CeBIT, CeBIT, te csodás

Ahhoz képest, hogy számítástechnikus (is) lennék, vagy mi a fene, egészen sokáig sikerült elkerülni a CeBIT-et, mind látogatóként, mind kiállítóként. Hát most kijutott belőle csőstül.

Nem fogom hosszú lére ereszteni a beszámolót, mert rendkívül röviden el lehet mondani az élményt: ez egész egyszerűen vacak volt. Kiállítani meg különösen. A CeBIT egyébként is már egy jó ideje összefelé megy, meg aztán lehet, hogy én is öregszem, és nem tudok felajzottan szaladgálni a hetvenharmadik kínai számítógépház-standnál. Ehhez képest komolyan, az egyik legjobb hely az ICY DOCK standja volt, kb. hét négyzetméter, rajta egy kicsi kínai és egy nagyobb darab holland nővel, akiknél végre lehetett kapni normális winchesterházakat (olyat, amibe bele lehet szerelni mondjuk három meghajtóhelyre ötöt, és menet közben lehet cserélni őket, a szervereink miatt annak idején nagyon kerestem, és csak kisebb vagyonokért voltak). Ja, és azért volt jó hely, mert jó fejek voltak, különösen a kicsi kínai. Másutt volt 3D tévé is, de ott nem voltak jó fejek.

Volt ám külön pavilon játékosoknak is, benne durva pénzdíjas Counter-Strike verseny (de valami elborult skinekkel, nem is hasonlítottak az általam ismertekre, a pályák is valami nagyon régiek voltak), meg Starcraft II előzetes (szépen néz ki, már igen várjuk), de iszonyú zaj volt, túl nagy tömeg és különben sem lehetett semmit látni. Pénzért komolyan nem tudom elképzelni, hogy ki akartam volna menni (már a Musikmesse is necces volt, de az legalább érdekelt).

Hazatérvén aztán megint a szokásos magyar hétköznapok: ezúttal a következő rendkívül bonyolult dolgot szerettem volna elintézni. Történeti okok miatt a fizikailag ugyanazon cím alatt található telefon apám, míg az internet-előfizetés az én nevemen volt, és kicsit feszélyezett már a közel 10 ezer forintos havidíj ez utóbbiért. Igen ám, de nagy kedvezményt úgy kap az ember, ha valami más szolgáltatást is kér téhóméktól, szóval át akartam íratni a telefont is az én nevemre. Leszámítva, hogy ez 6000 forintba kerül manapság (ha helyben akarja az ember elintézni) és 15 napig tart, nem ám az én nevemre írnak még egy szolgáltatást, hanem kap majd az ember egy új ügyfélszámot, merthogy több szolgáltatás van a nevén. Én viszonylag türelmes darab vagyok, január 27-hez képest március 12. szerintem 15 napnál több… de semmi értesítés nem érkezett az ég egy világon, amiből megtudhattam volna az új ügyfélszámomat, ezért hát bementem a tépontba, hogy akkor mivammá, és különben is új csomagot szeretnék, féláron.

Basszus, kishíján elhajtottak. Ügyintézőnő kishíján elmagyarázta, hogy ez most átírás alatt van, ő nem tud engem kikeresni (a régi ügyfélszám alapján, merthogy az már megszűnt), és menjek innen. És hiába érveltem, hogy de értse meg, hogy nincs olyan, hogy MÁR nincs ügyfélszámom és MÉG nincs új, meg hogy hiába mondja, hogy 15-30 nap az átírás, amikor 15-öt mondott a kollégája, a szerződésre is 15 nap van írva, és mellesleg a 30 is eltelt, konokul hajtogatta, hogy ő márpedig nem tudja, és ha akarok, tegyek panaszt.

Nem tettem persze, hívattam a főnökét, aki hajszálpontosan 6 másodperc alatt keresett ki a gépből (név és nem ügyfélszám alapján), és újabb 5 perc alatt kész is voltunk mindennel (és egyébként nem kiabáltam a nénivel és végül még én kértem elnézést, hogy feszült voltam, de ez pár héten belül a sokadik ilyen), de már megint valami érthetetlen dolog ez itt számomra.

NEM voltam udvariatlan az ügyintézővel. Világos dolgot kértem, mindössze annyit, hogy tegye a munkáját, nem kértem szívességet, minden papírt vittem, ami a rendelkezésemre állt… mi a bánat van ebben az országban?

A múltkor a McDonaldsban meg le akartak húzni a legpitiánerebb trükkel, hogy én nem ezrest adtam, hanem ötszázast… aztán csodálkoztak, amikor leszámoltattam a pénztárt és nini, meglett. Így visszagondolva persze, lehet, hogy nem volt szándékos, hanem a srác volt roppant töketlen, de mondjuk hogy megint legyen kicsi közünk Japánhoz, ott világos szabályok vannak a pénztárkezelésre (tudom, mert én is csináltam a vendéglőben), minden pénztárgépbe be kell ütni, hogy mennyit kapott az ember (bár szerintem itthon is), és vagy olyan a pénztárgép, hogy ő megszámolja, mennyit kapott (a legnagyobb szupermarkecekben), vagy van rajta direkt egy fémlapocska, szem előtt, és egy mágnes, amivel a pénztáros addig odarögzíti a kapott bankjegyeket, amíg vissza nem adott, és soha nincs félreértés.

A fenti történetekből egyébként valaki még úgy gondolhatná, hogy én ilyen asztalcsapkodós fazon vagyok, aki direkt beleköt a szegény ügyintézőkbe, pedig istenbizony nem. Nekem például nem fontos, hogyan öltöznek, milyen a céges egyenruha, meg egy csomó minden más nem. De az, hogy a munkájukat rendesen végezzék, az igen. És azt is tudom, hogy miért. Mert jelen pillanatban Magyarország körülbelül ott tart, hogy ha holnaptól mindenki úgy dolgozna, mint a kisangyal, még akkor is necces, hogy belátható időn belül fellendül az ország, ha viszont nem, akkor egészen biztosan nem fog sehol, semmi javulni. És nekem kezd nagyon elegem lenni abból, hogy én legyek tisztességes, oszt szellemi vezetőink és a köz javait vigyázó kezek nem tudnak eleget meríteni a köz javaiból.

Egyébként pedig lassan vége a dühöngésnek, 1-2 héten belül megyek vissza Japánba, és akkor lesznek újra képek meg japános posztok.

Leave a Reply