Megu-chan oviba ment, úgyhogy elég korán keltünk, meg a szülőknek is volt dolguk, ezért megegyeztünk, hogy egyedül szépen elleszek a városban kettőig, aztán majd elmegyünk valahová. Kaptam térképet, meg ötleteket, hova menjek, meg reggelit is.
Kicsit aggódtak, hogy nem fogom tudni, merre kell előre menni – ezt abból következtethették ki, hogy mivel hétkor keltünk, egy darabig nem nagyon bírtam nyitva tartani a szememet. Végül is kilenckor indultam neki a körülbelül Pécs nagyságú, vagy tán még annál is kisebb városnak. Van ám a közepén egy kastély, bár mielőtt visszaértem volna oda, megjártam az állomást, meg a főutcát, meg a Nakamachi nevű, viszonylag régi állapotában megmaradt városrészt (Matsumoto valahogy kimaradt az amerikai bombázásokkor), és jó alaposan elfáradtam, mire a kastélyhoz értem.
A kastély nagyon szépen megmaradt, úgy látszik, erre nem jár a villám, vagy gyakran újjáépítik. Mindenesetre két tornya van, az egyik kívülről öt, a másik négyemeletesnek látszik. Átverés, mert belül mindkettőben van még egy ablakok nélküli, elsősorban raktározási, meg védelmi célokat szolgáló extra emelet. Pénzért be is lehet menni, jó meredekek a lépcsők, és fentről szét lehet nézni a városon. Nos.
Matsumoto annyiból is Pécshez hasonlít, hogy hegyek vannak igen közel, csak éppen nem csupán az egyik oldalon, hanem majdnem teljesen körben, és egy kicsit azért magasabbak is. Ennek megfelelően a városnak sajátos mikroklímája van: kevés az eső, és bár a tél ugyanolyan hideg, mint nálunk, hó gyakorlatilag nem esik, legfeljebb egyszer egy évben. Tudniillik a felhők lerakják terhüket a környező hegyeken, ami által azok viszont síparadicsommá válnak. Jönnek is ezrével a turisták, meg a síelni vágyók.
A kastély belépőjegye egyben a matsumotói szépművészeti múzeum belépőjegye is. Igazából a múzeumon érezni, hogy elég friss: egyrészt eléggé furcsa kiállítások vannak benne, másrészt meg van emelet, amelyik majdnem teljesen üres. Mindenesetre megcsodálhattuk Matsumoto történetének fontosabb állomásait, valamint 390 darab órát, amelyet valamelyik unatkozó japán milliomos szedegetett össze még a múlt századból.
Múzeum után szépen hazamentem, egyszerre érkeztünk meg én és Megu-chan a mamájával az oviból. Kaptunk ebédet, aztán kiderült, hogy a professzor úrék valahova el akarnak vinni. Hogy pontosan hova, azt nem mondták, valami melegvizű forrást emlegettek, és az utolsó pillanatban azért szóltak, hogy hozzak elég ruhát, merthogy egy éjszakára ottmaradunk.
Kicsit elaludtam az úton, de tényleg nagyon érdekes helyre érkeztünk, és az egész alig harminc kilométernyire van Matsumotótól: egy vadonatúj motel/ryokan, az erdő közepén, a neve is az, hogy az Erdő Közepe, és ha ez még nem elég, hát egy kis múzeum is helyet kapott benne. Most éppen egy angol gyerekkönyv-illusztrátor, Bernadette Watts képeit csodálhattuk meg, amik egyébként tényleg szépek, csak hát eléggé ipar(szerű)művészet.
Este elvittek egy meglehetősen japán vendéglőbe, olyanba, amilyenbe én eddig is jártam, csak drágábba, és többféle ételt lehetett kapni. Legnagyobb meglepetésemre semmi gondom nem volt az étellel, bár a ryokan után ez volt a második legjapánabb vacsora, amit sikerült magamhoz vennem. Amikor már kezdtem jóllakni, és úgy érezni, hogy nem nagyon fér több, akkor hozták a sobát, úgyhogy viszonylag nagyon jóllaktam. Szó, ami szó, jól tartottak a professzor úrék, nem volt mire panaszkodnom. Rettenetesen figyeltem, nehogy túl sokat vegyek bármiből is, soha nem kértem kétszer semmiből, ezért rendszerint csak pukkadásig laktam jól.
Japán stílusú szobát vettünk ki, így megint tatamin, meg futonon aludtunk, de ezúttal nem elszeparálva, mint otthon, hanem szépen felsorakozva, mint az orgonasípok. Rettenetesen remélem, hogy nem horkoltam nagyon nekik; mindenesetre, miután az erdő belseje meglehetősen hideg volt, egészen kellemesen aludtam, bár a becsukott ajtók és ablakok miattt négy ember reggelre alaposan felmelegítette a szobát.