Reggel nagy nehezen felkeltünk nyolcra, hogy korán induljunk – erre pont az Ari-san aludt el. Mindegy, bementünk Yurakucho állomásig, aztán átsétáltunk a Ginzán – így Attila elsőként a Ginzát látta gyalog Tokióból, ami elég jó élmény kezdetnek. Aztán elmentünk a telepre, de kiderült, hogy lottó-szerűen megy, nem ám csak elvisszük, ami tetszik. Így aztán üres kézzel és sovány reményekkel távoztunk, egyre éhesebben. Ari-san tudott valami amerikai éttermet (Farm Grill), ahol úgy ezer yenért be lehet zabálni; ez meg is történt, saláta, pulykás szendvicsek, meg minden. Aztán elváltunk, mi átmetróztunk Harajukura, és valóban megtaláltuk Edit-sant. Megnéztük a Meiji-szentélyt, sétáltunk egy hatalmasat a parkjában, meg a mellette levő Yoyogi-parkban, aztán ettünk egy fagyit, és sajnos, tőle is búcsút kellett venni.
Attilával elindultunk Shinjuku felé gyalog, és először ő lett figyelmes egy, a földön heverő ruhára. Én valamerre elbámészkodtam – neki valahogy jobb szeme van az ilyesmihez –, úgyhogy ő vette észre a mintegy hatvan méterrel előrébb levő nőszemélyt, aki fehérneműben éppen valami újságot vagdosott a földhöz. Megint csak ő vette észre, hogy a papírdarabok közt van pénz is, vagy hatezer yen. Mármost nem lévén egészen biztosak abban, hogy a nő bolond, vagy csak raplizik, vagy peciálisan sztrájkol, hogy ledobta a ruháját, felvettük a pénzt, és utánavittük – egyébként is útbaesett. A következő sarkon megállt, és aztán én beszéltem is vele – elég japánosan, udvarias fordulat még véletlenül sem volt benne –, és kiderült, hogy normális, valamin feldühödött, és szerinte az a pénz nem is az övé (és jó ronda is), úgyhogy ha ennyire nem kellett neki, hát elvittük; mindenesetre tanulságos társalgás volt, nem is néztek nagyon meg minket.
Shinjukun a Kinokuniya könyvesboltot akartam elsősorban megmutatni, de hát az anélkül is lenyűgöző látvány. A könyvesboltban vagy egy órát olvasgattunk, én elköltöttem megint vagy tizenötezer yent; mire kijöttünk, besötétedett. Ha már ott voltunk, sétáltunk egy kört a Kabuki-chóban (igen, ez itt a Rákóczi tér, csak egész máshogy néz ki). Lámpa, villogás, zaj, meg valahol a falak mögött bizonyára nők is. Maga Shinjuku egészen félelmetes látvány a neonjaival este (én is most láttam este először) – a londoni Piccadily elbújhat mögötte.
Jó későn értünk haza, de az Edit-sannal még megbeszéltünk egy randevút másnapra – kiderült, hogy egy Akiko nevű lánnyal, aki tud magyarul, elmennek Kamakurába, megnézni valami fesztivált, meg lóról lövöldöző szamurájokat.