Kicsit esett az eső, meg hűvös volt, úgyhogy nem sokmindent csináltunk. Sawaki professzor úr elvitt a város legnagyobb szupermarketjébe, meg ki, Matsumoto repülőterére. A repülőtér pici, és aranyos, ilyen kis városnak ez is elég sok, állítólag a teherforgalma sokkal fontosabb, mint a személy. A szupermarkec tényleg borzasztó nagy volt, Amerikában láttam ilyeneket, ott mallnak hívják őket, és itt tényleg Amerikát utánozzák, pont olyan volt, csak a kiszolgálók sokkal udvariasabbak. Vettünk fagyit – kivételesen én fizettem –, és már bontottam volna ki szegény jégrémet, amikor láttam, milyen idegesen feszeng a professzor úr. Pillanatok alatt leesett, hogy ő még egy picivel idősebb japán generáció tagja, aki képtelen az utcán enni (akkoriban ez még elképzelhetetlen volt). Végül aztán nagy nehezen találtunk egy padot, ahol meg tudtuk enni a jégrémeket.
Otthon sokat zenéltem, meg irkáltam ezt a naplót. Fizikailag most éppen október negyedike, kedd van – megint egy jó ideje nem nyúltam hozzá –, akkor még majdnem sikerült utolérnem magam.