Gyors és hirtelen volt a búcsú: Megumi gyakorolt egy félórát a csellóján (állítólag, ha nem reggel teszi, délután már fáradt), aztán elment óvodába, a szülők pedig elvittek az állomáshoz, és kiraktak, kicsit már így is késésben voltak. A lelkemre kötötték, hogy ne menjek el Matsumotóból úgy, hogy nem ettem o-yakit, így át vettem egyet. Az o-yaki valahogy úgy néz ki, mint egy hazai szilvásgombóc, csak mivel – valószínűleg – rizslisztből gyúrják a tésztát, valami fantasztikusan rugalmas a héja, kicsit nagyobb, és nem szilvát raknak bele, hanem főleg zöldségeket. Azért nagyon finom.
A nap nagyrészt vonatozással telt el; muszáj volt kb. 4-ig megérkeznem a tokiói Harajuku állomásra, ahol a Káldi Péter nevű volt csoporttársam lakik, mert utána megkezdődik az esti csúcsforgalom, és leutálnának a tömött vonatról a sok csomaggal.
Így aztán végül is üldögéltem néhány órát Harajukun, mert a pakkokkal nem nagyon voltam mobilis, a csomagmegőrző egy vagyon, és különben sem férnek be a csomagjaim. Végül aztán felhívtam a munkahelyén, és egy órával korábban jött, így nem lett nagyon borzasztó. Elmentünk még vacsizni, sok-sok gyaloglás után találtunk egy pici vendéglőt, amelyik olcsó volt és japános. Először próbáltam ki az omuraisu (omlet and rice) nevű ételt, ami főleg rizses rántotta, de finom.