Reggel az istennek nem bírtam felkelni, legkésőbb negyed tizenegyig viszont el akartam indulni, így aztán lázas rohanás lett az egészből. Alig sikerült mindent bepakolni, meg még a Ritának is össze kellett pakolni a sok vackot, amit a Hidasi tanárnő hagyott (meg a könyveket, amiket nem akartam Matsumotóig elcipelni, meg vissza). Lényeg, hogy körülbelül fél tizenegykor sikerült elindulni, de így is vagy félórával előbb értem Tachikawába, ahonnan az igazi vonat – nem a HÉV-szerű – indult. Meglepően kevés gonddal sikerült utazni, bár Tokiótól távolodva egyre fogynak a latinbetűs feliratok az állomásokon. Az egyik átszállásnál egy kicsit be voltam téve, mert a japánok nagyon ki bírják ezt centizni, de aztán végül is azzal sem volt semmi gond.
Sawaki professzor úr, meg a lánya, Megumi már vártak az állomáson. Kicsit féltem, hogy jól letol, hogy alig írtam, meg hogy az utolsó pillanatban mondtam meg neki, hogy mikor jövök, de aztán végül is nagyon kedves volt. Attól is féltem, hogy egy nyüves szavát nem fogom érteni, de aztán ez is jobb lett a vártnál. Persze, egy csomószor kell nézni a szótárt, de általában azért tudunk kommunikálni, és most már azért sokkal kevesebb udvariassági hibát vétek. Az is nagy előny, hogy mivel én diák vagyok, nem illik állandóan pofáznom – úgysem tudnék –, amit viszont meg ő mond, annak nagy részét értem, mert fel van készülve, hogy egyszerűen és lassan kell beszélnie. Hülye dolog, de soxor a legegyszerűbb szavakat nem értem, pusztán azért, mert valami bonyolultra számítok.
Megumi csodás. Két éve láttam utoljára, akkor hároméves volt, én pedig teljesen szerelmes benne. Úgy nézett ki, mint egy kokeshi-baba, teljesen kerek fejjel. Azóta megnyúlt, bár még mindig pici a korához képest; az arca is egy picit megváltozott, így mostanra elmúlt belőlem az instant “márpedig én ezt a gyereket elviszem” érzés. Nem arról van szó, hogy csúnya lett, csak most már olyan normálisgyerek-feje van. Így is nagyon aranyos egyébként.
Két évvel ezelőtthöz képest be nem áll a szája. Most, hogy már vannak japán barátai, tényleg megtanult beszélni. Meg aztán a mamájával is folyton társalog. Rém okos gyerek, bár a szülők szabadkoznak, hogy a többi is ilyen, de azért látszik, hogy hízik a májuk. Japánban különben is szokás a gyereket lehülyézni mások előtt, még akkor is, ha épp felvették a Tokió Egyetemre, úgyhogy nem kell őket komolyan venni, sugárzanak a boldogságtól. A gyerek állandóan vidám, sírni kétszer láttam, az egyik, amikor elesett, a másik, amikor már tényleg nagyon álmos volt.
Megérkezvén, lepakoltunk, és alig telt el néhány perc, amikor a szülők rejtélyes pillantásokat váltottak egymással, meg a gyerekkel, és kiderült, hogy valami koncerttel készültek. Nem emlékeztem, hogy korábban össz-családilag zenéltek volna, úgyhogy nem egészen értettem a dolgot, de pillanatok alatt kiderült. Megumi, az ötéves Megumi nekiesett egy miniatűr csellónak, és vagy tíz percig abba sem hagyta. Persze, voltak néhol hibák, de egészen jól játszott, sőt, később, amikor gyakorolni hallottam, egészen bonyolult dallamokat is előadott. Kiderült, hogy két éve csellózik, amióta hazajöttek Japánba. Kicsit szörnyülködtem, mire a szülők udvariasan szabadkoztak, hogy ugyan, dehogy, az igazán klassz gyerekek kétéves koruktól zenélnek. Hát…
Mindenesetre a gyerek folyékonyan olvassa a két japán szótagábécét, és temérdek képeskönyvet tud maga mögött. Egy csomót tanul magától is – Japánban most rengeteg érdekes képeskönyvet lehet kapni gyerekeknek. Rém drágák, de a papa, gondolom keres annyit, hogy ez nem nagyon lehet gond. A mama nem dolgozik, most gondolkozik egyáltalán részmunkaidős álláson, ehhez képest kiderült, hogy nem bérlik a házukat, ahogy Japánban, legalábbis Tokió környékén mindenki, hanem megvették. Kérdezték, szerintem mennyibe került, nos, egy nagyon szép, de azért nagy társasház, úgy 75 négyzetméter a lakás, hát tippeltem vagy tizenötmillió yent. Tévedtem, harminchét. Ehhez képest azért Yamaha elektronikus zongora és orgona is akad benne, mert a mama néha gyakorol.
El már nem mentünk sehová, lassan esteledett, meg vacsizni is kellett, meg fürdeni – megegyeztek abban, hogy nem csinálnak semmi extrát nekem, hanem élnek, ahogy szoktak. Ezért én tulajdonképpen rendkívül hálás voltam nekik, csak ez sajnos, azt is jelentette, hogy nemigen volt étkezés miso-leves nélkül, amit én azért annyira nem szeretek. Bár az is igaz, hogy korábban, még otthon öklendeztem néha a miso-levestől, itt meg két hét után meg sem kottyant. Megettem jó előre, bár a vége felé szokták, és aztán nyeltem a finomabbakat.
Végül is nyugodni tértünk, igazi futonon, meg a padlón, meg minden. Így, hogy nincsenek ágyak, hanem a padlón alszanak, igazán tágas a 75 négyzetméteres lakás, még úgy is, hogy az egyik szobát képtelenek használni, mert tele van könyvekkel, meg emlékekkel. Szabadkoztak, hogy hogy lehűlt a levegő, én meg majd megfulladtam a hőségtől. Azért nagy nehezen eltelt az éjszaka, de voltak gondjaim rendesen.
Ha már az alvásnál tartunk, néhány dolgot igazán furcsálltam a japánokkal kapcsolatban. Az egyik, hogy éjszakára becsuknak minden ajtót és ablakot – ennek van értelme, nagyon sok a bogár –, behúzzák a függönyöket – ez már ízlés dolga –, majd égve hagynak egy villanyt, hogy ne féljenek. Ezenkívül állig felöltöznek alváshoz. Namármost, én otthon töksötétben, és mezítelenül alszom, lehetőleg kevés takaróval, úgyhogy sok gondom nem volt…
Egyébként is, a japánok két dologgal rettenetesen nem takarékoskodnak. Az egyik a víz, a másik a villany. Rengeteg vizet használnak el fürdéshez, rizstermesztéshez, meg a jó ég tudja mihez, és mostanában valahogy a villannyal sem törődnek.