Sabolc in Japan

Az úgy volt, hogy van ugye nekem a mostanra erősen fényét vesztett biciklim, teccenek emlékezni, fénykorában így nézett ki:

Ez majdnem négy évvel ezelőtti fénykép, mostanra sokkal rozsdásabb, mert kint állt a szabadban és nem használtam eleget (Yokohamában a sok dombjával biciklizzen a fene, azért van a robogó). Igenám, de most testedzészeti szempontból újra elővettem a drágát. Gondosan cipeltem is a szerszámokat meg a pumpát mindenhova, hátha baj lesz, de eléggé megtelik vele a kosár, meg az elmúlt három alkalommal (meg előtte öt évig) hibátlanul működött, úgyhogy gondoltam, most az egyszer minek vigyem.

Ahogy azt kell, olyan 5-6 kilométerre otthonról szépen le is eresztett a hátsó, és mivel a szelepgumit már kellett cserélni (teljesen szét volt pállva), féltem is, hogy nem lesz jó vége, nem egyszerű lyuk lesz ez, hanem valami csúnya szétrohadás.

Üldögélek szomorúan a 358-asról elnevezett országút szélén, sorra húznak el a drágábbnál drágább bicikliken az emberek, aztán – lesz, ami lesz alapon – odakiabáltam egy öregembernek, aki jött a járdán bringával, hogy “bátyám, nincs-e véletlenül pumpája?”

Meglepően lelkesen megállt, hogy dehogynincs. Előkapta, és ha nem erőszakoskodom, ő akarta volna felfújni a kereket. Pumpálom, pumpálom, de pillanatok alatt leereszt. Na majd ő, mondta, és kikapta a kezemből a pumpát, és nagyjából azzal a lendülettel széttörte. Jó, nem nagyon drága pumpa volt, de azért nem néztem volna ki belőle. Én éppen szomorodtam volna tovább, amikor is elővette a második pumpát, ez már ilyen lábbal taposhatós, fémvázas volt, nem műanyag szutyok, mint az előző. Sajnos, kiderült, hogy valami csak nem jó, leereszt.

Á, semmi gond, rikkantotta az öreg, van nála ragasztó, csak kéne víz, megtalálni a lyukat. “Hát vizem éppen van egy kevés” – mondtam, mire már elő is szedett egy kis széthajtható műanyag medencét (nem viccelek, tényleg, olyannak tűnt, mintha erre csinálták volna, bár a nálam okosabbak szerint lehet, hogy csak kutyaitató), öntötte bele a vizet, és integetett, hogy szedjem le a gumit. Annyi szerszáma nem volt, hogy a kereket is ki tudjuk venni, így érdekesebb lett, de gyakorlatilag csak kotkodálni tudtam körülötte, olyan tempóban pörgött. Szedte elő a smirglit, filctollat, jelölte meg, ragasztózta, kopácsolta, majd szembesültem azzal, hogy hibátlanul meg is ragasztotta. Jó, én raktam vissza a gumit, de a többit mindent ő.

Felpumpáltuk, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van (időre kellett mennem estére, Gábor barátom partit adott annak tiszteletére, hogy egyetemi tanár lett), és még annyira futotta az erőmből, hogy megkérdezzem:

- “Bátyám, ne haragudjon, de hány éves?”

- “81.”

Majd még vigyorogva elmesélte, hogy Yokohama állomástól indult reggel (legalább 12 kilométerre voltunk tőle és ha a tengerpartnál járt, az minimum 2-3 további kilométer még oda-vissza), és oda megy most vissza. Adott egy névjegyet is, építőiparban dolgozott, és természetesen semmit nem volt hajlandó elfogadni a javításért.

Hát, én nagyon remélem, hogy nem kell soha háborúzni velük.

Arról volt már ugye szó, hogy Japánban a curry – már a japán fajta, ez a sűrűbb, lisztesebb, nem a híg indiai – meglehetősen nemzeti eledel, a nálam okosabbak szerint csak a currykocka-biznisz mintegy évi 80 milliárd(!) jenes történet. Haza én is mindig ilyet viszek, ki a fene akar vizet exportálni.

Viszont kevesebb szó esik arról (bár a wiki megemlíti), hogy a készrefőzött-műanyagzacskós curry is rettentő népszerű. Én diákként a végén már ezt ettem az egyik legtöbbet, 100 yenért egy adag főtt rizs, másik 100-150-ért egy ilyen zacskós izé, néha a rántotthús-boltban hozzá pár falatka hús, szóval 300 yenért az ember 2 perc mikrózással teljesen jóllakott.

Most majdnem egy hónapig kibírtam, hogy ne egyek ilyet (és érdekes módon rizst se), de sajnos leárazták a kedvenc boltomban (az a bizonyos kereskedelmi szupermarket), lelkesen behajítottam a kosárba az 5 x 250 grammos csomagot 300 yenért. Otthon tűnt fel, hogy sikerült a “közepesen csípős” helyett a “csípős”-ből venni mindjárt ötöt, bár elsőre annyira nem aggódtam, az utóbbi időben a kockából is jobban ízlett már a csípős.

Hát, az első falat után át kellett gondolni. Miután a szám belső feléről lejött a zománc nagyobbik része, akkor tűnt fel jobban, hogy a curry az “Otona no karé”, azaz a “Felnőtt curry” nevet viseli. Talán valami olyasmi lehet ez, mint az amerikai S-M-L-XL számozás, ugye hogy az ottani S nagyobb, mint a japán L, szóval hogy a “felnőtt” currynél nyilván a közepes jelenti a sima rozsdaoldó szintjét, és akkor a “csípős” az már a krómkénsav.

Én is ott voltam (az M1-en, a 69-es kőnél, egy centit nem mozdultunk este kb. nyolctól másnap du. úgy negyed kettőig). Természetesen lehet szidni az idiótákat, hogy miért indulnak el ilyen időben, lehet okoskodni, hogy pontosan mivel kell legyen felszerelve egy kocsi, de a helyzet az, hogy nem ezen múlt. Mi fel voltunk szerelve, és úgy bemattoltak, hogy esélyünk nem volt semmit tenni.

1. Nyilván előrébb rosszabb volt a helyzet, de amit én láttam, időjárásilag semmi nem indokolta, hogy miért kellett kb. 19 óra hosszat vesztegelni egy helyben. Hogy kicsit jobban értsük:

• sózni, pláne előre ugyan felesleges porhóátfúvás ellen, de;
• szó nem volt 3 méteres hótorlaszokról, ameddig én láttam, semmi olyan nem volt, ahol a téli gumi ne ment volna el; és
• ha pedig mégis, hát ott a hólánc, ugye?; és
• rendben, dugó lett, miért nem történt semmi 12 órán keresztül?

Én vezettem ennél sokkal ocsmányabb körülmények között Ausztriában is, Japánban, is Franciaországban is, mégis lehetett menni. Nem duma, tényleg. Hogy mi volt ott? Rend. Meg fegyelem. Franciaországban például mintegy 10 rendőr meg ugyanennyi önkéntes állta el az utat, hogy márpedig senki nem megy tovább, aki nem rak fel hóláncot, mert úgysem tud továbbhaladni. És tényleg nem tudott volna, és tényleg nem engedtek senkit tovább. Ausztriában hasonló.

Ha kiment volna a rendőrség mondjuk Budaörsre, szépen megállít minden autót és teherautót, és megkérdezi, hogy “Van téli gumi? Van hólánc?” és ha “Nincs” a válasz, egyszerűen félreállítja/hazaküldi őket, szinte semmi probléma nem lett volna. Azok is jobban járnak, akiket félreállítanak, és ha meg is csúszik egy teherautó, felrakja a hóláncot és a saját lábán arrébb megy.

Reggelre nemhogy a sztráda túlsó oldalán nem volt hó, hanem lassan már a miénken sem:

És ott álltunk, idegesen, megalázottan, mert nem volt információ, nem volt segítség, nem értettük, hogy mi történik (ha egyáltalán) és miért. Reggel érkezett egy pár busz, amiről senki nem szólt, hogy micsoda, de némi gyaloglás árán kiderítettük, hogy melegedni lehet benne, teát, élelmiszert véletlenül sem hozott.

2. Ami fennakadást okozott, (eleinte) kizárólag az elakadt teherautók voltak. Az autópályán mind a két sávban álltak, mit kerestek a belső sávban?

Veszekedhetünk azon, hogy most volt kamionstop vagy sem, de ha semmi mást nem csinálnak, csak az időjárásnak megfelelő tempóban (20-40 km/h) vezetnek és kizárólag a külső sávban maradnak, ahová valók, ezrede lett volna a problémáknak, késik mindenki 1-2 órát, és jól van. Ha van náluk hólánc, hát lelassít, megáll, felrakja, megy tovább lassan.

Nekem ugyan csak papír a teherautó-vezetői jogosítvány, mert semmire nem használom, de hányan tudják azt (és főleg, hányan tartják be), hogy 1. a teherautóknak igenis a külső sávban kell menniük, és 2. annyi helyet kell tartani maguk előtt, hogy még egy autó bármikor beférjen? Mostanra már mindenütt látszik, hogy több kilométeren át van dupla teherautósor sűrűn összeállva, mégis, hogy képzelik ezt? Miért nem büntetik végig az egész bagázst?

3. Hangsúlyoznám, hogy semmi érdemi ok nem lett volna katasztrófára (legalábbis az autópályán), mi csináltunk belőle azt. Azzal, hogy engedtük felmenni a nyári gumis bolgár teherautót az autópályára (Ausztriába be se engednek hólánc nélkül), azzal, hogy nem bírságoltuk és bírságoljuk szénné a szabálytalanul közlekedő teherautókat, és persze legfőképpen azzal, hogy gyakorlatilag reggelig senki nem foglalkozott érdemben a dologgal. Ott voltunk, láttuk. Reggel lett végre belőle botrány, nini, 4-5 óra alatt kihoztak szinte mindenkit.

4. Nyilván lehetett volna nálam 24-es kulcs meg nagy fogó (ez kell a szalagkorlát oldható kötéseinek a bontásához, meg sok rozsdaoldó, amint a mellékelt ábra mutatja),

esetleg akkumulátoros flex (ez meg a kevésbé barátságoshoz), de ezt leszámítva korrektül fel voltunk készülve. Étel, ital, legfontosabb szerszámok, meleg ruha, tele tank. Hiába: az autópályán úgy beszorítottak, hogy mozdulni nem igazán tudtunk, a teherautók elintézték a két sávot, a magyar mentalitás meg a leállósávot is.

5. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a katasztrófahelyzet és a “balfácán autósok a sztrádán dekkolnak” között az a kb. 12 óra a különbség, amíg semmi nem történt. Szó szerint megalázó, ahogy az ember próbál jogkövető polgár módjára például betelefonálni a katasztrófavédelemhez (a háttérben hallatszott a röhörészés), ahogy próbálja hallgatni a rádiót (semmi használható információ), nézni a telefonján az internetet (amíg van benne áram), és semmi érdemi információt nem hall, csak a konzervhíreket és a nyilvánvaló hazugságokat. Mibe került volna egy megafonnal végigmenni a másik, hó- és jégmentes oldalon és mondani valamit?

2-3 órát még a legtöbb beteg ember, terhes anyuka stb. is kibír autóban ülve. 12 óra után (sőt, sokkal hamarabb) viszont hirtelen elkezd rengeteg probléma lenni, egészséges felnőttekkel is, hát még azokkal, akik nem azok. Mi relatíve fiatalok voltunk, jól felszerelve, én az első perctől kezdve szigorúan takarékoskodtam a benzinnel, fél tankig se fogytunk le 18 óra alatt, de még nekünk is lemerültek a telefonjaink, elfogyott a vizünk, és mint mindenkinek, pisilni kellett. És a legőrjítőbb az volt, hogy senki nem tudott semmit, nem lehetett információhoz jutni, nem lehetett tudni, hogyan osszuk be a vizet, élelmet (gy. k. nem az, hogy mennyit zabáljak, hanem hogy a kb. másfél napnyi kajából, amit magunkkal vittünk, mennyit osztogathatunk szét másoknak, akiknél semmi nem volt, és mennyit kéne azért csak megtartani), mikorra számíthatunk bármi érdemi intézkedésre. Teljesen máshogy várakozik az ember, ha az elmúlt 12 órában azt látja, hogy ugyan senki nem csinál semmit, de legalább hazudoznak, mint akkor, ha azt mondják, hogy “tessék nyugodtnak maradni, ez és ez a probléma, 2, legkésőbb 3 óra múlva ez és ez fog történni, addig ez és ez van”.

* * * * *

Hát, most majd az lesz, amiért sokszor nevettem apámon, hogy milyen irgalmatlan mennyiségű holmit meg szerszámot hordott az autójában. Viszont ő megélt egy világháborút, és nagyon emlékezett, hogy milyen, amikor valami nincs.

És persze mint mindig, mindenkinek igaza van, de nagyon remélem, hogy sikerül eljuttatni a legfontosabb információt a történettel kapcsolatban, hogy a felelősség túlnyomó része mégiscsak azokon volt, akiknek a dolga lett volna a rend eleve fenntartása és megőrzése, tehát az autópályakezelőé (aki tényleg semmit nem csinált, de semmit, a mi oldalunkon 24 óra alatt egyetlen hókotrót sem láttunk), illetve hát a rendőröké, akik láthatóan nagy ívben tesznek a szabálytalanul közlekedő teherautókra.

Miután szembesültem a ténnyel, hogy nincs ki az összes kerekem,

a gurulós szék egyik lába esett ki, mitől is én kishíján kétszer is pofára

valamint elgurult a gyógyszerem,

de tényleg, kerek Supradyn drazsé, a falig elmegy

lehet, hogy vissza kéne venni kicsit a tempóból.

Egyébként meg rövid idő alatt háromszor szembesültem azzal, hogy ez az a blog, amiben folyton arról van szó, hogy bezzeg Japánban jobb, úgyhogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, oszt eriggyenek hiteles tájékoztatásért a sóhivatalba.

Miközben én a hasamat süttettem Japánban (nem vicc, a múlt héten még napoztam az erkélyen), az otthoni dolgos népek vásárlók sokaságát szolgálták ki. Az viszont nem járja, hogy a főnök ne szopjon, úgyhogy miután kb. péntek éjfélre hazaérek, szombatra nagy vásárt hirdettünk… ha még nincs karácsonyi ajándékod, és még ötleted se, nézz be, nézz körül, nézz ki valamit, és alkudj keményen… hátha sikerül.

És mindenki hozzon még egy embert. :-)

Az alábbi mondat konkrétan elhangzott:

…és akkor loptam hozzá egy énekkart is.

És akkor most mini-pályázatot hirdetnék a mondat akármekkora irodalmi műben történő elhelyezésére. Az elbírálás teljesen szubjektív alapon történik, a nyertes díja 1 db pizza a Marcello étteremben.

Azt állítják többen, hogy őket érdeklik a japán mindennapok ismeretlen részei. Mondjuk végignézve egy itteni szupermarketen, valamelyest érthető, hiszen komplett olyan polcok vannak, amik otthon egyszerűen nem létezik (mondjuk a nattó-halparizer polcok, vagy akár a halas-szasimis-szusis rész). De akkor most legyen szó egy olyanról, ami részben nekem is új volt: hogyan fűtöttek 20 évvel ezelőtt egy lakótelepi japán lakásban (vagy akár ma)? (Az én tapasztalataim korábban, hideg vidéken, hordozható olajkályhákra korlátozódtak, az előző lakásban meg légkondi volt.)

Tulajdonképpen az alapötlet nem tér el annyira mondjuk egy otthoni gázkazántól, az egyes lakásokban van egy meglehetősen nagy gázkészülék, ami részben a meleg vizet gyártja a fürdéshez/zuhanyozáshoz, részben pedig tud meleg vizet csinálni fűtéshez. Két dolog más, amitől kicsit viccesebb. Az egyik, hogy a melegvizes csövek itt bizony a lakás falaiban mennek (nem félnek a csőtöréstől, úgy látszik), a másik pedig, hogy alapból nincsenek fixre letéve konvektorok, hiszen csak a helyet foglalnák az év legalább 300 napjában. Helyettük a szobákban ilyen csatlakozók láthatók:

Ez bizony két cső, amin a forró víz kifolyatható. Ebbe csatlakozik a mobil hősugárzó csöve:

Maga a mobil konvektor valahogy így néz ki, villanyt is kell neki adni, és utána ventilátoroz. És ahhoz képest elég bonyolultan állítható, hogy mennyire legyen meleg, mennyire fújjon, és van neki egy “nefaggyábe” állása is (a falon a csatlakozónak is van, itt Yokohamában nem sok értelme/jelentősége neki):

Sajnos, lelövöm a poént, az új (tavaly vásárolt) légkondit annyival egyszerűbb kezelni, gyorsabb és nem foglal helyet (az eddigi leghidegebb napon is elég volt belőle 3 x félóra), hogy 20 perc játszás után elpakoltam a forróvizes miskulanciát. De működik, hibátlanul.

=======================

Más. Kiadunk egy japán történelemkönyvet újra (ha már az eredeti kiadás elfogyott), épp azt korrektúrázgatom, íme, egy mondat:

Abe no Nakamaro pl. 717-ben társaival 19 évesen ment a Tang-Kínába, és a többiek hazatérte után is ott maradt, s kiemelkedő tehetsége révén Hszüan-cung császár udvarában szolgált. Ismeretséget kötött olyan híres költőkkel, írástudókkal, mint Li Po, Vang Vej, és írástudásával lett híres. 753-ban, útban hazafelé, hajótörést szenvedett. Végül is 72 évesen Kínában halt meg 770-ben.

Jó, mondjuk apróbetű, de azért ízlelgessük egy kicsit, szokjuk a japán lelket. Egy történelemkönyvben – ami megjelentekor hiánypótló mű volt -, fontos megemlíteni valakit, aki hasznos életéből egy percet nem töltött Japánban, soha nem is jött vissza, és egy betűt nem írunk arról, hogy mit csinált Kínában (az nyilván a kínai történelemkönyvben van benne), és hogy mi köze volt Japánhoz egyáltalán.

Egyébként nemcsak ez a történelemkönyv nem ír róla, láthatóan a forrásmunkák sem, sőt, ha mondjuk a Wikipédián utánaolvasgatunk, ott is azt tudjuk meg, hogy:

Abe no Nakamaro (阿倍 仲麻呂^?, c. 698 – c. 770) was a Japanese scholar, administrator, and waka poet in the Nara period. Little is documented about his life except that he went to China in 717 and remained there until his death.

(Lelövöm a poént, hogy mit keres egyáltalán a figura egy történelemkönyvben: valahogy bekerült egy verse két nagyon híres régi japán versgyűjteménybe, innentől kezdve nem lehet nem tudni róla, akkor sem, ha valójában nem tudunk róla.)

Olvasóink jelentették:

“(…) Beomlott a Csou autópályán átívelő Szaszago alagút Japánban, több autó a föld alatt rekedt, (…)”
http://index.hu/kulfold/2012/12/02/beomlott_egy_alagut_japanban/
Talán mondanom sem kell, hogy Csúó-nak (中央, “középső”) hívják azt az autópályát (mert a sziget közepén megy, nem kint a tengerparton), de hogy a bánatban ível át egy alagút az autópályán? Egyszerűen a része neki… :-(

Értem én, hogy sietni kellett, de nincs valami szabály, hogy ébren is kell lenni cikkírás közben? Egyébként igen, beomlott, a plafon a 4,7 km-es autópályán egész a közepén, 2 km-re az egyik végétől, senki nem tudja, hogy miért.

…a Hidakaya, és éppen kezd is kiesni a pikszisből, mert a fantasztikus karaage csirkéjük már egyáltalán nem fantasztikus (nemcsak más húsból csinálják, hanem már hús se nagyon kezd benne lenni), viszont ma a következő történt:

1. Rendeltünk két valamit (csúka szoba és a már említett karaage menü), kihozták, vele együtt a számlát (itt úgy működik a dolog, hogy kihozzák a kis papíron a számlát és a végén, a kijáratnál fizet az ember);
2. Szokatlanul éhesek voltunk, rendeltünk hozzá még egy tál gjóza-t és egy fél csáhan-t;
3. Kihozták a módosított számlát, és át volt javítva rajta az eredeti rendelés, mintha az első perctől kezdve a szoba-gjóza-hancsáhan kombót rendeltük volna meg (van ilyen, az 30 jennel kevesebb, mint külön-külön).

Q.e.d.