Az takarékosságrul

Egy ideje fontolgatom, hogy írni kéne arról, hogy Japán egyáltalán nem olyan drága ország, mint amilyennek a legtöbben hiszik. Már ugye Dave Barry is elpoénkodott azon, hogy milyen hírek járják Japánról:

Azok, akik már jártak ott, állandóan rémtörténeteket meséltek. “Igen, igen” – mondták. – “Tokióban Frank rendelt két tojást közepesen átsütve, és a számla 16 500 dollár lett, plusz 312 dollár a petrezselyem zöldje, így aztán mindkét szaruhártyáját el kellett adnia.”

Igen ám, csakhogy annak idején, mint Csóró Országból Frissen Érkezett Külföldi, ráadásul akkor még sokkal-sokkal durvább árszintkülönbség mellett, nem tudtam ugye nem egyfolytában arról írni, hogy mi mennyibe kerül, és mivel múzeumba nem volt muszáj menni, enni meg kellett, és a jóisten viszonylag jó számmemóriával vert meg, a korai napló minden második mondata arról szól, hogy mi mennyibe kerül meg mi hol olcsóbb. (Ezt a tényt azóta is mindenki igyekszik sietve a tudomásomra hozni, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a régi naplót és utána még szóbaáll velem. Igen, smucig voltam. Apám egész gyerekkorában éhezett, úgy nőttem fel, hogy amit ingyen adnak, azt el kell venni, mert sose biztos, hogy másnap mi lesz. Most lehet dobálni a köveket.)

Az idő viszont múlik, a két ország árszínvonala igen sokat közeledett (még ha a bérszínvonala annyira nem is), én is sok tíz kilóval öregebb lettem, és ha a vonzódásom az ötkilós egységcsomagok iránt (© Lady Bird) nem is múlt el teljesen, azért hála istennek már nem ez a nap központi témája. És amiről írni akarnék, az éppenhogy nem a zsurmózás, hanem annak a bemutatása, hogy – amint az a korábbi uszagijás írásból is remélhetőleg kiderült – itt az alacsonyabb ár egyáltalán nem feltétlenül jár együtt az igénytelenséggel. Van egy étteremlánc, amelyet például kifejezetten azért szeretek, mert miközben alig drágább, mint a híresen (bár megbízhatóan és következetesen) igénytelen Yoshinoya, Matsuya és Suki-ya (másik három filléres étteremlánc), patyolattiszta, van választék, friss és finom minden és teljesen megbízható a minőség.

Na kezdjük.

Ha átutazóban vagyunk és/vagy nincs hűtőszekrényünk és/vagy lusták vagyunk főzni, akkor azért nehéz megúszni napi 1000 yen (tavaly ilyenkor 1400 forint, most olyan 2100) alatt.  Ennél nem sokkal többért viszont akár napjában kétszer is lehet vendéglőben enni, csak a megfelelő vendéglőt kell megtalálni. A fent emlegetett Yoshinoya és társai kifejezetten a rohanva evő, de azért valami húsnak látszó tárgyat rizzsel belapátolni kívánó szararíman-okra szakosodtak; én nemcsak a választék, de az őket látogató törzsközönség miatt sem nagyon kedvelem ezeket a helyeket. (Ezzel szemben, ha valaki kifejezetten buta és igénytelen japán férfiarcokból írja a diplomamunkáját, akkor itt a helye. A másik gyűjtőhely a háromnegyed tízkor a pacsinko-szalon előtt sorakozó társaság.) Tény viszont, hogy 3-4-500 yenért adnak egy tál ételt.

Érdekes módon a MacDonalds alapesetben nem számít kifejezetten olcsónak – egy menü 6-700 yenes árából sokkal normálisabb ételeket lehet kapni másutt. Az viszont igaz, hogy állandóan vannak akciók meg idénymenük, van például százyenes Shaka-Shaka csirkeszelet, ami itt kevésbé kelendő (ezért van leárazva, 120 yenért már nem fogyott), viszont rántotthúsmolekula-hiányban szenvedés esetén rövid távú megoldást jelenthet. (Ennyi pénzért valódi hús persze nem nagyon lehet benne, de egészen hiteles.)

Nade lényeg, ami lényeg, én a family restaurant-okra és a teisoku-vendéglőkre szavazok. Ez utóbbit set menu-nek szokták angolra fordítani, a lényeg, hogy egy ilyen vendéglőben általában van négy-nyolc-negyven főétel, és mellé többé-kevésbé ugyanaz a rizs, valami leves, valami savanyúság és/vagy saláta, ebből áll össze a menü, a nagyobb adag rizs sokszor ingyen van vagy 50-100 yenért, és abból már általában díjbirkózók is jóllaknak. Az árak változnak, de még mindig népszerű a vankoin-rancsi (igen, one coin lunch, az 500 yenes ugye itt még fémpénz), de általában olyan 6-900 yen a nem akciós ebédidőn kívül is a legtöbb étel.

A gond persze az, hogy ezeken a helyeken a legritkább esetben van bármi is kiírva nem japánul, beleértve a hely nevét. Az egyik módszer (ami inkább este működik), hogy a piros papírlámpásokat (akacsócsin) kell keresni. Ez Japánban egyfajta nemhivatalos jelzés arra, hogy “itt lehet enni nem túl drágán jót” – sajnos az étteremláncok nem használják, és persze kicsit vissza is élnek vele, szóval azért meg kell győződni az árakról, meg hogy egyáltalán van-e ott valaki (egy étterem akkor jó, ha tele van, itt pláne). A másik, hogy bizonyos kulcsszavakat keresünk az étterem nevében. A kifőzde jellegű vendéglők általában ilyenolyan sokudó (食堂) névre, a különféle menük pedig a már említett teishoku (定食) névre hallgatnak. Érdemes vadászgatni őket, nagyon vicces helyeket lehet találni. Néhány a szinte mindenütt meglévő és közel elronthatatlan ételek közül:

tori no karaage teisoku (鳥の唐揚げ定食) – rántott csirke (menü)

jakiniku teisoku (焼肉定食) – sült hús (menü), vékony marhaszeletek

jakizakana teisoku (焼き魚定食) – sült hal (menü), ehelyett általában konkrét halak vannak kiírva, de meg fogják érteni és tízből kilencszer sült lazac vagy makréla lesz

jaszai itame (野菜炒め) – pirított zöldségek

csáhan (チャーハン) – pirított rizs

Ha valamiből nagy adagot kérünk, akkor a fenti kifejezések + no ómori (の大盛り), szó szerint “nagy tányér”.

Egyébként pedig Tokió környékén szinte minden állomás közelében van valahol egy Hidakaya (日高屋), ez az én kedvencem. Ez egy magát kínai étteremként hirdető lánc (tessenek a honlapon látható feliratot keresni), de a vicc, hogy klasszikus szószos kínai étel egyáltalán nincs, tésztalevesből van nyolc-tízféle (ezt én ritkábban szoktam enni), meg a már emlegetett teisoku-kból hat-nyolc (köztük az általam ismert legfinomabb tori no karaage) meg csáhan. Nekem találták ki.

Ha az ember hosszabb ideig lakik itt, és van hűtőszekrénye is, akkor nyilván még sokkal könnyebb dolga van. Van egy csomó szupermarket, és a legfontosabb szabály nem is az, hogy “ha ötkilósat veszünk, akkor olcsóbb”, mert egy csomó dologból, mint például spagetti vagy joghurt, Japánban egyáltalán nem létezik ötkilós (spagettiből hetvendekás volt a legnagyobb, amit valaha láttam, gyümölcsjoghurtból 1 decis), maximum ipari kiszerelésben. Hanem az, hogy Japánban az európai dolgok a drágák és a japán dolgok az olcsók. Tehát ha valaki ragaszkodik a péknél vásárolt friss kenyeréhez és a heti pizzájához, az sokba fog kerülni; ha valaki megtanulja megszeretni a tófut és a szójacsírát, akkor meg a töredékébe. (Ez utóbbiak lényegesen olcsóbbak, mint Magyarországon.) És igen, kis odafigyeléssel, különösebb hozzáértés nélkül lehet olcsón spagettit főzni (mert van spagetti is, azonnal használható szósz is), vagy éppen currys rizst gyártani otthon 200 yenből (100 a mikrózandó kész rizs és 100 a curryszósz), és hasonlók. Csak körül kell nézni, meg kérdezni, érdeklődni és nyitottnak lenni sokmindenre.

2 thoughts on “Az takarékosságrul

  1. a currys rízs az finom.
    de azért a mikrós rízs durva.
    legyen már pár percünk megfőzni…

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.