Sabolc in Japan

Gaidzsinnak lenni jó...

SEO-barát hivatkozások

Van ugye az a probléma, hogy a legtöbb tartalomkezelő rendszer (magyarul CMS) unalmas, érdektelen hivatkozásokat készít, ilyeneket:

http://helpcenter.graphisoft.co.jp/?p=63525

Sokkal praktikusabb és egyszerre kereső- és felhasználóbarátabb egy olyan URL, amelyben olvasható emberi szavakkal van megadva a cím. Már ugye angolul, mert japánul ez lesz belőle:

http://helpcenter.graphisoft.co.jp/troubleshooting-2/%e3%83%81%e3%83%bc%e3%83%a0%e3%83%af%e3%83%bc%e3%82%af/%e3%83%81%e3%83%bc%e3%83%a0%e3%83%af%e3%83%bc%e3%82%af-%e6%97%a2%e7%9f%a5%e3%81%ae%e5%95%8f%e9%a1%8c/windows%e4%b8%8a%e3%81%aearchicad-20%e3%83%81%e3%83%bc%e3%83%a0%e3%83%af%e3%83%bc%e3%82%af%e3%81%a7esc%e3%82%ad%e3%83%bc%e3%81%8c%e6%a9%9f%e8%83%bd%e3%81%97%e3%81%aa%e3%81%84/

És akkor most tessenek belegondolni, hogy ez nem Kína, ahol szándékosan szívatják a Google-t, hanem Japán, ahol pont hogy kifejezetten nem. Mi lenne, ha keresztbe akarnának tenni? :-)

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Nagaraaruki

A Pokemon Go-mánia kapcsán elharapózott egy érdekes mondat az állomáson: egyfolytában arról énekelnek, hogy Nagara-aruki va kiken desz (ながら歩きは危険です). Próbáltam elmagyarázni az asszonynak, hogy ez miért érdekes használata a nagara szónak, merthogy az valójában egy igerag, két szimultán végzett cselekvés közül ahhoz csapják, amelyik a kevésbé fontos, mondjuk radzsio o kikinagara szusi o tabemasita, „miközben rádiót hallgattam, szusit ettem (és ebből a szusi volt a fontosabb). Igazából most, hogy kitaláltam, hogy legyen erről egy poszt, 1 perc keresés után kiderült, hogy a The Japan Times már megint megírta részletesebben nálam, sőt, félek, hogy viccesebben is.

Na de a lényeg, hogy született egy sor új összetett szó, amiben a nagara az előtag. (Ragból képzett szó persze a magyarban is van, pl. a suksüköl.) A már felemlegetett mondat (Nagara-aruki va kiken desz ) tehát azt jelenti, hogy a „miközben-járás veszélyes”. Ha már itt tartunk, veszélyes a „miközben-vezetés”, nagara-unten és a „miközben-zabálás”, nagara-gui is. Vagyis hogy ezeket mind ne csináld más valamivel együtt. Aztán persze lehet, hogy ezt már tavaly-tavalyelőtt is mondogatták, de nekem a Pokemon Gó után tűnt fel, hogy egyfolytában ez megy az állomáson.

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Röndnek lönni köll

Apa ül a gép előtt, épp fordítani próbálna, de egyszer csak ez hallatszik a háta mögül:

– Narancssárga… narancssárga…
– OINDZS!
– Fekete… fekete…
– BEKK!
– Szürke… szürke…
– GLÉ!

Az első sorok a YouTube Nándi mese nevű csatornájának valamelyik videójából származnak, jönnek színes autók, aztán mondja apuka meg a gyerek a színeket. A dőlt betűs sorokat Shirokuma Junior kiabálta, aki láthatólag túl sok angol YouTube-videót nézett és nem szereti, ha nem a helyes nevén hívják a dolgokat… :-)

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Töltőtollkánaán

Valaki bölcs ember mondta, hogy nem szabad elkezdeni töltőtollakat gyűjteni, mert az könnyen órák és még drágább tárgyak gyűjtéséhez vezet, az pedig romlásba dönt. Örömmel jelentem, hogy ugyan számos területen próbálja felütni a fejét a midlife crisis, eddig sikerült totális anyagi csőd nélkül megúszni, és már a töltőtollakról is jövök lefele. De kezdjük az elején.

Könnyű lenne azzal nyitni, hogy az egészről Steev tehet, de igazság szerint én régebben is szerettem a töltőtollakat. Harmadik általánosban vagy mikor még külön nagy szó volt, hogy már nem ceruzával írtunk, hanem (patronos) töltőtollat vehettünk a kezünkbe. Csak hát régen az olcsó töltőtollak meglehetősen vackok voltak, vastagon fogtak és folytak, a drágák meg teljesen az én világomon kívül estek (mert egy-két évi fizetésbe kerültek), itt Japánban meg annyi más izgalmas egyéb írószer is volt. De az igazság, hogy mégiscsak Steev miatt kezdtem el utánaolvasni, hogy mégis mit kedvel annyira azon a Pilot Capless töltőtollon. És közben fedeztem fel, hogy van itt olyan Pilot töltőtoll 200 yennél is kevesebbért, amit pont tölteni ugyan nem lehet, de gyönyörűen ír.

És töltőtollal írni márpedig jó. Szándékosan kerülném az érzelmes jelzőket és a barokkos túlzásokat, de – jó papírra egy jó töltőtollal – tényleg nagyon jó érzés írni. Én régen is szerettem a töltőtollakat, de ezekkel egészen más. Komolyan kicsit olyan érzés, mint amikor az ember olyan autóba ül, amiről régen csak álmodozott.

– o –

Rendes nörd ugye úgy tanul meg snowboardozni, hogy először végigolvas minden mértékadó blogot, magába szívja mások tudását, néhány hét után keni-vágja a lingót, a durvábbja hozzá is szól fórumokon, a gazdagabbja meg a negyedik deszkáját veszi anélkül, hogy valójában egy másodpercet állt volna havon. Jelentem, a töltőtollakról is aggasztóan sokat lehet olvasni, és mivel a töltőtollmániások jelentős része pallérozott elme, aki nem átall ékesszólóan írni a tollairól, az embert nagyon csúnyán magával tudja ragadni a lelkesedés, különösen, hogy itt ténylegesen léteznek olyan boltok, ahol a blogokban megénekelt tárgyak mindegyike kapható. A leghíresebb bolt, amit már én is emlegettem többször, az Ito-ya (Itó-ja) a Ginzán, ahol szépen ki van rakva egymás mellé ötféle vastagságban a Pelikan százezer forintos tolla, és ahogy az ember kipróbálja, rögtön megsejt valamit erről a világról. De az Ito-ya puccos és messze nem is árul mindent, ott van viszont a hatemeletes Sekaido (Szekaidó) Shinjukunál, amelyik ráadásul azzal is hirdeti magát, hogy ők nemcsak a legnagyobb papír-írószer bolt, hanem a legolcsóbb is (eleve nagyjából 20% kedvezménnyel adnak mindent, de van mellé pontgyűjtő kártya, meg minden, amivel csak az embereket kábítani lehet). Ami még rosszabb, hogy hazafelé útba is esik és szinte minden kipróbálható (az olcsó dolgok eleve ki vannak rakva, a drágábbakat meg szépen kérni kell).

Az elmúlt néhány hónapot úgy tudnám összefoglalni, hogy igenis, lehet elképesztően jó töltőtollakat venni nagyon olcsón és óriásit játszani velük anélkül,  hogy ez észrevehető lyukat ütne a családi kasszán. A mellettem ülő kolléga is nörd, ő is szereti a töltőtollakat, és a két darab 3500 jenes Pilot Prera, amije van, és hozzá a két üveg tinta többe került, mint amit én mindenestül elbohóckodtam az elmúlt hónapokban, pedig – ha már tesztelünk, teszteljünk komolyan – körülbelül huszonöt tollat vettem és több mint fél liter tintát. (Igazából volt az ötven-hatvan toll is, csak egy csomót hazavittem meg elajándékoztam, hogy ilyet aztán nem láttatok, azokat nem számoljuk bele. De ha igen, akkor is max. 12 ezer jenről beszélünk.)

Ha valaki csak egyetlen cikket akar a töltőtollakról elolvasni, valószínűleg ez az, amit érdemes. A legfontosabb belőle talán az, hogy 1. egy bizonyos ár felett, az elképesztően drága tollak semmivel nem jobbak műszakilag, mint a náluk jóval olcsóbbak; és 2. az arany hegy egyáltalán nem feltétlenül jelent különbséget, hiszen az írófelület így is, úgy is ugyanaz (jellemzően valami iridiumötvözet). A második leghasznosabb cikk pedig, szintén a Pentoriumról, alighanem ez volt, amelyikből megismertem a Platinum Preppyt, valamint áttételesen a Sekaidót – a szomszédban lévő Bic Camerában is meglepően sok szép toll van, de Preppyk nincsenek, a Yodobashi Camerában sem, sőt, ott semmilyen Pilot sem, a Tokyu Hands meg az általam ismert egyetlen üzlet, ahol a gyártó által ajánlott ár felett adják a tollakat… szóval motivált voltam, hogy találjak egy igazán normális és nagy írószerboltot.

A feljebb emlegetett hatvan tollból végül legalább harminc Platinum Preppy volt. Ez.

 

Jó-jó, ez nem egy elegáns toll, de ennyi pénzért ilyen minőségben író, ilyen ár-érték arányt és sokoldalúságot kínáló toll egyszerűen nincs másik. A bemutató cikkek közül több is még a régi, színezett hegyű változatot mutatja be, és a visszafogottság egyik oka, hogy külföldön ez a toll sokkal inkább a 4-5 dolláros kategória volt és még mostanában is 3. Csakhogy itt Japánban még a gyártó által javasolt ár is csak 200 yen (+8% áfa), a gyakorlatban pedig olyan 173 yen (tehát 1,8 dollár) körüli áron vehető meg áfástul. Vagyis 500 forint alatti áron vásárolható egy patronos, újratölthető töltőtoll 0,5 (M) vagy 0,3 mm (F) heggyel, ami az olcsó kínai szutykoknál elmondhatalanul szebben ír, plusz van valami trükk a kupakkal (csinál pici túlnyomást, ha jól értem), amitől a toll nem szárad be és azonnal ír több hónap után is.

02-preppy-opened

Nemrég pedig, kicsit drágábban ugyan (300 yen, 3 dollár), de a Platinum kihozta a Preppy 0,2 mm-es (EF) hegyű változatát.

05-preppy-tips

Jó, ez már a 80% feletti kakaótartalmú csokoládék világa, az ennyire vékony hegyű tollak már acquired taste, szinte lehetetlen is olyat csinálni belőle, ami ugyanazzal a vajpuhasággal fut a papíron, mint egy vastagabb társa, de akkor is, ez a toll megint egy műszaki csoda ezért az árért, és tényleg nem kapar. (Hasonló, de még ennél is jobb élményt a Pilot Capless EF változata kínál, de az minimum ötvenszer annyiba kerül.) És akkor még nem meséltem, hogy az hagyján, hogy a Preppyk hétféle színben és háromféle vastagságban kaphatók, de létezik belőle kihúzó és normál filc változat is, és teljesen csereszabatosak (lehet külön kapni csak hegyeket is).

01-preppy-variations03-preppy-parts

És hogy valami negatívat is mondjak, néhány szín azért nem igazán szép belőle, a zöld túl halvány, a piros nem is piros, a rózsaszín leginkább semmilyen (kihúzónak jók). De például a sárga meglepően jól néz ki, a lila nemkülönben.

– o –

Intermezzo: a nyugati és japán töltőtollakon nem ugyanazt jelentik a betűk. Gyártónként is tud kicsit változni, de ökölszabályként érdemes megjegyezni, hogy a japán ugyanolyan betű kb. eggyel vékonyabbat jelent. Tehát a japán M olyan 0,4 mm-es hegy, ugyanaz, mint a 0,38 mm körüli nyugati F (a nyugati M inkább 0,5 mm vagy még vastagabb), az F inkább 0,3 (nyugati EF), és a japán EF 0,2 mm. (Ez a cikk nagyon szépen bemutatja a töltőtollhegyeket, de szerintem a méretekben – legalábbis a japánokban – kicsit téved.) Van a skálának túlsó oldala is, egyrészt vannak 1-1,2 mm körüli, sőt, még nagyobb, kifejezetten széles, kalligrafikus hegyek, ezek között van ferdére csiszolt is, kimondottan dőlt betűs íráshoz, a paletta extrém vége pedig a kottaíró hegyek, ezeken sokszor nem is egy, hanem két bevágás van, hogy elég gyorsan folyjon – mit folyjon, ömöljön – a tinta belőlük.

– o –

Vissza a Preppykhez, gondoltam, hoznék akkor egy zsákkal, Magyarországon biztosan nincs belőle… majd kiderült, hogy nemcsak, hogy van, de mivel 1. megdrágult a yen és 2. feltehetőleg egy halom rohad a bolt nyakán, a bolthely.hu-n akciós is. Ezzel az árral nem lehet versenyezni (igaz, a képek alapján ez még a kb. négy évvel ezelőtti modell). Úgyhogy csak abból hoztam, ami otthon nincs, a connoisseur-öknek az extravékonyból, a normál modelleket tessenek felvásárolni otthon.

Mostanra nyilván mindenkinek világos lett, hogy a Preppy abszolút kapudrog, a kérdés az, hogy az ember meg tud-e állni ezen a szinten, vagy elindul felfelé, az anyagi romlás irányába.

– o –

Sokat olvasgatva a töltőtollas blogokat, az állandóan vissza-visszatérő „kezdőknek ajánlott” toll a Lamy Safari. Ez itt pont egy átlátszó belőle:

07-lamy-safari

Ha valaki el tud vonatkoztatni a műanyagságától, illetve nem zavarja a háromszögletű, kifejezetten a helyes kéztartást erőltető szár, akkor nagyon lehet szeretni. Merthogy egyébként ez egy elvileg diákoknak szánt modell, lehet ütni-rúgni-vágni, ugyanabból az ABS-ből van, mint a LEGO, a hegye viszont a Lamy saját gyártmánya, acél, az eszelős drága tollakhoz képest egy hajszálnyival jobban „fogja” a papírt (karcolni nem karcol, de az EF-en azért érezni, hogy nem ugyanolyan, mint egy drága, aranyhegyű, pláne M-es Pelikan Souveran). Ipari mennyiségeket adnak el belőle, és a sikerét a legjobban talán az jelzi, hogy Kínában nem egy cég másolja, hanem több is. És akkor itt következett történetünkben egy érdekes csavar: muszáj volt kipróbálni a kínai tollakat.

Tulajdonképpen vannak nekem kínai töltőtollakról kellemes emlékeim. Az egyik modellből több is volt nekem gyerekként, most, 35 évvel később tudtam meg, hogy nem véletlenül: a Parker tán legsikeresebb, 31 éven át gyártott, 400 millió dollár értékben eladott Parker 51-esének voltak a koppintásai. És persze kiderült, hogy az Aliexpressen fillérekbe kerülnek a Safari-klónok, úgyhogy muszáj volt venni belőle először hármat, aztán a móka kedvéért még vagy tízet, hogy legyen mivel kipróbálni az időközben összevarezolt mindenféle (főleg olcsó) színes tintákat. És némi keresgélés után, amikor rájöttünk, hogy de hiszen 2-3-4 dollárokért lehet kapni mindenféle komolynak látszó töltőtollakat (például Mon Blanc meg Mon Black néven), akkor muszáj volt poénból az ilyenekből is rendelni vagy ötöt. Külsőre egyébként nem is csúnyák a Safari-koppintások:

08-lamy-safari-clones

(Az átlátszó toll középen egy igazi Lamy Safari EF, összehasonlításképp, mellette Lantou és Jinhao márkák.) Közelebbről megtekintve azért látszik, hogy teljesen nem merték lemásolni, a feliraton kívül azért a hegy is kicsit más:

09-lamy-safari-clones-tips

És az ár-érték arányuk is elképesztő, másfél dollárért (még a Preppynél is olcsóbban) kap az ember egy újratölthető, viszonylag istenes töltőtollat és hozzá egy konvertert (egy Pilot vagy Lamy konverter 5-8 dollár!), szóval és istenbizony megpróbáltam őket nagyon szeretni, de azt hiszem, felhagyok velük. Tényleg nem rosszak – semmivel nem rosszabbak, mint a Parker-koppintás Hero, vagy bármi más, amivel gyerekkoromban írtam –, de annyival jobb érzés a japán tollakkal (meg egy igazi Safarival) írni, hogy szerintem elajándékozom őket. A drága tollak utánzatai viszont botrányosan rosszak voltak, kár volt rájuk a munkát meg az anyagot pazarolni. (Béla nem okos. Béla Mont Blanc-utánzatot vesz az Aliexpressen, mert csak a látszatra ad, írni meg úgyse szokott. Ne legyél olyan, mint Béla.)

És akkor következzen a mai töltőtollbemutató utolsó darabja, az abszolút nyertes. Ha valaki túl tudja tenni magát azon, hogy a toll műanyagból van:

13-pilot-kakuno-open

és a hegyén egy szmájli vigyorog:

14-pilot-kakuno-tip-with-smiley

akkor bizony a Pilotnak sajnos, megint elsült a keze. A Safari mintájára „beetető”, iskolások által is nyúzható formára kitalált, szintén kicsit formált szárú Kakuno gyakorlatilag mindent tud, amit a Safari, csak a negyedébe kerül (MRSP 1000 jen plusz áfa, a gyakorlatban 880, és mivel szmájlit csináltak az betűből, Kaküno van ráírva).

12-pilot-kakuno

(A Pilot egyébként egy hihetetlenül furcsa cég, gyakorlatilag a világ egyik, ha nem a legjobb írószereit készítik, de biztos nem szívnak füvet, mert maguktól vannak teljesen elszállva. Ahogy hallottam, a kereskedőik se normálisak. A Yodobashiban mindenféle töltőtoll van, Watermantől Mont Blancon és Pelikanon át az összes japánig, kivéve Pilot. Nyilván nem közösködnek a plebsszel.)

De bármennyire is furcsa a cég, a Kakuno sajnos leiskoláz temérdek más, sokkal drágább tollat (vagy legalábbis felveszi a versenyt velük). Akinek meg a látvány fontos, fizessen. Én ráadásul a nagyon vékony töltőtollakra gerjedek (viszonylag kis betűkkel írok), és ahhoz képest, hogy F-es, siklik a papíron.

– o –

A töltőtollak világának persze elhagyhatatlan részét képezik a tinták. Gyakorlatilag a szivárvány minden színében lehet kapni tintákat, otthon én is összevásároltam egy párat (olcsót, van 3 deci 1000 forintért a Müllerben :-), meg Pelikan 4001-et, meg előástam a 35 éves seclovák zöld tintámat (a piros már beszáradt), meg egy kék Parker Quinket és egy fekete Caran d’Ache-t még régről. (Ma már nem kötelező az orosz, vajon hányan tudják, hogy a ceruza oroszul – karandas – egyszerűen ennek a cégnek a nevéből lett?) A fekete Hero ajándék a cég kínai irodájából. És persze az Aliexpressről is vettünk egy csomó színes patront, de a szokásos kínai minőség: a Safari-koppintásokhoz kifejezetten ajánlott patronok természetesen valójában nem jók bele.

22-assorted-inks-closeup

A tintákról szóló fórumbeszélgetések oldalak százait töltik meg, én itt összesen hármat mutatnék meg. Az egyik a Lamyé, akik a szokásos német precizitással itatóst is mellékeltek a tintához:

18-lamy-blue-ink

és direkt olyan alakúra csinálták az üveget, hogy a toll leérjen az aljára és a lehető legtöbb tintát fel tudja szívni:

19-lamy-bottle

A japán cégek közül pedig kettőt mutatnék meg. A Sailor Jentle néven árul egy sor meglepően szép tintát:

15-sailor-jentle-ink-yamadori

és nem is olyan rettentő drágán, pont a felébe kerül a Pilot puccos Iroshizuku tintájának, amiből huszonnégyféle szín van. Meg is fogadtam, hogy Iroshizukut márpedig nem veszünk, csak sajnos a Sekaidóban – nem úgy, mint a BIC Camerában – ténylegesen működik is mind a 24 teszter toll és engedték kipróbálni őket. Döbbenetesen szép színű tinták. Kétféle kiszerelésben lehet venni, vagy 1500 yenért 50 ml-es üveggel (otthon 50 ml Pelikan 4001 kb. 1000 forint, az is kiváló tinta), vagy 3×15 ml-es „teszter” csomagot, de nem ám, amit az ember akar, hanem amit a Pilot méltóztatott összecsomagolni.

16-pilot-iroshizuku-3x-box

Na, ezt hála istennek a Sekaidónál kiröhögték, és mondták, hogy nyugodtan válasszam akármelyik hármat… és így is lett. (Gyönyörű kékjeik meg zöldjeik is vannak, de kékből meg zöldből már volt egy fél liter más tinta.)

 

17-pilot-iroshizuku-3x-box-open

Nem bírtam ki, ha már összebarátkoztam a sekaidós eladókkal, megkérdeztem, hogy „És volt, aki vett mind a huszonnégy színből?

Természetesen volt.

És milyen tolla volt hozzá?

Mint kiderült, nem 24 darab, csak kettő, kicsit drágább Pilotok. Pilot töltőtollból egyébként ijesztően sokfajta kapható.

– o –

És akkor egy vicces történet a legvégére: az én anyukám védőnő volt, és egész életemben hegyekben álltak a műanyag fecskendők a lakásban és mindenre használtuk, például töltőtolltintatöltögetésre is. De elfelejtettem hozni ki, úgyhogy beszambáztam az első patikába, és mondtam, hogy mit szeretnék, tollat töltögetni. Annyira furcsán nézett rám a patikus, de annyira, hogy muszáj volt rákeresnem és kiderült, hogy Japánban nem lehet fecskendőt kapni pógárnak, csak receptre, de biztos sorozatszámmal és egyesével nyilvántartják. Ennyire félnek a kábítószerektől. Ezt lehet kapni helyette a százjenes boltban (a célnak épp megfelel, ha muszáj, patronokat utántöltögetni):

23-syringe

Márminthogy a bal szélén láthatót. A jobb szélén láthatót… ööö, találtam. Heroinra úgyis sajnálnám a pénzt, inkább vennék belőle Lamy 2000-et meg Pilot Caplesst. :-)

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Trú försztvörld problemz

Kaptam új noteszgépet a cégtül, elvileg a két lábon járó csoda, beépített Wacom-kompatibilis, szuperkondenzátoros tollal, táblagéppé hajtogatható meg minden, 3K felbontás… hát persze, hogy a toll nem működött. Azért a modern technika legkifinomultabb eszközeivel, konkrétan végül egy kihajtogatott gemkapoccsal sikerült rábeszélni a töltőérintkezőket, hogy hajoljanak kijjebb, és elkerülni egy 2-4 hetes procedúrát, ne adj’ isten egy teljes cserét…

A gép 3K-s felbontású, normálisan semmit nem lehet látni rajta és elkezdett a szemem is romlani, ez rendben van. De sehogy nem fért a fejembe, hogy hogy van az, hogy a nagy, 27″-es monitoron is, amit mellé kaptam, furcsán kicsik a betűk, sehogysem látszik normál felbontásban semmi, muszáj beállítani valami nagyítást, egyfolytában szenvedek a programokkal (nagyon kevés windowsos program reagál tökéletesen a 150%-os nagyításra, egy csomó meg sehogy vagy nagyon rosszul), és a csodabruckner csodaszigfrid gép is mintha kínlódna a képernyők kirajzolásával.

Hát mert a nagy monitor 4K felbontású.

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Renkjú, avagy pihen a cég

Japánban április végén–május elején négy állami ünnepnap rendkívül közel esik egymáshoz, gyakorlatilag idén tíz egymásutáni napból csak kettő lenne munkanap, ezt sokan ki is szokták venni, illetve hát régen szinte máskor nem is nagyon vehették ki, kvázi el volt döntve, hogy most pihenünk. (A másik két szünidősebb rész az augusztusi o-bon és újév.)

Én új munkavállaló vagyok, fél évig semmi (fizetett) szabadság, szóval tudtam, hogy be kell jönnöm, de mondták, hogy nyugis lesz a nap. Ehhez képest ma beértem, és gyakorlatilag senki nem hiányzott. Jó, túlzok, kb. 3-4 ember igen, de a cég pont úgy néz ki, mint máskor. Az egyik kolléga azt mondja, hogy mostanában sokkal szabadabb a világ, így az ember inkább bejön ilyenkor dolgozni és máskor vesz ki szabadságot, régen nem így ment.

Ennyire persze nem egyszerű a történet, úgy látszik, a mieink ilyen kis rendesek, mert egészen nagy cégeknél (de tényleg nagyon nagyoknál) láttam feliratokat, hogy komplett bezárnak tíz napra. Sőt, a főutca túloldalán lévő éjjel-nappali(!) is.

Na de akkor mi is a valódi helyzet?

Az biztos, hogy átlagosan a japánok ma sokkal kevesebbet dolgoznak, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Akkor az évi átlag 2200(!!!) óra körül volt, mára ez jóval 1800 óra alatt van az OECD grafikonja szerint (ha él a link, az eredeti sokkal interaktívabb):

workinghours2016

Sőt, láttam más forrásból származó adatokat is, amelyek inkább évi 1600 óra köré teszik az átlagot, ami jóval közelebb van már ahhoz, amit mi Európában megszoktunk.

Az átlag persze csalóka, és sok-sok tényező összessége. Egyrészt a statisztikával mindig lehet játszani, és ha az az előírás, hogy az emberek nem dolgozhatnak papíron sokat, akkor papíron nem fognak sokat dolgozni. Ehhez képest még mindig sok-sok cikk szól arról, hogy emberek halálra dolgozzák magukat és valamit most már igazán csinálni kéne. (Ebből az utóbbiból – már ti. hogy valaki éjjel kettőig dolgozott és utána ment vissza hétre – én is láttam egy példát, és hogy-hogy nem, az is amerikai cégnél történt.) Épp tegnap este néztem bele Michael Moore 2015-ös dokumentumfilmjébe, ami pont azzal kezdődik, hogy az olaszoknál akár 8 hét fizetett szabadság is össze tud jönni egy évben, oszt hogy van akkor, hogy mégis hatékonyak, és még a tulajdonos szerint is mennyivel jobb, hogy kipihenik magukat?

Japánban nagy hagyománya van annak, hogy sok időt töltenek valamivel, de valójában nem elég hatékonyan. Már az egyetem alatt pufogtam, amikor a baseball-klub tagjai dicsekedtek, hogy „és szombaton egymás után hat órát edzettünk ám”. A helyes válasz persze az „És minek? Másfél óra után az ütőt nem bírtad emelni, csak a rossz, fáradt mozdulatot gyakoroltad be.” A fenti cikkek egyike is emlegeti, hogy sok helyen igazából nincs már mit csinálni, csak a főnök még nem ment haza, és a lojalitás hiányának tekintenék, ha valaki csak úgy elpakol és hazamegy. A közszférában a dolgozóknak a túlórán kívül nem könnyen lehetett pénzt juttatni, így hát délután ötig vakaróztak, aztán öttől kilencig megcsinálták, amit egész nap kellett volna (nem én találtam ki, a városházán dolgozók mesélték).

A fenti cikkek egy másika viszont azt emlegeti, hogy nem létezik, hogy minden japán dolgozó ennyire ne lenne hatékony, tehát ha muszáj ennyit dolgozni, akkor túl sok mindent kell csinálni. Ez így is van. Japánban elképesztő tehetséggel szaporítják a bürokráciát, és ennek  ezer jelét látni. Kezdve attól, hogy másfél óra alatt sikerült megrendelni a vonalas és mobilnetet (ugyanazon a helyen, ugyanattól a cégtől, ugyanarra a címre, mert minden egyes űrlapot kézzel kellett kitölteni, és kb. a vércsoportomat is meg kellett adni), a városháza bármely apró elintézendő ügyéig (ahol minden egyes űrlapot kézzel kell kitölteni, hiába van meg nekik elektronikusan minden adat), a cégnél látott aprólékosságig (a nyugati és a japán könyvelés szemlélete itt-ott eltér, aminek a gyakorlatban majdnem az az eredménye, hogy mindent kétszer, legalább két helyen kell nyilvántartani; és egy olyan apróság, hogy a support egy részét külső cég biztosítja, finoman szólva is jó sok papírmunkát okoz). A fenti példában (már ti. hogy az IBM Japan halálra dolgoztatja az embereit), simán lehet az az egyik ok, hogy nyilván az IBM belső elszámolási rendszere körülbelül olyan rugalmas, mint a megkötött cement, ezzel szemben a japán állam egy teljesen más nyilvántartást vár el, a cég meg azt, hogy ezt ne két-háromszor annyi emberrel kelljen megoldania, mint otthon.

 

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Vámtarifaszámok

Éppen vámtarifaszámokat keresgélek szállítmányozáshoz, szintetizátorhoz állvány, na az “állvány” szóra értelmes találat nincs, ellenben van ez:

02109291 Fóka, oroszlánfóka és rozmár húsa, sózva, sós lében tartósítva, szárítva vagy füstölve, élelmezési célra alkalmas liszt és őrlemény

Nyilván ez sokkal sűrűbben fordul elő, mint az állványok.

 

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Celeb lettem

Hülye érzés, na.

Szóval az történt, hogy március elsején, amikor megérkeztünk, elkapott valami tévéstáb a reptéren családostul, hogy ki vagyok én és mit keresek Japánban. Olyan 15 percig faggattak – az asszony szerint 18 óra utazás után legalább 13 perccel tovább, mint kellett volna, és hát lássuk be, igaza volt: lekéstük a Narita Expresst, és a félóra múlva jövő következő vonat további 50 percet késett. (Az asszony egyébként feltehetőleg eső- és késésisten, eddig négyből háromszor késett neki a Narita Express, de durván, háromnegyed órákat… illetve nem tud elmenni úgy Nikkóba, hogy ne essen. Én szemerkéléssé bírtam kompenzálni, amikor együtt mentem vele, de ez volt a legtöbb.)

A stáb leginkább arra volt rákattanva, hogy hogy van már, hogy én tényleg Jegesmedve Béla vagyok ebben az országban, kérték, hogy küldjem el a pecsétemet e-mailben, mire elküldtem nekik a lakcímnyilvántartás kivonatát, hogy engem tényleg így hívnak, majd el is felejtettem az egészet.

Aztán egyszer csak jött egy levél, hogy április 11-én leszek a műsorban.

Nem kicsit pánikoltam be, mert eszembe jutott, hogy sziporkáztam azért kicsit (“Miért kezdett el japánul tanulni?” “Hát mert átvertek. Az összes regényben az írták, hogy a japán nők kedvesek, alázatosak és szófogadók.”), szóval kicsit leveleztünk a műsorkészítőkkel, akik kerek perec megtagadták, hogy megmutassák előre, hogy mi lett a beszélgetésből, de mondták, hogy ne izguljak, nem lesz semmi udvariatlanság benne.

Hát nem is lett, pedig addigra már az egész cég tűkön ült, mert véletlenül elkottyantottam (ők meg túlgondolkozták). Nekem nincs tévém, de felvették, kiderült, hogy teljesen hétköznapira vágták a dolgot, egyedül a jegesmedvebélaság volt érdekes bennem, tán ha három percig szerepeltem.

Snitt.

Szombaton elmentünk a nem túl messzi Inokashira Parkba sétálni, azt hittük, hogy ott lesz például fű meg fák meg játszótér, hát fák meg játszótér volt is, fű nem sok, ellenben vagy négyezer japán ember igen. Meg ennyi csónakot se nagyon láttunk még tavon egyszerre:

szornyensokhajo

 

Na, szóval és akkor megtörtént. Jött szembe egy huszonévesforma ember, megbámult, hitetlenkedett, elhaladt mellettünk, majd annyira furcsán nézett, hogy visszafordultunk, és akkor megkérdezte, hogy én vagyok-e a én. És én voltam. És akkor képet kellett velem csinálni és akkor emberünk rettentő boldog lett (a társa nem győzött szabadkozni).

De csak kicsi celeb vagyok, mert mást nem érdekeltem, egyáltalán. A cégnél is mondták, hogy nem nagyon volt érdekes… :-)

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Őszinte, korrekt vélemény

Épp a pokiói kínai követséget kerestem a guglin, amikor is szembesültem az alábbi képpel:

Chineseembassy

Igen, a kínai követség csak három csillagot kapott a lehetséges ötből, 33 vélemény alapján. Gondolom, pocsékul főznek…

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+

Újra Japán – családostul

Sabolc újra in Japan, immáron március 1. óta, ezúttal családostul (Mrs. Shirokuma és a kicsi bocs), igazi, klasszik salaryman-ként. Új élet, új kihívások – két évre elmegy az ember, aztán kezdhet mindent a nulláról, sőt.

A sőt annak szól, hogy a japán főbérlők úgy általában nem kedvelik a külföldieket, a családosokat, a gyerekeket, azokat, akiknek kisállatuk vagy bármilyen hangszerük van, krónikus betegek, nem beszélnek japánul vagy éppen velük egyneművel szeretnének lakni. Egy-egy még beférhet ezek közül, de ha 2-nél több összejött, mint nekünk, akkor némi ismeretség híján igen nehéz – vagy éppen lehetetlen – iszonyú pénzek elköltése nélkül megoldást találni. Azért van az a pénz, amennyiért vonzó még egy külföldi is, de hát ennyire azért nem magas az én fizetésem, havi 130 ezer yen körül próbáltunk meg lakást keresni úgy, hogy azért ne Kenyából kelljen bejárni. Igazából most döbbentem rá, hogy mekkora áldás is volt egy ismerős lakásában lakni éveken át (és nagyon baráti áron).

A két korábbi lakásbérlés a Japánban eddig eltöltött 8 év alatt viszonylag rendezett dolog volt, mert más intézte nekem, bár nem tudott nem feltűnni, hogy mindkét esetben egyetlen lakás közül kellett választani, és hát voltak gyanús apróságok, például hogy nem 5-7-9 percnyi sétára laktam az állomástól, hanem 4-5 kilométerre. És egy temető mellett.

Külföldiként a lakásbérlés fő akadálya a kezes (hosónin) hiánya. Itt bukik el a legtöbb ember, mert külföldi nem jó kezesnek. A kiút persze a sok pénz, vagy a még annál is több. Számos ügynökség szakosodik a gazdagok igényeire, és rongyos havi kétmillió forint körüli összegért már Tokió igen neves részein, pl. Roppongi Hillsben is lehet lakni. A lakbért lefelé tornászni értelemszerűen az igények lejjebb adásával lehet: a japán ingatlankeresőkben nemcsak olyan evidens szempontok vannak, hogy melyik környéken van a lakás, meg hány négyzetméter, meg mennyibe kerül, hanem olyanok is, hogy melyik vasút/metróvonal melyik állomásához van közel, és pontosan hány perc sétára is van az állomástól. Vagy hogy hányadik emeleten van a lakás (Japánban a földszint rossznak számít), milyen típusú a lakás (a régi, szárított denevérszarból készült, roskatag, tatamis viskók olcsók, drágának a mansion számít, a rendesen összerakott lakótelep európai szobákkal), illetve mikor épült – 1983 környékén változott az építési törvény, azóta sokkal földrengésállóbbra csinálják a házakat, így éles ugrás figyelhető meg a lakbérekben.

Lehet egyébként még vicces paramétereket találni, például itt: van-e portaszolgálat, csak diákok, rövid időre is bérelhető (Japánban jellemzően 1-2 éves fix időre bérel lakást az ember, utána fizethet a megújításért), lehet-e hitelkártyával fizetni, s.í.t.

Ha ezek után valaki azon töpreng, mint én, hogy olcsóbb venni egy házat, és a részleteit törleszteni, teljesen igaza van, két ok miatt nem szokás, és nem az, hogy külföldi nem vehet. Dehogynem vehet, még vízum nélkül is (csak nem jogosít vízumra). Az egyik, hogy külföldi úgyse kap a banktól hitelt, max. mostanában, ha végleges letelepedési engedélye van. De a másik, hogy minek vegyen, ha úgyis össze fog dőlni a földrengés miatt… :-)

Visszatérve szegény külföldinkhez, a másik nagy akadály, hogy egy csomóan ugye azért nem extra magas fizetéssel kezdenek itt (pl. akik idejönnek angolt tanítani), jó, ha kapnak 200-250 ezer yent havonta, viszont a legtöbb ingatlanos/főbérlő nem szerződik olyannal, aki nem keresi meg legalább a lakbér háromszorosát. Nem lehet (vagy legalábbis nem egyszerű) tehát a fizetés felét lakásra költeni. Vannak persze borzalmasan kicsi helyek relatíve olcsón, de fajlagosan azok a legdrágábbak. Illetve lehet messzebb menni a várostól, de akkor meg az ingázás nyúlik meg borzalmasan – amivel a fő baj nem az lenne, hogy 1 órát kell utazni, mert azt simán ki lehetne bírni, hanem hogy 1 órát állva, zsúfolt vonatokon.

A mi mostani lakásbérlésünknek is voltak eléggé elkeserítő pillanatai, bár egy részéről mi tehettünk, mert a netes keresgélések eredményei alapján úgy tűnt, talán mégis lesz néhány lakás mondjuk max. 30 percre a cégtől, átszállás és a főbérlőnek ajándékba adott 1-2 havi pénz (reikin) nélkül, elérhető áron. Hát nem lett. A csúnya részeket kihagynám, mert voltak olyanok is (leegyeztetett, megnézett lakásra másnap azt mondta a főbérlő, hogy inkább mégse), de a vége az lett, hogy muszáj volt lazítani a feltételeken (ne max. 30, hanem max. 40 perc legyen az ingázás, ne max. 7, hanem max. 10 perc az állomás gyalog, és az eredetileg megálmodott összegbe sehogy nem fért bele), úgyhogy a változatosság kedvéért ezúttal egy RÓZSASZÍN házban lakunk, egy iskola és egy templom, tehát megint egy temető mellett. A ház neve is extrém furcsa, Dům Cosme Care, tényleg, ドゥーム・コスメケア. És a rettenetesen visszafogott feltételekkel, reikin nélkül is ez azt jelenti, hogy közel félmillió yent kellett kifizetni az első hónapra a mindenféle letétekkel meg egyéb mondvacsinált tételekkel együtt (“kezes” cég, kulcscsere… majdnem elmagyarázták, hogy ebben a házban azért kerül a szokásos kb. 16 ezer yen kétszeresébe a kulcscsere, mert lent van egy plusz közös ajtó, és amikor nagyon hangosan kezdtem röhögni, akkor kaptak észbe, hogy ja, hát akkor a mindenki másnak is ki kéne cserélni, ez nem jött be).

Japánban új életet kezdeni egyébként családosan annyira nem funky, legalábbis akkor, ha az ember egyből dolgozni is próbál és a következő generáció kétéves. Két hétig tartott, mire összeszedegettük a legfontosabb dolgokat, most már van telefon, mobil- és drótos net, bútorok, hűtőszekrény (recycle shopból, jó nagy), gázrezsó és mikró, viszont lakbérestül-mindenestül úgy kétmillió forinttal lettünk könnyebbek. Most egy darabig még a nullszaldóért dolgozom… :-)

Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+
« Older posts

© 2017 Sabolc in Japan

Theme by Anders NorenUp ↑