértetlenül, hogy legközelebb újra megpróbálják, hiszen sose lehet tudni.

Lényegében így közelítettük meg Tobát. Amikor a vonat egy-egy állomáshoz közeledett, roppant éberek lettünk, odanyomtuk az orrunkat az ablakhoz, nyüszítettünk, és eszelős módjára kutattunk valami jel után, hogy esetleg ez lenne Toba. Végül aztán egy csomó megálló után találtunk egyet, ami pont olyannak tűnt, mint amilyennek lennie kellett, plusz egy táblára ki volt írva, hogy TOBA. Annyira izgatottak lettünk, amikor megláttuk, hogy kis híján a padlóra pisiltünk. És nagyon megérte a fáradságot elmenni oda. A Mikimoto Gyöngysziget a legcsodálatosabb, két kagylóhéjjal kapcsolatos turistalátványosság, ahol valaha is voltam. A nevét egy Kokichi Mikimoto nevű emberről kapta, aki 1954-ben meghalt, de előtte még felfedezte, hogyan lehet nagy mennyiségben gyöngyöt termeltetni osztrigákkal. Egész addig a gyöngyök eléggé hátul álltak az osztrigák rangsorában.

A Mikimoto Gyöngyszigeten egy nagy múzeumban tekinthetjük meg tudományos részletességgel, hogyan is lehet az osztrigákat gyöngyök termelésére késztetni. Alapvetően az ember fog egy osztrigát, kinyitja – amit én, személy szerint soha nem mernék – és egy kis irritáló részecskét helyez az osztriga ivarmirigyei mellé. Igen! Szemben például az Egyesült Államok szenátusával, az osztrigák tökös legények! Ez arra enged következtetni, hogy képesek szexre is, ami azért meglepő, ha az ember számításba veszi, hogy (a) azokba a kagylóhéjakba zárva tartják magukat és (b) alapvetően nem mások, mint egy víz alatti, visszataszító nyálkahalom.[2]

Mindenesetre ha az ember berakja a részecskét, az osztriga gyöngyöt formál, valószínűleg azért, mert hirtelen egy csomó ideje lett, a nemi életének drasztikus csökkenése következtében. (“Ma nem, drágám. Egy ingerlő részecske van az ivarmirigyeim mellett.”)

Amellett, hogy elmagyarázza, hogyan is készülnek a gyöngyök, a Mikimoto Gyöngymúzeum fontos fogyasztói információkat is tartalmaz a gyöngyökről, mint például hogy:

“A szépség teremtményei, és gyönyört okoznak.”

“Olyanok, amiket az emberek birtokolni akarnak; olyanok, amiket az emberek hordani akarnak.”

Ha nekem kéne megpróbálnom összefoglalnom, megpróbálva kihámozni a japán kultúra nüanszai mögül, hogy mi is a finom megbúvó üzenet a Mikimoto Gyöngymúzeumban, hát azt mondanám: “Vegyenek gyöngyöket.” Van is erre a célra egy ajándéküzlet.

A múzeum egy része a régmúlt gyöngyhalásznőinek van szentelve. Azért a nők merültek, mert azt hitték – és ez igaz –, hogy a nőknek nagyobb a tüdejük.[3] Néhány idézet a női búvárok kiállításáról:

…Sima sugárzó amá-i [gyöngyhalásznői], akiket annyiszor megénekeltek az ősi idők óta, dicséretreméltó bátorsággal élnek, még az utazási vágyat is felkeltve.

A merülés művészete, amelyet elsajátítottak, olyan kelengye, amelyre nagyon büszkék.

A múzeum mellett van egy lelátó, ahová le lehet ülni, és előre meghatározott időpontban meg lehet nézni a gyöngyhalásznőket, akik valami kórházi kötényhez hasonló holmit viseltek, körben úszkáltak a sötétzöld vízben, le-lemerülve, és osztrigákkal felbukkanva, amelyeket fadézsákba raktak, amelyeket csónakokra, és amelyeket a végén gondolom, visszaöntöttek a vízbe, hogy a következő turistacsoport is láthassa a gyöngyhalásznőket, ahogy megtalálják. Nem mondhatnám, hogy ezek a gyöngyhalásznők nagyon sugároztak volna. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha fáznának.

---

[1] Ne szégyenkezzenek. Én sem hallottam róla.

[2] Osztrigát még annyira sem ennék, mint tintahalcsápot. És ezt akár idézhetik is.

[3] És most rájöttünk, hogy de hisz ez hülyeség. Igaz?

Némi unszolás hatására kitöltöttem egy tesztet (ezúton csókoltatnám a karakterkódolást beállító fejlesztőt), ami elvileg azt vizsgálná, hogy milyen típusú agyam van, inkább férfi vagy inkább női, és persze két résztesztből áll, hogy mennyire vagyok érzelmileg fejlett (vagy mi mán ez az EQ), meg mennyire van rendszerező agyam.

Mondjuk az eredmény annyira nem lepett meg, a teszt szerint az érzelmi intellektusom (akármit is jelentsen ez, már maga a kifejezés bosszantó) nagyjából egy krumplipüréé és egy káposztalepkéé közé esik, viszont finoman szólva is überrendszerező agyam van, úgyhogy összesítve valami extrém torz kategóriába esem. Aki nálam csak egy kicsit extrémebb, az már jó eséllyel autista, vagy Asperger-szindrómás.

(Igazából a teszt is elég primitív, én a falnak tudok menni az ilyen “rábeszélős” kérdésektől, a legtöbb kérdésre egész más választ adtam volna, ha van mondjuk egy “Van az a pénz”, vagy “Attól függ, melyik országban” oszlop is. Ja, és a legtöbb ismerősömnek, meg egy csomó menzás – értsd: Mensa HungarIQás – embernek ugyanilyen torz eredmény jött ki.)

Gondolkoztam, hogy írjak-e karácsonyos posztot, de nem igazán akaródzott, mert Japánban a karácsony nem tartozik a nagyobb ünnepek közé: december 24-26. munkanap, bár az utóbbi időben az áruházak minden alkalmat megragadnak arra, hogy noszogassák a népeket a még több vásárlásra.

Igen ám, de Japán is globalizálódik, a keresztényekből ugyan még mindig nincs sok, de vegyes házasságokból akad jó néhány, ahol sajátosan keverik az ünnepeket. Mi történik, ha a gyermek apja magyar? Hát, akkor bizony az alábbihoz hasonló levelet írja a Jézuskának:

(A neveket a személyiségi jogok védelmében kitöröltük. Jézuskáét nem.)

N-chan a levél túlnyomó részét hiraganával írta (szerinte “a Jézuska nem tudja elolvasni a nehéz kandzsikat”), de ha valakinek nehézséget okozna a kézírás kibogarászása, hát itt van:

イエズシュカへ

N-chanがいい子だったら、ラジオ（音楽がきける）をください。

できればブーツもほしいです。でもブーツは、ラジオのいいこレベルよりもっともっといいこでわなくては、もらえないのでわたしがラジオをもらういいこレベルをこえていればブーツとラジオをください！おねがいします。

N-chanのくつのサイズは22.0です。

N-chanとてもいいこにしています。

イエズシュカもN-chanがいいこにしているがよーく見ていてくださいね。

N-chan

(Hevenyészett és kicsit szándékosan tükörfordításban:

A Jézuskának

Ha N-chan jó gyerek lesz, legyen szíves rádiót adni (amivel zenét lehet hallgatni).

Ha lehet, csizmát is szeretnék. De a csizmához még a rádiónál is jobb gyereknek kell lenni… ha a rádiókapáshoz elégnél is jobb gyerek leszek, tessék csizmát is! Legyen szíves.

N-chan lába huszonkettes.

N-chan nagyon jól viselkedik ám.

A Jézuskának tessék nézni, hogy N-chan milyen jól viselkedik.)

Hát nem aranyos?

Annyi mindenki elmondta már a véleményét, hogy gondoltam, semmi szükség nincs rá, hogy én is hozzátegyem a magamét, de most éppen az sg.hu-n sikerült olvasni valami finnyogó kritikát a filmről és alaposan elgondolkoztatott.

A nyámmogás fő tárgyát az képezte, hogy kritikusunknak nem tetszett a film története, szerinte kiszámítható, túlságosan átlagos, semmi nagy csavar, és szerinte a filmet kizárólag a technika viszi el a hátán, mert a történet és a színészi játék leginkább semmit sem ér.

Én most nem állnék neki érvelni, hogy miért mégis nagyon jó a film. Megtették ezren, kéretlenül, túlzásba is vive a lelkesedést… egy hajszálnyit talán tényleg túl is van lihegve a dolog.  Kicsit kiszámítható a forgatókönyv, ha az ember látott már ezer filmet? Persze. Vannak benne nyálas részek? Hogyne. Van benne rész, amit láthatóan azért raktak bele, hogy a technológiával brillírozzanak? De még mennyire.

Csakhogy a kritikus úr azt felejti el, hogy az entertainment business nem neki szól. Márpedig ez a film igenis szórakoztat – lehet persze, hogy néhány tíz év múlva afféle módon sajnáljuk majd le, mint ahogy most a fekete-fehér némafilmeket, pedig azok is mekkora forradalom voltak az állóképekhez meg a laterna magica-hoz képest -, és ami az üzlet részét illeti, közel hibátlan. Nincsenek benne ügyetlenkedések, csiszolatlanságok, pontosan úgy van megcsinálva, hogy a népesség lehető legnagyobb részének örömet okozzon. És ami a történet gyengeségét illeti: őszintén, a maga idején szintén CGI-forradalomnak titulált Jurassic Park-nak volt bármi értelmes története? Mert ez ahhoz képest főiskola.

Szoktam én egyébként nemcsak hollywoodi filmeket nézni. Jártam még egyetemen filmklubba, volt Bergman, Tarkovszkij, Buñuel, Kubrick, azóta is beficcennek érdekes darabok (legutoljára a Far North akasztott ki, rendesen), nézek én Lars von Triert is, de kövezzenek meg, akkor sem értem, hogy mitől olyan bitang nagy filmművészet a Dogville, ahol a díszletek a padlóra vannak rajzolva. Az a történet van olyan jó, hogy normális díszletekkel is ütött volna ugyanekkorát (ugyanilyen jó színészekkel), vagy még nagyobbat, csak lényegesen többen nézték volna meg.

Nehéz dolog ám a művészet-mainstream vitában okosnak lenni. Én például elvileg zeneileg viszonylag képzett lennék: 8 év zenei általános, 7 év klarinét, 3 év gitár, kevés zongora, 12 év énekkar és 5 év fúvósszenekar (na jó, kicsit csalok, ez mind 19 éves korom előtt történt) után az ember azt várná, hogy kizárólag klasszikusokat bírok hallgatni. Ehhez képest zsigerileg gyűlölöm az operát (egész pontosan osztom Edward Abbey nézetét, aki szerint a nagyopera egy zenei szórakoztatási forma olyan emberek számára, akik gyűlölik a zenét), ugyanakkor viszont  a t.a.T.u Friend or Foe című számáról, vagy akár Joan Jett egynémely daláról (aminél egyszerűbb zene nem nagyon van: lássuk be, dallamilag a 3+2 együttes lakodalmas dalai lényegesen bonyolultabbak) azt gondolom, hogy jó, és néha szeretem hallgatni. Túlzásba vinni viszont nem szeretem.

És hogy legyen japános vetülete is a dolognak, mesélnék egy kicsit a fentiek kapcsán arról, miért nem szerettem Magyarországon kendózni. Amint a fentiekből is elég jól látszik, én bizony eléggé erősen vallom az aurea mediocritas eszméjét (és nem ez az egyetlen, amiben leragadtam a görögöknél), nem is annyira a görcsösen középutazást, hanem az extremitások kerülését. Nem szeretem a nagyon édeset, sósat, csípőset, keserűt, savanyút; a nagyon hangosat; a nagyon befordult és a nagyon extrovertált embereket, és még sokáig folytathatnám a sort.

Mostanra sokat javult a helyzet, de ugye Magyarországon jellemzően olyan emberek oktattak mindenféle távol-keleti harcművészetet, akik maguk is meglehetősen az út elején jártak. A 2-3 danos “mesterek” (ugye 10-ig megy a skála) már elég ügyesek ahhoz, hogy azt higgyék, hogy náluk van a tudás, viszont messze nem elég jók ahhoz, hogy körülnézzenek, mást is ismerjenek, kontextusba tudják helyezni azt, amit megtanultak. Én személy szerint attól mentem a falnak itthon, hogy a kendósok – félreértés ne essék, egyébként kiváló, becsületes, jóravaló emberek, bár mindenki ilyen lenne, előrébb tartana az ország – semmi másról nem bírtak beszélgetni, mint a kendóról. Értem én, hogy valaki lelkes, de valami nagyon nem stimmelt ezzel.

Aztán kikerültem Japánba, egy hétdanos mester keze alá, és nini, kiderült, hogy ő már bír mögélátni a dolgoknak, tudja, hogy más is van a világon, mint kendó, és hát az ő fejében kicsit jobban össze voltak állva a dolgok. Szó szerint egy mondattal magyarázott el olyan dolgot, amit itthon hónapokig “gyakoroltattak” velem és csak a lábamat tették tönkre. (Kendóban van egy rendkívül fontos, ámde rendkívül természetellenes lábmozgás, egy fumikomiasi nevű erős dobbantós lépés, amit ha az ember rosszul csinál, ha nem pontosan függőlegesen dobbant, pillanatok alatt szétmegy a lábfeje meg a bokája, nehezen gyógyul, és utána még rosszabbul fogja csinálni… kezdők szó szerint hónapokig, ha nem évekig szenvednek vele. Origucsi mester annyit mondott, hogy ‘a combodat emeld, ne a lábadat”… és nini, ettől tényleg függőlegesen lógott a lába az embernek.)

Lehet, hogy a fenti eszmefuttatás kicsit kócosra sikeredett, és hatszor át kellett volna írnom, meg egyébként is mit keres egy alapvetően Japánról szóló blogon. De annyira fel tud bosszantani valaki, aki csak osztja az észt, és semmi nyoma annak, hogy csinálna is bármi hasznosat. Lehet, hogy öregszem?

A Shirokuma-Maido-Szaku különítmény nagy erőkkel kivonult a címben említett rendezvényre, nem minden hátsó szándék nélkül, ti. hogy megismertessük magunkat meg a mindenféle izgalmas termékeket a nagyérdeművel.

A terv igazából az volt, hogy az áruk egy részét (lehetőleg nagy részét) ne hozzuk vissza, hanem cseréljük el különböző, államférfiak és történelmi személyiségek arcképével ellátott, vízjeles és hologramszálas színes papírokra. Ez részben meg is történt, de az igazság, hogy az előző két Animecon után kicsit elbíztuk magunkat, például holmi nyereségről ábrándoztunk.

Merthátugye vittünk például mindenféle szép ecsettollakat:

amelyek például rendkívül alkalmasak a szép írásjegyeken kívül szép képregények meg figurák rajzolására is (és ha valaki nem rendelkezne megfelelő kézügyességgel, hát vittünk előrenyomott képeslapokat is, amit már tényleg csak ki kell színezni), gondolván, hogy a közönség fogékony lesz az ilyesmire. Nem teljesen megalapozatlan volt a gondolat, ugyanis a közönség részben ilyen arcokból tevődött össze (most már itthon is van hagyománya a cosplay bemutatónak, nyilván így sokkal izgalmasabb, mint ha jelmezbálnak hívnák):

A másik hiba persze az volt, hogy magasra tettük a mércét és mindenféle olyan dolgot állítottunk ki, ami tele volt betűvel:

Ez viszont – a közönség átlagéletkorát figyelembe véve – stratégiai hibának bizonyult, a szomszéd standok olyan könyvekkel voltak tele, amiben rajzok voltak és csak kevés szöveg (azok egy része is “vruuumph” és hasonlók), ezeket láthatólag könnyebben fel tudták dolgozni, meg egyszerűbb volt vele azonosulni (bár eléggé úgy tűnt, hogy a többi stand sem olyan igazán sikeres, már ami a konkrét értékesítést illeti).

Félre a tréfával, vittünk mi még saját kalligráfust is, aki egyrészt a könyvét dedikálta, másrészt meg minden érdeklődőnek szívesen rajzolt (márminthogy írt, ugye):

Na, itt a stratégiai hiba az volt, hogy nem írtuk ki szegényre elég nagy betűkkel azt, hogy INGYEN csinálja mindezt. Komolyan. Félszeg pillangókként keringtek körülötte különféle korú népek, és egyformán aggódó tekintettel pislogtak, hogy mit csinál, de nem mertek közel menni, hátha pénzt akar kérni valaki tőlük. És egyébként ugyanígy nem merték kipróbálni az ecseteket sem, amikor nyújtogattam feléjük. És nem mertek belelapozni a kirakott újságokba és könyvekbe sem. Mi történt itt az elmúlt években? Vagy az új generáció már így van nevelve? De hát a többiek azt mondták, hogy az előző animeconokon csak úgy nyüzsögtek az érdeklődők…

Mármost persze, mi is abból élünk, amit eladunk, de hát nem erőszakoltunk mi senkire semmit, pont az lett volna a cél, hogy megismerjék a termékeket. Így aztán magad uram, ha szolgád nincs, megkértem Nikolaszt, a kalligráfust, hogy ugyan írja már le, hogy hengeres palástköszörű (円筒研削盤、entókenszakuban), és habozás nélkül meg is tette:

Nem biztos, hogy megér a rossz szóvicc egy egész bejegyzést, de a Saturnban volt kávégép-bemutató, és életemben először ittam Magyarországon ingyen osztogatott kávéból ihatót, és először találkoztam olyan bemutatóval, ahol a csinos lány, aki bemutatta a masinát/terméket/szógátatást, nemcsak csinos volt, hanem kifejezetten értelmes is. (Olyan volt már, hogy értelmes volt, de akkor nem igazán volt csinos.)

(A remek érzést kompenzálandó, a Google-ban rákeresve most a linkre, a következő olvasható mellette: “Információ a kávépárnák Senseo kávé és kávéfőző egyetlen szolgálja a Douwe Egberts.” Gratulálunk.)

Ingyenreklámot nem csinálunk valamihez, ami egy kisebb vagyonba kerül, de annyira szíven ütött a dolog (tényleg, bárki evett/ivott már bármi kifejezetten jót az ilyen SPAR-ban osztogatott cuccok közül?), hogy úgy csináltunk, mintha komolyan érdekelne a dolog, és egyébként komolyan érdekelt is, mert Gábornak hála, az utolsó szögig leteszteltük a konkurencs Nespressót (aztán Gábor vett is, Japánban nem egyszerű normális presszókávét – és emiatt normális capuccinót – inni, csak ez az amerikai szutyok long coffee van). Végül is a legfontosabb kérdés az volt, hogy kibír-e ez egy kisebb irodát, mire a lány azt mondta, hogy hát ő nem műszaki meg semmise, de – onnan tudja, hogy írniuk kell – egy múlt hétvégi bemutatón lefőzött és kiosztogatott egy menetben 2500 kávét, az jó?

Jó. Mondjuk akkor sem vettünk, de legalább elgondolkoztam.