Az japán nőkrül

Valami kapcsán felidéződött egy történet, oszt rákerestem a HIX AZSIA archívumában, és akkor már persze nosztalgiáztam és megtaláltam egy csomó más írást is. Az alábbi szösszenetből annak idején oltári nagy balhé lett, pedig istenbizony paródiának szántam, kigúnyolva azt a rendkívül cizellált, széleslátókörű és européer gondolkodásmódot, hogy szinte minden hímnemű ismerősöm kizárólag arra volt kíváncsi a felkelő nap országából, hogy 1. volt-e japán nőm és 2. milyen velük?

Lássuk, hogy viseli manapság a nép a nem annyira polkorrekt írásokat.

——————————————————–

Milyenek a japán nők?

Szúrópróbaszerűen végzett statisztikai felmérésünk szerint – amely a magyar lakosságból tudományosan kiválasztott hímivarú ismerőseimre alapozva történt, és amely reprezentáns minta véleménye a teljes lakosságétól legfeljebb 50-90 százalékban térhet el – tömegigényeket elégítünk ki alábbi elemzésünkkel. Annak a néhánynak, akinek még nem volt dolga ázsiai nővel, szemlátomást egyfolytában ezen jár az esze. Hulljon tehát döngve a lepel és oszoljanak a tévhitek.
A japán nő teste sokban hasonlít az európaiéra: szintén szelvényezett – fej, tor és potroh –, a hentes ugyanott kanyarítaná le belőle a farhátat, és ugyanannyi cipő kell neki. Nadrágból általában rövidebb, de szélesebb is elég.
Mielott folytatnám, sietnék tisztázni magam az elfogultság vádja alól. A japán újságokban – a népszerűséget növelendő – igen gyakran jelennek meg különféle „tudományos” elemzések, alapvetően a „kinek mekkora” és a „hogyan köll jól csinálni” tárgykörében, helyes grafikonokkal színesítve a tudnivalókat („lapozz a 37. oldalra, ott van még két kép”). Nem én mondom tehát, hanem egy komoly lap komoly dolgozatát író „fenékológus” állapította meg, colstokkal a kezében izzadva, hogy a japán nők feneke laposabb. Ez van. Olyannyira, hogy Japánban máshogy néznek ki a farmermodellek.
Ha már így a fenék táján járunk, feltétlenül szót kell ejtenünk a talán legtöbbeket foglalkoztató kérdésről: szőrösek-e a japán nők? A válasz: igen, mint a rozsomák. Objektív véleményünket a szakirodalom – Puréiboi, Pentohauszu, Beppin, Za Beszuto és a többiek – bőséges és elfogulatlan képanyagára alapozzuk. Nem volt ez persze mindig így: hat-nyolc éve – amikor még fanszőrzetig ható szigorúsággal tartatták be azt a törvényt, hogy „genitáliát nyomtatásban márpedig nem” –, például ugyanezen szakirodalom azt a látszatot keltette volna, hogy a japán nőkön nyaktól lefelé tulajdonképpen mutatóban sincsen szőrzetnek nevezhető képződmény.
Amióta a hatóságok álláspontja elmozdult a „na jó, de legalább az ott ne látsszon” irányába (istenuccse így hívják japánul, aszoko, „az ott”), a forradalmibb szaklapok azonnal előrántották a korábban lezsírozott és M-zárolt, partvisnyi öncenzúrát tartalmazó modelljeiket.
Jóroppai (európ japánul) dzsentlemanusz azonban nem foglalkozhat (sokáig) övön aluli dolgokkal, így emeljük tekintetünket a japáni leányzó ékére. Igen, a melltartójára gondoltunk, úgy tűnhet, ez a japán nő öröktől fogva elválaszthatatlan része, merthogy nemcsak férfi, de még a velük együtt öltözködő női európnak is szinte lehetetlen japán nőt fedetlen keblen kapnia. Aki japán melleket akar látni, nézzen harminc évvel ezelőtti filmeket. A dolog tényleg beteges, a fehér nők mind szentül fogadják, hogy ők aztán ilyen bolondok nem lesznek ebben a hőségben, majd ezt napokon, sokszor órákon belül revideálják, miután a zsúfolt Tókaidó-vonalon jobb esetben csak mindenki bámulja meg őket… rosszabb esetben tényleg előfordul, hogy a nyakukba esik egy kicsit imbolygó szararíman (salaryman), hogy ti. „mindig is meg akart csókolni egy szőke nőt”. Annál furcsább ez a melltartómánia, minthogy a japán kultúrtörténetben, amely hagyományosan nem keresztény értékekre épül, a női keblek jellemzően a „van hát neki, és akkor mi van?” kategóriába tartoztak, egészen annyira, hogy harminc éve – amikor a japán nők neve még tényleg -ko-ra végződött – teljesen hétköznapi, senkit nem érdeklő dolog volt, ha egy nő a buszon megszoptatta a gyerekét. Húsz év jólét után elértünk oda, hogy ha ezt megpróbálná egy kismama mondjuk a korábban említett Tókaidó-vonalon Kawasakinál, akkor tizenkét perccel később, Shinbashinál leszállva már a rikkancs árulná a róla szóló újságot. Végre Japán is felzárkózott mind a futball, mind az eszetlen kebelimádat terén a világ élvonalához.
Szintén az elmúlt évek vívmánya, hogy egyszerűen nem lehet legalább centis szivacs nélkül melltartót kapni, bár ennek egészen egyszerű gyakorlati oka van. Az ugyanis, hogy szabványszerető nép lévén, a japáni igyekszik az SI-mértékegységrendszer külső körfogatának megfelelő C-kosarat gyártani, ám a tényleges belső űrméret ezt nehezíti. A végeredmény az, hogy a japán A-kosár belseje gyakorlatilag sík, B-kosár pedig nekem kéne, ha egyszer a hímivarúak között is elterjed (miután a smink, a kozmetikus és a hajfestés lassan kötelező, tán még négy-öt jó évem lehet hátra). Nem szórakozom: egy 160 cm magas, 96 cm mellbőségű hölgy F-kosarat hord (név, cím a szerkesztőségben :-)).
Igazságtalan lenne azonban minden olyan beszámoló, amely nem méltatja a japán nők legizgatóbb testrészét – igen, az agyát. Van nekik ugyanis. A japán nő sokszínű, érdekes, ismeri a világ dolgait, nem keveri össze Budapestet Bukaresttel, tudja, hol van Gávavencsellő (ez azért nem biztos), testét gondozza, eljár tornászni, úszni és kirándulni, fogait gondosan ápolja, műveli magát, ismeri a nehezebb kínai írásjegyeket, tudja – szemben a férjével – hol a városi könyvtár, valamint kiváló színésznő. Ez utóbbit nem én mondom, hanem Ozu Jaszudzsiró (Kuroszava mellett a második leghíresebb japán filmrendező), és ez abszolút nem vicc: a japán nőnek az ottani társadalomban tényleg ezer szerepet el kell játszania.
Mindezt a japán nő úgy éri el, hogy rettenetesen el van nyomva, a hagyományos családszerepben neki gyereket kell nevelnie, meg mindent megcsinálnia a ház körül. Ez utóbbi hajdanában nem is kis feladat volt, reggel ötkor kellett felkelni, hogy hétre kész legyen a rizs, és a délelőtt ráment a mosásra, ám ma, a programozható rizsfőzők és önjáró takarítógépek (érdekes, melegvizes mosógép továbbra sincs) korában kilövendő az a nő, aki tízre nincsen kész mindennel, a tévé meg annyira rossz, hogy annál még művelődni is jobb. (Állítólag nemzetközileg egy tizenkét-tizenhárom éves gyerek szintjére szokás belőni a kereskedelmi tévék műsorát – hát ez Japánban max. 9.) Némi üröm az örömben, hogy a japán nő ezt az érettséget általában negyven-negyvenöt éves korára éri el; ha az ember kimegy Haradzsukuba (tokiói tinédzsernegyed), és elköveti azt a hibát, hogy szóba próbál elegyedni a szubkultúrával, hamar azon kapja magát, hogy nem tud elég buta lenni. Komoly öröm viszont az ürmözött örömben, hogy az a negyvenéves japán nő nem úgy fog kinézni, ahogy mink azt gondolnánk: két gyerek után simán huszonnégynek néztem egy harminckilenc éves nőt, és ez a gyakoribb, nem a ritka.

Végezetül pedig hadd szolgáljunk egy gyakorlati tanáccsal japán nők felszedéséhez. Japánban legalább 65 millió nő él. Aki ebből nem tud választani, megérdemli.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.