IDG Japan

Elállt az eső, öltönyt húztam, és teljesen megváltozott a világ. Reggel, hogy mégse hajnalban törjek rá az IDG-re, a változatosság kedvéért ismét kimentem a Meiji-Jingu parkba, de most a kincstár/múzeum felé vettem az irányt, ahová tényleg sikerült is bejutni ingyen. Itt őrzik Meiji császár és Shoken császárnő némely javait, meg egy igen szorgos japán festő képeit az összes császárról, akik valahogy kicsit mind egyformák, kivéve az utolsó kettőt, akit a fickó látott is.
Az IDG-ben nagyon szerettek: megjelentem, és húsz perc leforgása alatt harmincegy névjegyet kaptam, ami azt jelenti, hogy én legalább ennyit osztogattam szét, hajlongtam, udvariaskodtam, és próbáltam váltogatni a három szabvány formulát, amit ismertem. Még reggel fogadtunk a Péterrel, hogy a kedves hangú hölgy biztos öreg és csúnya, és tényleg. Volt viszont vagy négy igen csinos lány, de ők nagyon dolgoztak.
A cég elnöke teljesen kiborult, hogy lát egy magyart, aki nem iszik. Azt mondta, nem tudta elképzelni, hogy létezhet holland, norvég és magyar, aki nem vedel. Mindenki dicsért, hogy milyen szépen beszélek japánul; namármost, ez részint nem igaz, ha ezt mondják, részint viszont tényleg biztos talajon eveztem, bemutatkozni azért még tudok.
Elvittek ebédelni egy francia vendéglőbe. Én ugyan beértem volna japánnal is, sőt, akkorra már albánnal is, csak sok legyen. De hát a cég fizette, úgy “nem volt mit tenni” (shikata ga nai), leesett, hogy csak az alkalomra vártak, hogy elmehessenek ebbe a vendéglőbe. Jó képet vágtam tehát a dologhoz, és természetesen rém éhes maradtam.
Az is sokat javított a hangulatomon, hogy ezek után vettem egy egész napos metróbérletet: részint, mert sokat akartam utazni, részint, mert elegem volt abból, hogy száz jeneken próbáljak spórolni. Így aztán egész nap lehetett pisilni, meg inni, meg mindenhová eljutottam. Elsőként mindjárt Ikebukuróra, ahol meg kellett keresnem egy igen olcsó üzletet, mivel nem adtam fel azt a tervemet, hogy én azért beszerzek egy igazi japán rizsfőzőt. Az üzlet meglett, volt olcsó rizsfőző, elég vacak minőségű, úgyhogy elnapoltam a vásárlást.
Elmentem viszont a város másik végére, Asakusába – ahol egyébként már voltunk egyszer csoportosan, csak akkor rohantunk –, hogy keressek olcsó ajándékokat. Végül is sikerült yukatát, kimonót és csészéket is venni, nagyon olcsón, de úgy belelkesedtem az árakon, hogy egy csomó pénzt elvertem, és vettem vagy három kiló míves cserepet.
Lassan szokássá vált, hogy este yakisobát sütök az új vaslapon – Péternek is nagyon ízlik, nekem is, egyre újabb ízeket találunk ki, mármint mindig beletesszük a maradék virslit, meg zöldséget az egyébként meglehetősen uniform félkészételbe.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.