More Kyoto

Megint reggeli, a biztonság kedvéért megint svédasztal. Délelőttre három programot terveztek, de hála istennek, hétfő lévén a Kiotói Állami Múzeum be volt zárva, így megúsztuk két templommal, mellesleg ugyancsak híresekkel.
Az első a Sanjusangendo (Harminchárom térköz csarnoka). Namármost, ez a templom nem az oszlopok közötti térközökről híres, hanem arról, hogy bepasszíroztak oda egészen pontosan ezeregy darab Kannon Buddhát. (Kannon a könyörület istennője.) A dolog úgy néz ki, hogy középen van egy jó nagy, amelynek a két oldalán sorakozik tízes oszlopokban a többi, már csak embermagasságú, mindkét oldalon ötszáz-ötszáz. Előttük pedig huszonhat, a hindu mitológiából ismert különböző istenség, Kannon szolgái sorakoznak, bal szélen a szél istenével, jobb szélen Raijinnel, a mennydörgés istenével. (Aki játszott Mortal Kombatot, ez utóbbit Raiden néven ismerheti.) A szobrok fából készültek, arany lakkozással, amelynek nagy része még most is tart. A hagyomány szerint Kannon harmincháromféle alakot tud ölteni, attól függően, hogyan tud a legtöbbet segíteni: a szobrok valóban nem teljesen egyformák. Mindegyiknek egy csomó feje, és keze van (Kannon a hagyomány szerint ezerarcú és ezerkezű). Természetesen évtizedekig tartott elkészíteni ilyen rengeteg sok Buddhát, és természetesen ez a templom is felgyulladt, aztán még valamikor jónéhányszáz éve helyreállították, újabb néhány évtized alatt, aminek eredményeképp azért van egy csomó hasonló arcú szobor.
Miután ezer életnagyságú szobornak azért kell a hely, a Sanjusangendo kívülről egy kissé nagy csűrre emlékeztet inkább, mint valami kecses templomra, de azért szép, és természetesen neki is van egy kis tava. Nagy általánosságban elég gyalázatos látvány, amikor száztízegynéhány külföldi megrohan egy templomot, de ettől hamar megtanul elvonatkoztatni az ember.
Következett a Kiyomizudera, ami viszonylag magasan van fent a környező hegyekben, és tényleg nagyon szép kilátás nyílik róla a városra. Van ezen felül egy három sugárban csörgedező, egészen pontosan vízesésként lehulló forrás – az egész templom emiatt került erre a helyre. A hagyomány szerint, ha az ember iszik az egyik vízsugárból, három, ha kettőből, akkor öt évvel tovább él. Ha mindháromból iszik, akkor addig él, amíg meg nem hal.
Van ezenkívül még itt egy háromemeletes torony is, elég messze a többi épülettől. Ez a szokás a többi templomnál is megvolt, sőt, szokás volt öt- és hétszintes tornyokat is építeni, csakhogy a villám már csak olyan, hogy az ilyeneket megkapó precizitással gyújtja fel időről időre, úgyhogy egy idő után az oly szorgalmas japánok is leszoktak az ilyenek újjáépítéséről. Ma a legmagasabb tornyok is csak ötemeletesek Japánban, és – ki tudja, miért – egész sok drót vezet le a tetejükről a földig.
Asakusa után eddig a legtöbb zsibárust – akarom mondani, emléktárgyakat árusító kisiparosokat – a Kiyomizuderánál láttam. Szemben néhány más hellyel, mint például a Horyuji, egészen tisztességes áraik voltak. Több japán nem hitte el, hogy 350 yenért lehet pénztárcát venni (a normális ára ennek legalább a triplája).
Ebéd következett, az egyszerűség kedvéért svédasztallal, hogy senki ne szólhasson egy szót sem. Miután kisebb tülekedés keletkezett az asztalnál, én türelmesen vártam, és a kísérők kérdésére udvariasan el is magyaráztam, hogy ez nem Magyarország, ahol ilyenkor mindenki halálra zabálja magát, és aki nem tülekedik elég hatékonyan, az nem kap eleget enni. Mondtam még azt is, hogy ez itt Japán, és hogy biztos vagyok benne, hogy pontosan előre kiszámolták, hogy jusson bőven mindenkinek, meg hát a két nappal azelőtti udon is vagy kétszerese volt annak, amit meg bírtunk enni, és az utazás alatt különben is ilyen adagoláshoz szoktunk. Szerencse, hogy a kötelező poént – mármint, hogy ha nem így lenne, valaki biztos mehetne felvágni a hasát – nem tettem hozzá. Mindenesetre nem értettem, miért felhősödik a japánok arca, és mosolyognak kényszeredetten, majd kérdezősködnek Magyarország időjárása, népzenéje, és egyéb hasznos dolgok felől.
Nos, a következő történt. Elsőre olyan tülekedés volt, hogy senki nem bírta normálisan megrakni a tányérját, és ezért valóban, még én is élelmiszerhez jutottam. Aztán azonban mégiscsak eszükbe jutott a népeknek, hogy ez itt ingyen kaja, meg még válogatni is lehet – lényeg, ami lényeg, kopaszra pucolták az asztalt, és a főpincér idegesen jött oda kérdezni, hogy felvághatnak-e még kenyeret. (Azért nem többes szám első személyben beszélek, mert kivételesen tényleg visszafogottan étkeztem, nem voltam részese a nagy zabálásnak.)
Délután szépen hazautaztunk Urawába. Ezt én egy röpke háromórás útnak gondoltam – kettő Shinkansenen Tokióig, és még egy óra HÉV-vel –, ehhez képest 3-kor indultunk, és valóban, fél hat körül Tokióba is értünk, de nem vonatra szálltunk, hanem buszra. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjünk, azért, mert az esti csúcsforgalomban egyszerűen megölnének bennünket a csomagjaink miatt. Egy ember még csak-csak felpofátlankodhat két bőrönddel – bár ez is elég reménytelen –, de száztíz embernek semmi esélye sincs.
Így hát aztán az esti autópálya-csúcsforgalmat élvezhettük ki maradéktalanul. Másfél óra nem volt elég a körülbelül negyven kilométeres út megtételéhez. Jóval hét óra után volt, amikor megérkeztünk, és már nem sok mindenhez volt kedvünk.
Én speciel ágynak estem, aztán még kimentünk egy hamburger helyett végül egy currys rizst megenni. (Igen, ilyen gyorsétterem is van.)

Leave a Reply