Kirándulás Naganóban

Japános reggelit kértünk, de nem lett teljesen az. Kaptunk zsömlét, meg vajat, meg lekvárt, meg egy nagy tál levest. Kiderült, hogy a japán szállodák sokkal rendesebbek, mint az európaiak: ha az ember nem jelentkezik ki a megjelölt időig, akkor nem kell azonnal még egy napot kifizetnie, csak bizonyos díjat. Mi azért néhány perccel tíz előtt csak kijelentkeztünk, megnéztük a múzeumot, és kissé kanyargós úton elindultunk hazafelé. A kanyargás első állomása egy borzasztó régi japán parasztház volt. Meglehetősen nagy faépítmény, de mivel benne tartották az állatokat is, azért a lakórész nem annyira nagy.
Ami meglepő volt a parasztházban, hogy gyakorlatilag az egész fából volt, gyakorlatilag egy szikra papír sem volt benne, ami pedig ugye alaposan eltér a régi japán házakról alkotott képtől. Márpedig ilyen volt, középen égett a tűz, kémény nem volt, büdös meg füst viszont igen, és a tűzhely felett füstölték télire az élelmiszereket.
Ezek után egy igazi forrást nézni mentünk el. Kicsit nehezen találtuk meg az oda vezető utat, de aztán végül is némi iszapos gyaloglás után meglett. Igazából olyan helyet nem láttunk, ahol a víz feltör a földből, de vékony patakot igen, ami aztán szépen elfolyt valahova messze.
Ha már a folyóknál tartunk: Japánban a folyók egészen mások, mint amilyenekhez mi szoktunk. Először is, nyamvadtak, két okból. Nyamvadtak, mert különben sem nagyok, csak amikor a tavaszi áradás jön, akkor viszont puskagolyószerű sebességgel jönnek le a hegyekből, magukkal sodorva mindent. Valóban, teppo-mizunak, puska-víznek hívják az ilyen hirtelen áradást. Másodszor pedig nyamvadtak azért, mert minden valamirevaló folyóra gátat építettek, hogy villanyt termeljenek vele. Így aztán nem egy olyan folyó van, amin egész komoly hidak ágaskodnak, holott szinte, vagy éppen teljesen ki van száradva.
Ebédelni egy pizzériába vittek, amit nem egészen értettem. Igaz, említettem az előző nap, hogy otthon inkább pizzériákba járok, mert azok olcsóbbak, de tudtam, hogy Japánban nem ez a helyzet, és gyanítottam azt is, hogy az adagok is egy kicsit mások. Lebeszélni nem sikerült őket róla, úgyhogy valóban egy tranzisztoros, sőt, inkább mikroprocesszoros pizzát sikerült ebédelni. Finom volt, de az olaszok azért sírva fakadnának, ha meglátnák.
Délután még egy múzeum befért, egy Rokuzan nevű szobrászé, aki Párizsban tanult, és amikor visszajött Japánba, akkor sem adta fel. Tényleg egészen jókat szobort. Érdekes, mondta Sawaki profeszor úr a dugig tömött, és egyébként rendkívül vidéki múzeum láttán, hogy mostanában azok a japánok is szépművészeti múzeumba járnak, akik egyáltalán nem szeretik a képeket és a szobrokat. Lehet némi igaza. A japánok talán a világ leghülyébb nemzete, ami a divatokat illeti. Ha egyszer valaki megmondja, mi a divat, mit kell felvenni, vagy hogyan illik viselkedni, a tokiói néhány százezer különc majom kivételével ezek képesek össznemzetileg ugyanazt a zenét hallgatni, ugyanazokat a ruhákat megvásárolni, satöbbi.
Minden évben új síruhát kell venni, például. Tudniillik az ideiek jól megkülönböztethetőek a tavalyiaktól, és ha az ember a tavalyiban megy el, reménytelenül elveszett. Rögtön tudják róla, hogy csóró, meg miegymás. A legrosszabb talán Tokió ilyen szempontból: ott még a pasik is képesek megvenni minden évben, sőt évszakban az aktuális karamell-, bugyirózsaszín, vagy éppen bilikék öltönyöket, nehogy kilógjanak a többi marha közül. Egyre erősödik bennem az érzés, hogy Tokó nem hiányzik, sőt, ha egyszer valaha Japánba jönnék, csak vidékre.
Én nem bírtam számontartani, de Sawaki profeszor úr összeírta, miket ettem náluk. Innen tudom csupán, hogy aznap teriyaki volt vacsira, meg persze, az elmaradhatatlan miso-leves, meg rizs.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.