Last day in Urawa

A mai nap semmi másnak nem volt szentelve, mint az elutazásra való készülődésnek, illetve a partinak. Az első felét igen gyorsan megoldottam: kimentem az állomásra, és mintegy három perc alatt megvettem a jegyet Matsumotóig. Kicsit furcsálkodott a pénztáros, hogy személyvonattal akarok menni – valószínűleg e hónapban én lehetem az első ilyen –, mindenesetre fel voltam készülve közel tízezer yenes árra, ehhez képest óriási megkönnyebbülés volt a 4000 yenes jegy. Mintegy 250 kilométerre nem is olyan rossz pénz, igaz-e?
Visszakaptuk a repülőjegyeinket, kaptunk 2000 yent a naritai repülőtéri illetékre, valamint egy jegyet Naritáig. Az olyanok, mint én, akik maradtak még egy időre, megkapták a buszjegy árát készpénzben (2700 yen). Ez azért esett jól, mert Naritára ki lehet menni teljesen normális vonattal is, csak éppen harmadannyiért. Ajándék.
Ezután elvileg semmi dolgunk nem volt, legalábbis legtöbbünknek. Nekem, sajnos, hátravolt még a feketeleves: meg kellett írni egy beszédet. Mertháthogy ugye, a Nakamura nevű hölgy, szeretett vezérünk, felkért négyünket, hogy tartsunk rövid beszédet este a partin. A többiek elmentek Tokióba, jól érezni magukat, én meg otthon kínlódtam, mi a rákról tudnék három percig beszélni. Végül is aludtam vagy két órát, meg megfürödtem, meg már mindent kitaláltam, csak ne kelljen beszédet írni, viszont az idő vészesen múlt. Aztán nekiültem, és fél óra alatt kiszenvedtem hat mondatot. Végképp elkeseredtem, már csak másfél órám volt. Okosabb híján felolvastam, amit írtam, és kiderült, hogy másfél perc. Ezek után fellelkesedtem, írtam még tíz mondatot, meg a kötelező “Köszönjük szépen”, és újabb félóra alatt készen voltam.
Öltönyt húztam a partira, kicsit gyűrött volt a nyakkendőm, de még így is túlságosan kinyaltnak éreztem magam. Hát tévedtem. Ahogy beléptem a hallba, kiderült, hogy a többiek is kitettek magukért. A koreai lányok népviseletbe öltöztek, szerintem az egész maximum fél bőrönd lehetett, de a legtöbben tényleg öltönyben voltak. Végül is oltári szerencsém volt: a másik három beszélő alaposan elintézte magát. Az egyik, indiai lány, szóvirágokkal teli, közel tízperces beszédet tartott, még a japánok is ásítoztak alatta, viszont legalább felsorolta, merre jártunk. A következő, venezuelai (tehát szőke?!) lány poénkodni akart, de ez nem igazán megy, ha valaki épp hogy igét tud ragozni, és a kiejtése nem is hasonlít a japánra. Jöttem én, messze a legrövidebb, ezt mindenki értékelte, és mivel én tudtam, milyen poénokat nem értenek a japánok, ezeket bölcsen kihagytam. Végül is, aki nem értette, annak az tetszett, hogy rövid, aki meg igen, az, hogy a többivel szemben viszonylag természetes. Utolsóként az egyiptomi fiú beszélt, aki nagyon tud japánul, de azért beszédet még neki sem sikerült rögtönöznie. Látszott, hogy nem készült, és eléggé udvariatlan ilyenkor “Ano…ano…ano” stílusban beszélni, ami magyarul körülbelül az “Öööö…izé….ööö”-nek felel meg.
Lényeg, ami lényeg, kaptunk enni, finom volt, aztán még énekeltek a népek. Engem is beugrattak, hogy énekeljek, végül is utolsóként, egy szál gitárral előadtam a Kállai Kettőst (már persze csak a két dalt). Frenetikus sikerem volt, amit nem egészen értettem. Talán azért, mert ez is rövid volt, talán azért, mert nem volt hamis, mint a többiek, a csoda tudja. Lényeg az, hogy a végső búcsúzkodásnál egészen megdöbbentem, hány ember akart lefényképezkedni velem, sőt, a végén még autogramot is osztogattam.
Kiderült, hogy sokkal többen ismernek, mint ahányat én. Az egyik koreai lány, aki mellesleg igen csinos volt, de angolul egy szót nem tudott, és két hét alatt legfeljebb néhány tétova mosolyt váltottunk, egy babát adott ajándékba; de kaptam egy 50 akármist az egyik indonéziai sráctól is, akiről összesen annyit tudtam, hogy egy neve van.
Este aztán még egy szál gitárral úgy éjjel egyig, fél kettőig múlattuk az időt, de aztán ágyba roskadtunk.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.