Sabolc in Japan

Jegesmedve úr a névjegyek, nyakkendők és nyakban lógó azonosítókártyák hazájába utazott, hogy (mérsékelten) víg yuppie-ként töltse a hetet. Vasárnapig nem várhatunk posztot. És még a sört se szereti szegény.

Ma az utcán sétálva döbbentem rá, hogy amióta megint sokat voltam Japánban, most, hogy megint hosszabb időt voltam itthon, a három hónap alatt nemcsak, hogy nem mentem be olcsó kínai vendéglőbe enni, hanem kifejezetten irtózom még a gondolatától is. Régen ez nem jelentett különösebb gondot, meg most is eszem mindenfélét, még disznóhúst is (amit Japánban szinte soha, max. nagy ritkán sült bacon/sonka formájában rántottában), pizzát, kenyeret, indiait, törököt, mindenfélét… de az olcsó kínaitól mostanra irtózom. És még csak nem is tudom, hogy miért. Nátrium-glutamát? A botrányosan rossz rizs? A gondolat, hogy nem tudom, hogy mit eszem? (Jobban belegondolva, tényleg eszem mindenfélét, de csak olyat, amit vagy én főztem, vagy tudom, hogy miből, kinél, milyen alkatrészekből készül.)

A másik, ami feltűnt, hogy mostanra rendkívül rosszul reagálok a hajléktalanok/kéregetők/aluljárói véglények egy bizonyos fajtájára. Igen, jól tetszenek sejteni, a kifejezetten egészségesnek látszó fiatalemberekre gondolok, nemcsak az aggyáegyhúszast-ra, hanem a Határ úti cigicigicigi-árusra is. Most lehet köpködni, de nincs az a szociális munkás, aki meg tudja nekem magyarázni, hogy mi az a magasabb szintű erkölcsi érték, ami alapján nekem, a körülbelül hétféle adó és járulék megfizetése után megmaradt pénzemből adnom kéne bármit is ezeknek. Általában is kicsit markánsabban gondolkozom Japán óta a közvagyonról – ti. a tömegközlekedés, az aluljárók és általában bármiféle közvagyon először is a dolgozó embereké, mert ők tartják el a többit, utána az eltartottaké, és ha még mindig maradt egy kis hely a sarokban, akkor esetleg rövid időre megtűrünk másokat, ha nem nagyon büdösek, de inkább nem. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha a 65+ éves nyugdíjas átmetrózik Kőbányáról ingyér a Lehel piacra, mert ott ötven forinttal olcsóbb a paprika (mellesleg nem ötven forinttal olcsóbb, hanem a SPAR-nál mondjuk olyan négyszázzal), meg a metrón meleg van, addig se kell fűteni, de ezt tegye szépen a reggeli csúcs után.

Na jó – lőjük le gyorsan a poént -, persze nem igazából. Az történt, hogy hirtelen négy helyről egyszerre kaptam lökést, hogy devizakereskedelem így, interbank forex úgy, ebből kell meggazdagodni, meg egyébként is, lúzer, aki nem, és persze az ember egy ideje kíváncsi is volt, úgyhogy az elmúlt napokat némi olvasással és mindenféle demószámlákkal (=szimulációval) játszva töltöttem. Az eredmény igen tanulságos, úgyhogy az alábbiakban gyorsan szeretném summázni a tanultakat és tapasztaltakat, hátha megspórolok valakinek egy kis időt és esetleg sok elbukott pénzt.

A legfeleslegesebb idő, amit sikerült a témával kapcsolatban eltölteni, a portfolio.hu ingyenes előadása volt. Félreértés ne essék, nem bántani akarom őket, a portál kiváló, az előadáson pedig nagyon tisztességes, jóravaló emberek, meglepően őszintén és korrektül nyilatkoztak a devizakereskedelemről – két órán át. Ez idő alatt elmeséltek körülbelül annyi információt, amit egy gimnáziumot végzett ember azért 10 perc alatt magáévá tesz két oldal ritkásan nyomtatott papírról… de a döbbenetes az volt, hogy a jelenlévők nem kis része szótlanul csüggött az előadók ajkán, és a végén feltett kérdésekből valahogy érezhető volt a mohó vágyakozás, hogy most akkor itten munka nélkül leszünk gyorsan meggazdagodva.

A hirtelen meggazdagodás persze, ismerve a devizapiac jellemzőit, egyáltalán nem lehetetlen. Ugyanúgy nem lehetetlen, mint hogy az ember összetalálkozzon a Lehel piacon Hilary Swankkel, elbeszélgessenek kicsit az Oscar-díjairól, az emeleti csirkés kiváló szendvicseiről, vegyenek húsz deka diákcsemegét a földszinten, üljenek be kávézni valahová, aztán éljenek boldogan együtt, amíg meg nem halnak. Mondom, nem lehetetlen, csak nem túl valószínű. Kicsit valószínűbb – állítólag hosszabb távon olyan 95% – hogy az ember bizony elbukja a pénzét a tőzsdén, de legalábbis nem gazdagodik meg belőle.

Én a mély vízben történő úszásoktatás híve vagyok (na jó, éles számlát nem nyitottam, de túl sok tanulásra nem fecséreltem az időt, majd pont ez ne menjen), és erre érdekes módon remek lehetőségek kínálkoznak. Szinte minden bróker kínál szimulációs lehetőséget, ahol az ember kap játékból mondjuk 10 vagy 100 ezer dollárt, meg 14-20 nap időt, és kipróbálhatja magát, hogy hogyan is tudja megforgatni az alaptőkét. Én mindjárt három helyen is nyitottam ilyet, és igazi úriembernek érezhettem magam, mert hibátlanul, az összes helyről (Ungarn, Dánia és Svájc, sőt, még a portfolio.hu-sok is) visszahívtak, hogy akkor hogyan és mennyit is tervezek náluk befektetni, és egyébként is, hogyan érzem magam, hogy szolgál a kedves egészségem, és miben lehetnek a segítségemre?

Engem meg nagyon is érdekelt, hogy ha lenne százezer dollárom, akkor három hét alatt vajon nyolcvanezret csinálnék belőle, vagy ötvenet? Nem is kellett hozzá egy bő hét sem, hogy megtudjam, hogy…

… ötöt.

Na jó, elkövettem szinte minden létező hibát, amit csak el lehetett. Azzal kezdtem, hogy miután végiggondoltam, hogy mi legyen az első tranzakció, a másik (már ti. a Vesz helyett az Elad) gombra kattintottam… ez másnapra olyan hétezer dollárba került. Aztán nyertem egy kicsit, aztán elveszítettem húszezer dollárt, aztán harmadnapra visszanyertem tizenkilencezret, aztán belealudtam egy igen ígéretes EURUSD-ügyletbe, ami aznap olyan húszezer dollár nyereséget hozott volna, de sajnos másnapra feléledt a piac és nyolcvanezer mínuszt eredményezett, és innen már nem is kellett sokat hibázni a végeredményhez.

Nem is kertelnék tovább, összefoglalnám a tanulságokat röviden:

1. Mint minden olyan dologgal kapcsolatban, amiben ténylegesen sok pénz van, hihetetlen mennyiségű információ található, illetve vásárolható, online és offline, könyv, video és előadás, talán egyedül tabletta nincs még. Ezek túlnyomó része haszontalan, ugyanazokat az alapvetéseket ismételgeti, és ami a legfontosabb, nem nagyon őszinte. Önök hinnének-e valakinek, aki állítólag óriási pénzeket nyert és nyer a tőzsdén, de mégis néhány ezer-tizenezer forintokért tart tanfolyamot? Akkor már miért nem ingyen?
2. Mint mindig, megint annak kedveznek, akinek sok pénze van. Eleve bizonyos összeg alatt el sem lehet kezdeni játszani, vagy csak még sokkal rosszabb feltételekkel, és ez még feljebb is így folytatódik. Ha valakinek kevés pénze van, a rulett lényegesen jobb esélyeket kínál (és sokkal egyszerűbbek rá a stratégiák). Érdemes egy rulettszimulátort is lefuttatni a demoszámla mellett…
3. A tőkeáttétes kereskedés (egyet fizet, százzal fogad), valóban nagyszerű lehetőséget kínál a meggazdagodásra. Ennél még nagyszerűbbet a gyors, nyílegyenes bukásra. Azzal a pénzzel, amit egy magamfajta egyáltalán meg merne kockáztatni, nem igazán lehet kockáztatni.
4. A technikai elemzés valami irtózatos hókuszpókusz. Annyiféle indikátor, oszcillátor, trendjelző és egyéb baromság van, hogy utólag mindig lehet találni két-három-négy olyan pontot, amelyre ráhúzva őket, csalhatatlan biztonsággal jelenthető ki, hogy itt mi és miért történt. Kár, hogy ez előre nem egészen így működik. Az is igaz viszont, hogy mivel mostanra rengeteg ember használ rengetegféle ilyen varázsszert és csodaképletet, bizonyos mértékben tényleg bejönnek, hiszen ha mindenki hasonló stratégia szerint játszik, akkor a játék sokkal kiszámíthatóbb, mint ha teljesen véletlen változókra épülne.
5. A demoszámlákon a stop és limit megbízások érdekes módon mindig tökéletesen teljesülnek. A slippage fogalmát az ember majd élesben tanulja meg, a saját kárán (vagy olvas sokat, mint én).
6. Úgy tűnik, hogy a brókerek is olyanok, mint a bankok, nincs olyan bróker, akit valaki ne utálna, de nagyon. Miután itt tényleg súlyos pénzeket lehet veszíteni, a különféle fórumokon megfogalmazott vélemények is nagyon sarkosak, de úgy látszik, tényleg létező jelenség – és probléma -, hogy az emberrel a saját brókere tol ki, de nagyon (ellene játszik, eléri, hogy a “jó” árfolyammozgás előtt belendüljön a piac és becsattanjon a védekezésül beállított stop order, gyanúsan mozgó ill. nagy spreadek – árfolyamkülönbségek – és hasonlók). Az egyetlen bróker, akiről – eddig – nem sikerült őrjöngő kritikát találni, hogy-hogy nem, svájci…

Summa summarum, érdekes világ ez, lehet is benne pénzt keresni, csak nagyfiúknak. Olyan ez, mint a kétszer négysávos út, lehet azon vezetni balesetmentesen, csak nem biztos, hogy egyből ott kell kezdeni vezetni tanulni. És miután én nem tervezem az életem következő néhány évét ebbe ölni, nekem alighanem csak a tisztességes munka marad pénzkereset gyanánt… hogy a kokas csípné meg.

Van ugye az a szempont, hogy lehetőleg ebben a blogban pozitív hangvételű dolgokat irkáljak. Na, eltartott egy darabig, amíg a következő dologról pozitív élményt sikerült szerezni, de ma sikerült.

Reggel, amikor az InterSPAR-ban magamhoz vettem a reggelinek szánt két péksüteményt, döbbenten tapasztaltam, hogy bár a pénztáraknál jellemzően 5-6 ember álldogál, a gyorspénztárnak kijelölt, 22. számú pénztárhoz egy dugig telt kocsit toló nő elolvassa a feliratot (“max. 6 tétel”), majd arrébb megy, egy másik pénztárhoz, és a sorban tényleg csupa olyan ember maradt, akinél 2-3 tétel volt. (Rossz nyelvek szerint segíthetett, hogy elmorzsoltam félhangosan némi rézangyalát a bajszom alatt… még rosszabb nyelvek szerint ez tényleg FÉLhangos volt, vagyis a logaritmikus skálán 90 dB helyett 80… )

Na de komolyan. Eddig minden egyes áldott alkalommal a 22. sz. pénztár pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik: ha lehet, tán még több volt a nagykosaras, gondolom, ez valahogy úgy alakul ki, hogy korábban egyszer látja, hogy csupa néhány darabos ember álldogál a sorban, tehát oda tolja a dugig telt kocsit, bejön neki, úgyhogy legközelebb már egyből oda megy…

És most nem bírom ki, hogy el ne meséljem, hogyan néz ki Japánban a gyorspénztár. Nincs. Pontosabban egyszerűen nem emlékszem, hogy bárhol is láttam volna ilyet… talán egyedül a yokohamai Daiei-ben. Olyat viszont nem egyszer láttam, a helyi kicsi Yoko-san szupermarkectől kezdve a legnagyobbakig, hogy hárman álltunk sorban a pénztárnál, de mire az emberben istenigazából tudatosult volna az ő keserű sorsa, addigra száguldozott ki egy alkalmazott valahonnan, mint a seggenfütyülős tűzoltóautó, és már ült is be a szomszéd pénztárba.

Tudom, mondták, meg olvastam is, hogy elvileg itthon is van ilyen a puccosabb hipermarketekben. De ténylegesen látott már bárki ilyet megvalósulni?

Megint sikerült kicsit hosszabb szünetet tartani, megint a szokásos módon. Az ember először fogja magát, és elmegy kicsit pihenni, praktikusan minél messzebb, hogy minél kevesebb gond szűrődjön otthonról oda. Ide, ni (és ez még csak az alja, olyan 1800 méter magasan):

Ha még emlékszik valaki a régi naplóból, hogy milyen smucig bírtam lenni, kicsit talán meglepődik, hogy gyakorlatilag a világ legnagyobb összefüggő síterepére, egészen gyönyörű pályaszállásra, repülővel mentünk. Nem egészen itt laktunk, még egy kicsivel feljebb (gyakorlatilag a pályaszállások közül a legfelső alatti házban, 2070 méteren), de valahogy így nézett ki a környék:

Innen felülről talán kicsit jobban látszik, de csak a ház teteje (tényleg itt laktunk, a pályák folytatódnak lefelé, egész le 1400 méterig, volt egy pont, ahol láttuk a közúton a táblát, hogy 6 km-re jöttünk el… és persze felfelé is folytatódnak, 3000-en is felülre):

Na de akkor lőjük le a poént, hogy mi is történt: az ismerős társaság nagy erőkkel ezúttal tényleg a világ egyik legjobb és leghíresebb síterepére (Les 3 vallées, ebből is a Les Menuires nevű rész) szervezte az idei francia sítúrát, és annyira elege volt mindenkinek már az egynapos oda- és egynapos visszavezetésből, hogy megnéztük, mibe is kerül a repülő. Kiderült, hogy 21 ezer forint Genfig oda- és vissza, ráadásul a Swissnél teljesen normális dolog, hogy valaki sílécet akar szállítani a repülőn (nem extra költség). Némi telefonálás után még egy különbusz is intéződött (hogy ne a menetrend szerintiekkel kelljen menni), és így lett az egész lényegesen olcsóbb, mint pusztán a benzinköltség lett volna. Szóval nem tartott sokáig meggyőzni magunkat, hogy repülünk.

Tehát igazi úri módon, repülővel elmegy az ember a világ egyik legszebb téli üdülőhelyére:

ahol az egyetlen kín, hogy az internet (Wi-Fi) mégsem a szobában van, hanem csak a recepción, de ezzel épp együtt lehetne élni, majd néhány napi nyugalom után szembesül azzal, hogy albán hülyegyerekek nekiálltak randalírozni a szerveren. Valódi problémát persze csak ott tudtak okozni, ahol különböző okok miatt nyilvánosra volt állítva a hozzáférés, csak hát ilyenkor azért kíméletlenül előjönnek a konfigurációs hibák – én például egy automatikus frissítésnél egyetlen könyvtár egyetlen jogosultságát felejtettem el visszaállítani, mire kapott rögtön ez a blog is egy deface-t (törölni persze semmit nem tudtak). Mások nem voltak ilyen szerencsések, mi meg szembesültünk azzal, hogy a felhasználók milyen szinten össze-vissza konfigurált dolgokat üzemeltettek nálunk. Visszatérve meg persze minden a nyakamba zuhant, oszt megint nem jutott idő blogot írni.

A Három völgy egyébként tényleg nagyon vicces, hatalmas, mindenkinek jut hely, annyira magasan van, hogy itt tényleg kevés gond van a hóval (nem is volt), mintha nem is franciák üzemeltetnék, mennek a hóágyúk is a biztonság kedvéért, rengeteg ratrak, mindenki beszél angolul (még ha szörnyen is), de ennek oka van: az idelátogatók 70 százaléka külföldi. A lifteknél valóban hallatszott lengyeltől kezdve magyaron és angolon át spanyolig mindenféle szó.

A tisztelt közönség pedig ki van szolgálva. Leendő akrobatáknak például felfújják ezt a zsákot itt ni, és lehet rá szaltókat gyakorolni síléccel meg snowboarddal:

A képen a lényegesen olcsóbban hozzáférhető, nem felfújt állapotában mutatjuk a zsákot, ez már a haladó szint.

A liftek – összesen valami 173(!) darab – a lehető legváltozatosabbak. Szinte mindegyik beülős, a legtöbbje modern, de akad nem egy állós és beülős gondola is, illetve néhány hegycsúcsra kötélvasút.

Nem lennék persze én, ha nem ragadnék meg minden alkalmat arra, hogy – jó japán módjára – magamat fotóztathassam, és akkor persze már éljen az exhibicionizmus, nézze mindenki más is az én arcomat. Íme, a szerző egy kicsit köhögősebb napon, teljes harci díszben:

Végezetül a lassan már elmaradhatatlan panorámakép, ezúttal szinte teljesen körbefotózva:

A gazdi távollétében ismét a vendégposzter szórakoztatja az olvasókat.

Read the rest of this entry »

Van egy mondás ugye, hogy ha öten mondják, hogy részeg vagy, feküdj le.

Mostanra ennél sokkal többen mondták azt, hogy Magyarországról el kell menni. Jó, levonjuk belőle a hisztit, meg a naivitást, hogy külföldön biztos nem kell dolgozni és hasonlók… csakhogy én nemcsak ködös tekintetű ifjakkal beszélgetek, hanem például más cégtulajdonosokkal is, és kivétel nélkül mindenki azt mondja, hogy el kell menni. Mi történt?

Valahol megértem őket, hiszen bennem is hasonló folyamat játszódott le. 1999-ben az ösztöndíjamat (és egy PhD-kurzust) megszakítva jöttem haza, mert úgy éreztem, itt van dolgom, itt vannak lehetőségek… úgy éreztem, Budapest pezseg, lüktet, az általam oly kedvelt és tisztelt Koppenhágánál újabbnak, izgalmasabbnak, lehetőségekkel telinek tűnt és egy ideig úgy látszott, igazam is van. Aztán fokozatosan keseredett bele az ember a mindennapok nyűgeibe, és hát mondjuk ki, abba a ténybe, hogy van itt egy csodálatos kis ország, amelyiknek a legnagyobb átka és a legvisszataszítóbb jellemzője a benne élő emberek. A “dögöljön meg a szomszéd tehene is”-attitűd, a 760 ezer rokkantnyugdíjas, a botrányosra züllesztett közoktatás (1987-ben közel hibátlanra írtam meg az MIT matekfelvételijét, kérdezgették is, hogy milyen ösztöndíjat szeretnék, mire én kihúztam magam, hogy jövök haza, mert én magyar vagyok), de igazából sorolhatnám napestig, ismerjük jól a tényeket. (Rendben, öregszem, de valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy én lassabban öregedtem, mint ahogy mondjuk az egyetemek – vagy akár csak a tévéműsorok – színvonalát hazavágták.)

Az igazság azonban az, hogy az én generációm tisztességesebb fele csak ezért nem állna neki még kivándorolni. Mi még hiszünk egy csomó dologban, amit pénzért nem lehet megvenni, és tulajdonképpen beérnénk egy olyasfajta élettel, ami nem túl hivalkodó, lehet, hogy csak olcsó parizerre futja, nem sonkára, de emelt fővel járhatunk az utcán, mert nem süllyedünk le odáig, hogy tisztességtelenül kelljen élnünk, és amíg reményt látunk arra, hogy ez megőrizhető, addig kitartanánk.

Csakhogy nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a remény fogyott el mostanra szinte mindenkiből. Mit számít az, ha én azon igyekszem, hogy szétválogassam a szemetet, vagy hogy spóroljak (akár magamnak, akár az országnak is, például mert egészségesebben élek és kevesebb TB-t kell rám költeni), ha egy-egy mozdulattal “fent” milliárdokat herdálnak el? Miért igyekezzek szerényen viselkedni, ha mindenki nagykanállal próbál venni a közösből és még hülyének is nézik azt, aki visszahúzódik? Mitől lett mára a “tisztességes” az “idióta” és az “életképtelen” szinonimája? Miért nem működik ebben az országban a demokrácia? Képtelenek vagyunk minimális önkorlátozásra is?

Éppen lenne néhány ötletem a javításra, csak persze rögtön lefasisztáznának érte. Moha bá barátom (igen, az iGo hangja) mondta anno – persze viccből -, hogy mindenkitől, aki 30 éves kora felett elfelejt edzés előtt bemelegíteni, el kéne venni a TAJ-kártyáját. Most őszintén, a visszaeső alkoholistáktól, bűnözőktől vagy kábítószeresektől nem kéne? Ismer bárki gyógyult heroinistát? Mi lenne, ha végre a bűnözőkkel kifizettetnék a kárt, amit okoznak? Mit bohóckodunk az elítéltek személyiségi jogaival? Amikor bűnözött, lemondott róluk, nem? Menjen szépen követ törni. És az összes jogvédőnek üzenném sok szeretettel, hogy igen, van ember, aki tényleg csak abból ért, ha nagyon megverik. Voltam ilyenekkel együtt katona.

Japánban egyébként kétségkívül elég csúnyán oldják meg ezeket a dolgokat. De engem nagyon érdekelne az őszinte véleménye mindenkinek arról, hogy melyik a fontosabb: néhány ember szabadságjogába a kicsit határozottabb beletaposás, vagy a rengeteg ember szabadságjogának kisebb-nagyobb lábbal tiprása? Mondok egy példát. Ha itt Japánban a lakótelepen rossz helyen parkol egy autó, kiraknak rá egy cetlit, hogy nem kéne. Ha másodszor, akkor is. Ha harmadszor, akkor is cetlit fog kapni, hiszen a lakótelep nem hatóság, hogy bírságoljon – de az is biztos, hogy ragasztóval, japános precizitással fogják felrakni a cetlit a kocsira. Negyedszerre valószínűleg már Ferro Bonddal, és a kerekeit is leeresztik. Soha, senki nem fog látni semmit a lakók közül, és a probléma meg lesz oldva anélkül, hogy ezzel az igazságszolgáltatást terhelnék.

Utolért bennünket a végzet, szorít a népszerűség, plusz a Szakura is kéne írni mindenféle érdekes dolgokat Japánról. Mind a két helyen megjelentetni a cikkeket azonban mégiscsak túlzás lenne, úgyhogy most a következő ravasz húzáshoz folyamodnánk: tessék mindenkinek jól elmenni és elolvasni a (mellesleg nem is általam írt) cikket a Szakun, majd következzék itt a megfelelő részlet Dave Barry könyvéből. És ha már Dave Barry, kiadnánk a könyvet, de nagyon szeretnénk tudni, lenne-e rá érdeklődés, úgyhogy lehet bátran irkálni levelet meg kommentet, ha igen.

===============================================

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy minden japán templomot és szentélyt megtekintettünk legalább négyszer, úgy döntöttünk, hogy egy kis kitérőt teszünk, és megnézünk egy másik, igen népszerű látványosságot, a világhírű Mikimoto Gyöngyszigetet.[1] Ez egy Toba nevű tengerparti üdülővárosban található, amely könnyen elérhető vonattal, de ne kérdezzék, hogy hogyan. A szokásos gondosan megtervezett módon utaztunk, idegesen és véletlenszerűen szökellve vasútállomásról vasútállomásra, keresgélve az angol nyelvű táblákat, és egyre ingerlékenyebbé válva egymástól, amíg végül feltuszkolódtunk valamire, ami éppenséggel lehetett volna az Észak-Koreába induló börtönexpressz is.

Ha már a vonaton voltunk, Earnest és Zippy módszerével próbáltuk megtalálni a kívánt állomást. Earnest és Zippy a kutyáink. Amikor otthon vagyunk, néha elvisszük őket az autóval. Amit ők nagyon szeretnek, hiszen ilyenkor megvédhetnek bennünket mindenféle veszélyes fenyegetéstől, mint a csomagszállító autók, más kutyák, fák, füvek, stb. A problémát az jelenti, hogy fogalmuk sincs és nem is lehet arról, hogy mikor utazhatnak. Napjában többször is elhagyjuk a bejárati ajtót, és ezek bármelyike lehet a nagy alkalom. Így tehát a kutyák állandóan elsőfokú riadókészültségben vannak, és folyamatosan szemmel tartják a tevékenységünket. Ha kinyitjuk az ajtót, azonnal abbahagyják, akármi fontos dologgal is foglalkoztak, teszem azt egy foltot nyaltak a konyha padlóján, ahová két évvel azelőtt ejtett valaki spagettit, és odarohannak az ajtóhoz, Teljesen Készenléti Ugatási módban, cselekvésre készen.

“NEM!” – szoktuk mondani nekik, és becsukjuk az ajtót. Átalában hatvan kilométeres sebességgel, fejjel vágódnak az ajtónak, majd visszapattannak sértetlenül, hogy legközelebb újra megpróbálják, hiszen sose lehet tudni.

Lényegében így közelítettük meg Tobát. Amikor a vonat egy-egy állomáshoz közeledett, roppant éberek lettünk, odanyomtuk az orrunkat az ablakhoz, nyüszítettünk, és eszelős módjára kutattunk valami jel után, hogy esetleg ez lenne Toba. Végül aztán egy csomó megálló után találtunk egyet, ami pont olyannak tűnt, mint amilyennek lennie kellett, plusz egy táblára ki volt írva, hogy TOBA. Annyira izgatottak lettünk, amikor megláttuk, hogy kis híján a padlóra pisiltünk. És nagyon megérte a fáradságot elmenni oda. A Mikimoto Gyöngysziget a legcsodálatosabb, két kagylóhéjjal kapcsolatos turistalátványosság, ahol valaha is voltam. A nevét egy Kokichi Mikimoto nevű emberről kapta, aki 1954-ben meghalt, de előtte még felfedezte, hogyan lehet nagy mennyiségben gyöngyöt termeltetni osztrigákkal. Egész addig a gyöngyök eléggé hátul álltak az osztrigák rangsorában.

A Mikimoto Gyöngyszigeten egy nagy múzeumban tekinthetjük meg tudományos részletességgel, hogyan is lehet az osztrigákat gyöngyök termelésére késztetni. Alapvetően az ember fog egy osztrigát, kinyitja – amit én, személy szerint soha nem mernék – és egy kis irritáló részecskét helyez az osztriga ivarmirigyei mellé. Igen! Szemben például az Egyesült Államok szenátusával, az osztrigák tökös legények! Ez arra enged következtetni, hogy képesek szexre is, ami azért meglepő, ha az ember számításba veszi, hogy (a) azokba a kagylóhéjakba zárva tartják magukat és (b) alapvetően nem mások, mint egy víz alatti, visszataszító nyálkahalom.[2]

Mindenesetre ha az ember berakja a részecskét, az osztriga gyöngyöt formál, valószínűleg azért, mert hirtelen egy csomó ideje lett, a nemi életének drasztikus csökkenése következtében. (“Ma nem, drágám. Egy ingerlő részecske van az ivarmirigyeim mellett.”)

Amellett, hogy elmagyarázza, hogyan is készülnek a gyöngyök, a Mikimoto Gyöngymúzeum fontos fogyasztói információkat is tartalmaz a gyöngyökről, mint például hogy:

“A szépség teremtményei, és gyönyört okoznak.”

“Olyanok, amiket az emberek birtokolni akarnak; olyanok, amiket az emberek hordani akarnak.”

Ha nekem kéne megpróbálnom összefoglalnom, megpróbálva kihámozni a japán kultúra nüanszai mögül, hogy mi is a finom megbúvó üzenet a Mikimoto Gyöngymúzeumban, hát azt mondanám: “Vegyenek gyöngyöket.” Van is erre a célra egy ajándéküzlet.

A múzeum egy része a régmúlt gyöngyhalásznőinek van szentelve. Azért a nők merültek, mert azt hitték – és ez igaz –, hogy a nőknek nagyobb a tüdejük.[3] Néhány idézet a női búvárok kiállításáról:

…Sima sugárzó amá-i [gyöngyhalásznői], akiket annyiszor megénekeltek az ősi idők óta, dicséretreméltó bátorsággal élnek, még az utazási vágyat is felkeltve.

A merülés művészete, amelyet elsajátítottak, olyan kelengye, amelyre nagyon büszkék.

A múzeum mellett van egy lelátó, ahová le lehet ülni, és előre meghatározott időpontban meg lehet nézni a gyöngyhalásznőket, akik valami kórházi kötényhez hasonló holmit viseltek, körben úszkáltak a sötétzöld vízben, le-lemerülve, és osztrigákkal felbukkanva, amelyeket fadézsákba raktak, amelyeket csónakokra, és amelyeket a végén gondolom, visszaöntöttek a vízbe, hogy a következő turistacsoport is láthassa a gyöngyhalásznőket, ahogy megtalálják. Nem mondhatnám, hogy ezek a gyöngyhalásznők nagyon sugároztak volna. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha fáznának.

[2] Osztrigát még annyira sem ennék, mint tintahalcsápot. És ezt akár idézhetik is.

[3] És most rájöttünk, hogy de hisz ez hülyeség. Igaz?

Némi unszolás hatására kitöltöttem egy tesztet (ezúton csókoltatnám a karakterkódolást beállító fejlesztőt), ami elvileg azt vizsgálná, hogy milyen típusú agyam van, inkább férfi vagy inkább női, és persze két résztesztből áll, hogy mennyire vagyok érzelmileg fejlett (vagy mi mán ez az EQ), meg mennyire van rendszerező agyam.

Mondjuk az eredmény annyira nem lepett meg, a teszt szerint az érzelmi intellektusom (akármit is jelentsen ez, már maga a kifejezés bosszantó) nagyjából egy krumplipüréé és egy káposztalepkéé közé esik, viszont finoman szólva is überrendszerező agyam van, úgyhogy összesítve valami extrém torz kategóriába esem. Aki nálam csak egy kicsit extrémebb, az már jó eséllyel autista, vagy Asperger-szindrómás.

(Igazából a teszt is elég primitív, én a falnak tudok menni az ilyen “rábeszélős” kérdésektől, a legtöbb kérdésre egész más választ adtam volna, ha van mondjuk egy “Van az a pénz”, vagy “Attól függ, melyik országban” oszlop is. Ja, és a legtöbb ismerősömnek, meg egy csomó menzás – értsd: Mensa HungarIQás – embernek ugyanilyen torz eredmény jött ki.)