Sabolc in Japan

Nem szoktam mindennap a fordítási szakma szépségeivel szórakoztatni a nagyérdeműt, de ez most kihagyhatatlan.

Ugye nagyjából az a trend, hogy míg régen relatíve komoly pénzeket lehetett keresni azzal, ha az ember nem volt hülye teljesen a szakmájához, tudott viszonylag jól angolul, a többi szerencsétlen bölcsész fordítóhoz képest jól kezelte a számítógépet és gyorsan gépelt, addig mostanra pontosan az történt, mint rengeteg minden mással a világon. Ahogy az autószerelőkből lassan szét- és összeszerelő szakmunkások lesznek, és a tudás a gépekbe és a katalógusokba költözött; ahogy a fényképezés számos apró és nagyobb trükkjét ma már a filléres gépek is oda-vissza tudják, hogy a hülyék is tudjanak fényképezni (és a legtöbbet a hülyék is fényképezik); ahogy ma már nem kerül 1-2 millió forint elrontott nyersanyagba, hogy egy szkenneres betanuljon, mert benne van a tudás a szkennerekben; ahogy a bolti pénztárosoknak már egyáltalán nem kell tudni összeadniuk, csak jól húzni a vonalkódot… szóval a példákat akármeddig folytathatnám, de a lényeg az, hogy pontosan ugyanígy, a fordítás világa is gépesítődött, kiváló rendszerek kaphatók (érdekes módon az egyik legjobb pont magyar, hogy-hogy nem, nem a magyar piacról élnek), amelyekkel remekül lehet keresni a korábbi fordításokban, az ügyfél vagy az iroda által előkészített terminológiaszótárakban, és hát legyünk őszinték, ma már a Google is többet segít, mint régen tíz nagyszótár.

A gyakorlatban ez úgy manifesztálódik, hogy ha jól elő van készítve egy anyag – például mert már voltak előzményei, mondjuk öt másik verziója a terméknek, vagy mert a pár év közös munka alatt csak letisztult a szakszótár -, akkor az eszköz birtokában egy sokkal szerényebb képességű fordító is meglepően jó minőségű eredményt tud előállítani. Ennek következtében aztán az is a szokásos munkarend, hogy a fordítóirodák vadásszák a vidéki, csóró, angolul azért valamennyire csak tudó, egyébként éppen rendkívül tisztességes fordítókat, és éhbérért csináltatnak velük rettenetes mennyiségeket, mert azoknak ez így is megéri, és az eszközök tényleg átsegítenek mondjuk egy tolnai angoltanárnőt a szaknyelv rémségeinek 95 százalékán.

Aztán néha nem. A következő példa egy valós anyagból van (a rövidítéseket persze megváltoztattam). Ez volt az eredeti:
reverse engineering of PS4 ACK script failed, check log file.

A kollégának ezt sikerült alkotnia:
A PS4 ACK parancsfájl fordított tervezése meghiúsult, nézze meg a naplófájlt.

És aki ezt most lesöpörné azzal, hogy mit lihegek egyetlen leiterjakabon: nem, ez nem egyszerű félrefordítás, ez kortünet. Ez a fordítás átment a szerkesztőn/projektmenedzseren, leadták az ügyfélnek, átment a tesztelőn, benne van a termékben. Egyrészt a fordítónak esélye alig volt rendesen megcsinálni, hiszen valószínűleg bölcsész volt, arra meg már nem kap elég pénzt, hogy utánaolvasgasson az ismeretlen kifejezéseknek (a “fordított” és “tervezés” szavak külön szerepeltek a szótárban, úgy kell a PM-nek, miért hagyja ki, ő leadta, amire szerződött); másrészt pedig mindenki utána, aki a láncban pénzt kap a munkájáért, ballisztikus ívben szart az egészre, beleértve az ügyfelet.

Ha valakit konkrét számok érdekelnek, a nagyságrend olyan, hogy a zsitvatoroki angoltanárnő kap mondjuk szavanként 5 forintot (és ezzel jobban keres, mint sok műfordító!); a regionális iroda 15-öt, 20-at, ha szerencsés (de ezért meg kellene szerveznie a projektet, ellenőrzéssel); az MLP (multilingual translation service provider), aki meg az ügyféltől átveszi a teszem azt 23 nyelvre fordítási feladatot, lehúzza az ügyfelet szavanként 30 vagy még annál is több forintra, és összesen annyit csinál, hogy lepasszolja a munkát. Na ki jár jól? Hát persze, hogy a fővállalkozó.

Keresgéltem kicsit a jútyúbon, rámjött, hogy meghallgassam a címben idézett művet (és nem is a virtuóz részére voltam kíváncsi, hanem a menüettre), amikor is látom, hogy valaki pánsíppal adja elő. Na, lássuk.

Annyira jól játszotta, annyira bámultam, hogy hogyan játszik, hogy két perc után tűnt fel, hogy nincs keze.

Újévi fogás lettem az étlapon (“csokoládéval töltött medve”).

Sajnos, az újév is elmúlt, újra az izgalmas hétköznapok, izgalmas munkák – például találtunk egy egészen remek webáruház-szoftvert, csak hát a magyar jelenléte hogy is mondjam, open source. Persze, nyilván nincs mögötte elég lendület még, de azért elég sokatmondó, hogy valaki nagy mellénnyel befoglalja a terméknév.hu weboldalt, aztán az oldalak háromnegyede, a fórum stb. nem is működik, a legutóbbi magyarítás meg hát olyan, amilyen, nincs is meg az egész, és ilyen vidám mondatok tarkítják:

‘Az Ön vételára sikeresen megérkezett.’;

Mármost oka van ám annak, hogy miért szokás fordítástámogató (CAT) rendszereket használni a fordításhoz. (És még csak nem is arról van szó, hogy tessék százezreket kifizetni, egy-egy kisebb projekthez tessék, itt egy ingyenes webes rendszer. Itt meg a másik.)

Ugye ez egy webáruház-szoftver, amelyben a bolt angolul szokásos megnevezése “store”, ez az egyetlen szó, amit használnak rá. Mi van tehát a magyar fordításban (aminek láthatólag több lelkes ember feszült neki, és hagyta abba kb. másfél óra után örökre)? Úgy van. “Bolt”, “üzlet” és “áruház”.

Na mindegy, megcsináljuk rendesen, ha valaki egyszerűen használható webáruházat szeretne, szóljon.

* * * * * * * *

Más. Érkezik a semmiből egy levél, hogy “akkor mehetek Kanadába játéktesztelőnek, írjam meg, hogy akkor rendben van-e, és egyébként mivel szoktam játszani, és mennyit”. Írok vissza, hogy hát én ugyan nem jelentkeztem játéktesztelőnek, de ha már ilyen kedvesen rákérdezett, meséljen róla, és egyébként régen cséztem sokat, mostanában meg, ha egyáltalán jut rá idő (meg az asszony vesz videokártyát karácsonyra), akkor Mass Effect meg Deus Ex: Human Revolution. De meséljen már kicsit a feltételekről.

Jön vissza a levél, hogy márpedig én kitöltöttem a magyar nyelvi tesztet, akkor én bizony magyar nyelvi tesztelőnek jelentkeztem hozzájuk. Egyébként 4-12 hónapos szerződés, óránként 11,15 kanadai dollár, heti 35 óra munkát garantálnak, nyáron lehet túlórázni, albérlet van 400 dollárért, az első hónapot ők fizetik, mikor indulok. Visszaírtam, hogy hát speciel én ezer éve egy angol-japán projektvezetői állás után érdeklődtem, mire ők összesen egy magyar nyelvi tesztet írattak velem, semmi válasz, és azóta se kép, se hang, és hát igazából így négy cég tulajdonosaként, egy USA, egy Japán, lehet, hogy elpasszolnám ezt a nagyszerű lehetőséget. De megkérdezzem esetleg, érdekel-e valaki mást?

Igen, legyek szíves.

Akar valaki Kanadába menni játékot tesztelni?

Kaptunk két webfejlesztő inast pár hónapra az egyik  honi közoktatási intézménytől. Voltak félelmeink, de hát szeretünk veszélyesen élni.

A jó hír, hogy ezek nem Wertherek. Egész normális, jó kedélyű ifjak, egész pontosan ifjú titánok… ti tán tudjátok, hogy mire jók, mert nekem még nem sikerült teljesen beazonosítani. A bicskanyitogató tulajdonképpen nem is a dermesztő tájékozatlanság a szakmáról (mondjuk egy leendő webfejlesztő tudhatná, hogy mi a különbség a HTTP és a HTTPS között, és a többi kérdés se volt sokkal nehezebb), hanem a háboríthatatlan jó kedély, amivel kicsit sem zavartatják magukat saját setétségük miatt. Nem szívesen szólnék be a bolognai oktatási rendszernek, de ha valakit sosem vágtak még pofán, és láthatóan szentül hiszi, hogy semmi baja nem lehet, akkor hogyan lehet motiválni?

Na mindegy, elvileg én az életre nevelem őket, kapják is az ívet rendesen, de hát előbb-utóbb csak valami ügyfél közelébe kellett engedni őket. Kiválasztottuk azt, ahol remélhetőleg a legkevesebb gondot tudják csinálni, ügyfélnek elvileg egy ingyenes CMS-t és webáruházat kellett felrakni játszani (jó, nem nextnextfinish, de több mint két hete ilyet csinálunk). Ki lettek okítva, hogy iszom a vérükből, ha nem professzionálisan kommunikálnak az ügyféllel (kénytelen leszek előbb-utóbb az egyiket kihajítani az ablakon, nem  nagyon használnak ezek a fenyegetések), ügyfél kapott is szép levelet, majd ifjak nekiálltak még reszelni a webshopon. Menthetetlenül elakadtak ott, hogy a webáruházban a termék készletét nem az első fülön, hanem a sokadikon kellett megadni, plusz hogy a webáruház túl okos és raktárakat is kezel… a lényeg, hogy miután minden összekavarodott, lebontották az egészet, és elkezdték visszarakni.

Kérdezem, hogy “és értesítettük az ügyfelet?” Hát, izé, úgyis Japánban van, csak nem kel fel ezért, észre sem fogja venni. Mondom, Japán csak 8 órával van előrébb, szerintem még nem feküdt le, 11 óra van este… és 5 perccel később be is érkezett a levél, hogy hát lehet, hogy ő nem ért valamit, de a böngésző folyton 403-as kódokat ír ki, pedig újra is indította…

Semmi bajom nem lenne, ha mondjuk 11 évesek lennének (bár a Gyermekvasúton több 11 éves ennél sokkal felnőttebb módon dolgozik), de hát ezek 19-20 éves, nemzőképes emberek… (facepalm)

Nem halad ez a blog, pedig már egy csomó anyag elő van készítve, csak a szokásos év végi hajrá. Mindenesetre kedvenc kalligráfusunknak egy hónapig kiállítása van a Csepeli Munkásotthonban, aki teheti, nézze meg, ingyen van és nagyon szép.

Egyébként meg frász és még egyszer frász. Ártunk és ormányunk áldásos működésének köszönhetően vehetem meg a cégtől a saját autómat – a 11 éves Octavia ér kb. félmillió forintot, míg jövőre havi 33 ezer forint cégautóadót kéne rá fizetni, január 20-ig az egész évet egyben, 396 ezer forintot (nooooormális?) -, úgyhogy kiderült az átíratásnál, hogy sose is adtuk le a bank igazolását, hogy az autó már hitelmentes (maradjon köztünk, sose is akartuk eladni az autót, gondoltam, még tíz év és az árokba lökjük). Előtaláltuk az igazolást, megyek be az önkormányzathoz, látom, hogy el van írva rajta a rendszám (egyetlen számjegy). Ügyintéző néni nagyon kedves volt, megnézte, majd megnyugtatott, hogy nemcsak a rendszám van elírva rajta, hanem a motor- és alvázszám is – három adatból három -, úgyhogy ő most inkább nem fogadná el ezt a papírt, különösen, hogy a másik rendszám is egy Skoda. És a három adat láthatóan nem rosszul volt kigyűjtve (a másik rendszámhoz tartozó adatokkal), hanem hol egy nullával több, hol egy AGU helyett AUG.

Összehasonlításképp, kijött rettentő szigorú levél Japánban a kerületházáról, hogy jövedelemadó így meg úgy, azonnal valljak színt, milyen jövedelmeim voltak még tavaly. Kétségbeesetten felhívtam őket Skype-on, hogy hát jajizé, csókolomakezsitlábát, hát nem vagyok én most ott, bocsánat, hogy nem határidőre, mit csináljak, hogy ne tépjék le a fejem. Ja, nem akartak ők zavarni, csak azt akarták kérdezni, hogy tavaly október után volt-e még jövedelmem. Mondom, nem, akkor léptem ki hivatalosan a cégtől, más jövedelmem nem volt. Ja, akkor elnézést a zavarásért, csak ezt akarták kérdezni, tépjem nyugodtan össze a levelet, a többire már rég megfizettem az adóelőleget, jó egészséget, viszonlátás.

Magyarázzam még, hogy miért élnek a japánok jobban?

Nézem a nyomdás levelezést, látom, hogy írunk vissza az ügyfélnek, hogy valami nem stimmel a leadott anyagával, mert “…a 26. oldalon hiányzik a bántalmazás vége”.

Az evidens körök agybani megfutása után (“már bántalmazni se tudunk rendesen”, “hová lesz ez az ország, bezzegazénidőmben”), azért viszonylag hamar leesett, hogy a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesületnek dolgozunk ismét.

Magunk ellen beszélek, mert nekünk nem jön majd nyomtatás tőlük, de nem lehetne, hogy egy kicsit kevesebbet tessenek verni az asszont?

Japánban nem egyszerű mobiltelefon- és internetelőfizetés-szerződést kötni. Pontosabban rém egyszerű, de csak kétéves hűségnyilatkozattal lehet, ezért most – hogy mindössze három hétre mentem -, kicsit meg voltam lőve, hogy mit is csináljak. A telefonról már értekeztem, az internetet végül is úgy sikerült megoldani, hogy az egyik szomszéd még mindig nem jelszavazta le a Wi-Fi routerét, de hát cserébe teljesen esetleges és megbízhatatlan volt a kapcsolat, és végképp nem arra való, hogy fényképek sokaságát töltögessem fel.

Most viszont végre itthon, végre dróton gyün a petró, úgyhogy ha minden jól megy, és nem temet el a munka (dehonnem), akkor lesznek mindenféle beszámolók. Készült sok vicces kép. Illetve egy részük lehet, hogy majd a Maidóra kerül.

Az alábbiak véresen komolyan veendők, ne tessenek nevetni. Ha valaki japán feleséget akar, most lehet jelentkezni (de kalandorok ne íméljenek).

Szóval van egy jó sorból való, 39 éves japán leány, kifejezetten csinos (és még a szokásosnál is fiatalabbnak látszó, tehát mondjuk magyar viszonylatban bárki elhinné, hogy 32), aki azért most már szeretné, ha bekötnék a fejét. Próbálkozott ő is sokmindennel, például internetes társkeresőkkel, de az a helyzet, hogy itt is ugyanaz van, mint a világon mindenütt, az emberek 5-10 évvel korábbi fotókat raknak magukról fel, aztán remélik, hogy a személyes találkozónál nem tűnik fel (de igen), meg hát ugye élőben, in real time sokkal nehezebb jó fejnek lenni, mint onlány.

A hölgy élt évekig külföldön, ebből vagy 4-5 évig Magyarországon is (de nem tud jól magyarul, csak egészen kicsit), és tulajdonképpen van az a pénz, amiért ő tud Magyarországon is élni, bár inkább Japánban gondolkozott. Remekül főz (már persze japán dolgokat, a magyar zsíros borzalmakat utálja, de a finom gulyást szereti).

Jelentkezni nálam lehet, minden tisztességes és komoly ajánlatot továbbítok a hölgynek.

A Narita Expressen négy nyelven (japán, kínai, angol és koreai) nyelven ömlik az információ, de a normál vonatokon is (legalábbis Tokió környékén) jó ideje LCD-képernyőkön látható temérdek info (ahogy írtam már korábban, ajtónként két képernyő van, az egyiken megy a reklám, a másikon a hasznos dolgok).

Ehhez képest mi precíz, többnyelvű információval segítjük a külföldit és a pógárt… na mi a furcsa a képen?

http://bkv.hu/metro/m3_vissza.html

Igaz, a másik irányban már csak egy Nagyvárad tér van, és a PDF-en is jó. Viszont ma hallottam, hogy a metró simán nem állt meg (az első) Nagyvárad téren, merthogy “fradimeccs miatt”… mondta be a hangosbemondó.

Tulajdonképpen két napból nem lehet ítélkezni, meg hétköznap délelőtt/déltájban nyilván nincs az az eszelős forgalom, de amerre jártam, konganak a boltok – legalábbis a régi állapotokhoz képest. Részben telefont meg nyomtatót keresgéltem, részben begyűjtöttem a legfrissebb prospektusokat, szóval megjártam többek közt a Yodobashi Kamerát, de ilyen üresnek szerintem még soha nem láttam – és óriási betűkkel ki volt írva, hogy este tízig nyitva vannak, hátha akkor bejön valaki. A PC Depot-ban (hatalmas PC-bolt, kb. mint egy egyharmad-egynegyed Auchan), voltunk vásárlók talán négyen.

Ami szíven ütött, hogy milyen kegyetlenül megdrágultak a rizsfőzők. Rendszeresen nyaggatnak az otthoniak, hogy hozzak nekik, de eltűntek a régi, 3-4-5000 yenes darabok (egy rettentő gagyit láttam hétezerért), és az elit darabok ára meg felment huszonpárezer yenről 40-50 ezerre. A mostani JPY-árfolyam mellett őszintén, kinek kéne 100 ezer forintért egy rizsfőző? (Szabályosan importálva, szállítással-áfával simán lenne 150 is). Gábor felesége mondta, hogy igen, multifunkcionálisak lettek, régen csak rizsfőzésre voltak jók, most meg már kenyeret is sütnek meg lekvárt főznek… lekvár nélkül nincs? Körül fogok nézni a recycle shopokban. És egyébként komolyan, mi a bánat kerül 15 ezer yenbe egy vízforraló edényen? Holdra is száll?

Szintén sokkoló élmény volt, hogy eltűntek az olcsó, 1-100 yenes telefonok. Továbbra is csak készülékkel lehet előfizetést venni, továbbra is csak kétéveset, de most mintha megbolondultak volna: az még hagyján, hogy az ilyen-olyan csoda okostelefonok soktízezer yenbe kerülnek, de a hagyományos, széthajthatós (“kagylós”) modellekért 70-80 ezer yent kérnek? Nooormális?

Végül aztán huszáros megoldás született: a Softbank árult prepaid-kártyát készülék nélkül is, és nekem megvolt a négy évvel ezelőtt vett telefonom, úgyhogy végül összesen egy feltöltőkártyát kellett fizetni (meg kaptam új SIM-et, a régi évekkel ezelőtt lejárt). Én választhattam az utolsó négy számjegyet, mire vigyorogva bediktáltam a 1337-et, de ez itt semmit nem jelent.

Végül, hogy legyen egy kis kaland is, megpróbáltam megtalálni egy vendéglőt, ahol vagy 13 éve jártam utoljára, akkor is csak egyszer. Egész pontosan a kikötőben valahol mutattak a japán egyetemistatársak egy igazi “kamionos/rakodómunkásos” kifőzdét, amiből annyira emlékeztem, hogy hatalmas adag rizseket is adtak. Némi nehezítésképp ez arrafelé volt, amerre sosem járok magamtól (Yokohama állomástól északra, valahol a kikötőkben, de itt sok móló van, a fene tudja, melyik), úgyhogy elkezdtem szépen északra haladni a 15-ös úton, és sorra lefordultam a mólók felé. Az első gyanús volt, hogy nem stimmel, mert egy marha nagy amerikai katonai terület volt arra, de a másodiknál találtam egy vendéglőt, ami nagyon hasonlított, de mintha mégsem ugyanaz lett volna. Mindenesetre tényleg fillérekért és tényleg jót ettem, barátkoztam a szakácsokkal, kiderítettük, hogy ipari méretű rizsfőzőből nincs is villanyos, csak gázzal működő, mondták, hogy melyik céget keressem (még nem adtuk fel teljesen a reményt, hogy egyszer nyitunk egy éttermet Hungáriában, bár a mostani yen-árak mellett bármit importálni…), csak valahogy mintha mégsem ez lett volna.

Levezetésképp még megnéztem két további mólót, és addigra már nagyon messze jártam Yokohamától, annyira biztos nem volt távol… lehet, hogy csak én emlékeztem rosszul. Mindenesetre nagyon jól szórakoztam, én a puccos Japánnál sokkal jobban szeretem a vidéket meg a munkásokat meg az ilyen kifőzdéket, sokkal őszintébb világ.

És legközelebb becsszó, viszek fényképezőgépet is.