Nara

Reggel nem voltam biztos abban, hogy én akárhová is akarok menni. A reggelit végignyámmogtam, ezúttal sokkal óvatosabban válogatva a svédasztalról. Minden percben el akartam aludni, ehhez képest a vonaton nem sikerült, mert csak félórát ment. (Korábban bárhol, bármikor képes voltam elaludni, és még most is néha krónikus álomkórral küszködöm néha. Sawaki professzor úr szerint az egyfolytában az idegen nyelven való beszélgetés alaposan ki tudja fárasztani az embert; igaza lehet, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy én nem beszélem jól ezt a nyelvet, tehát háromszor annyira kell figyelni. Az angol már rég nem fáraszt.) Lényeg, hogy Nara első másfél óráját végigszédelegtem, pedig egyáltalán nem volt olyan rossz.
Elsőként Japán legrégebbinek tartott templomába, a Horyujiba mentünk. Területre meglehetősen nagy a Horyuji, és tényleg szép romos, bár körülbelül annyira ezerkétszáz éves, mint én. Japánban tudniillik az ilyen faépületek megkapó gyakorisággal gyulladnak meg, meg dőlnek össze, holmi földrengések, szökőárak meg egyebek miatt, úgyhogy néhány száz évenként legkésőbb újjá kell építeni. De ha még nem is gyullad meg, pár száz év alatt igen ronda lesz egy faépítmény, így sok esetben a japánok – biztos, ami biztos alapon – akkor is újjáépítik, ha nem dőlt össze. Legismertebb a sintó szentélyek előtti nagy kapuk, a toriik húszévenkénti újjáépítése. Mindenesetre a Horyuji tényleg elég régi, vannak részei, amihez már vagy négyszáz éve nem nyúltak hozzá, úgyhogy tényleg elég meggyőzően öreg.
Jó sok része van ám neki, merthogy annak idején a templomok, csakúgy, mint Európában, oktatási centrumként is szolgáltak, tehát vannak kifejezetten előadócsarnokok, vannak egészen ceremoniális jellegű épületek, no és vannak tornyok, amit kifejezetten a plebs ingerlésére készítettek, mert messziről is látszanak (egyébként aljanép nem mehetett ám csak úgy be a templom kapuján.) A Horyuji is, meg a Todaiji is teljesen szabályosan el van falazva a külvilág elől. Ma ez nagyon célszerű, mert így sokkal könnyebb belépőt szedni, de régen ezek teljesen valóságos védelmi funkciót szolgáltak.
Nagy öröm Narában, hogy a kiotói templomokkal ellentétben nem kell levenni a cipőt. Részint, mert a Todaiji kőpadlós, és elég hülyén hatna, részint meg mert a fene tudja. A Horyuji egyik épülete szabályos múzeum, n darab Buddha-szobrot lehet megtekinteni, meg különböző szakrális foszlányokat és cserepeket.
(Megint csak zárójelben: az, hogy én itt poénkodom a japán templomokon, nem azt jelenti, hogy pontosan így is gondolkodom. Épp ellenkezőleg, eléggé dühös voltam, különösen az angolszászokra meg a németekre, hogy végigfanyalogták az egészet. Jó, jó, sok templom volt, de akkor is, olyanok, ahova egy csomó japán életében nem jut el.)
Ebédelni visszavittek Narába. Ha még eddig nem mondtam, hát a legtöbb híres templom Kiotóban is, meg Narában is nem közvetlenül a város közepén van, hanem azért egy kicsit kijjebb. Szóval, becipeltek ezúttal egy másik ötcsillagos étterembe, és beígérték, hogy európai ebédet kapunk. Nos, valóban, pálcika helyett sok kanál, meg villa volt, és tényleg vajaskenyérrel kezdődött, de a németek meg az angolszászok megint kiborultak. Hála istennek, nem velük ültem.
Szóval az történt, hogy a leves kukoricaleves volt, a hús valami egészen furcsán rántott csirke, krumpli alig, zöldség meg sok. Ők persze alig tudhatták, hogy sajnos az ötcsillagos szállodákban nagyon is diétás a koszt, nem adnak sok szénhidrátot, és lázadoztak, hogy milyen vacak volt. Szerintem totál normális volt, csak én nem szeretem a csirke bőrét. Az is igaz viszont, hogy amiket én itt már megettem, azok után a csirke bőre egészen civilizált ételnek számít. Vett például az egyik lány valami sóskeksz jellegű, afféle sörkorcsolya-szerű nasit magának, amiben valóban voltak kekszek, de voltak például körömnyi méretű beszárított, sózott halak is. Látni kellett volna az arcát. Mindenesetre megkóstoltam, és egész jó.
Ebéd után következett a Tódaiji. Egészen röviden két dolgot kell tudni róla. Az egyik, hogy ez a világ legnagyobb faépítménye, mind magasságra, mind kilóra. Tényleg borzasztó nagy, a tetején lévő, távolról csak díszítésnek tűnő két karom egyenként több tonna, és két és fél méter magas. A második, hogy a belsejében van japán két nagy Buddhája közül az egyik (a másik Kamakurában van). Nagy Buddha alatt tényleg nagy Buddhát tessék elképzelni, van vagy 15-16 méter magas, attól függően, hogy mennyire számoljuk hozzá az alapzatot, meg a frizuráját. Az idegenvezető rém jópofa ember volt, és egészen jól lehetett érteni.
Természetesen a Tódaijira is kicentiztük az időt. Másfél óránk volt, és ez pont arra elég, hogy az ember megnézze a nagy kaput, a legnagyobb épületet (igen, a Todaiji nem egy épület, hanem sok, és csak az egyik közülük a világ legnagyobb faépülete), aztán felcaplasson egy dombon, és lenézzen egy másik szentélyről a városra.
Természetesen utána visszabuszoztunk az állomáshoz, aztán visszavonatoz¬tunk, aztán én lefeküdtem, és muszáj volt aludni egy kicsit. Már csak azért is, mert a Balázs mondta, hogy nem tudja, hogy én mit csináltam, de ő szervezett fél tízre egy partit.
Este átmentünk az állomás egyik okonomi-yaki éttermébe. Az okonomi-yaki az egyik legegyszerűbb japán étel, nem is annyira régi egyébként, és nem is annyira japán, mindenesetre a vendéglő asztala egy forró vaslap, és erre kell ráönteni a palacsintatésztából, káposztából, némi húsból meg még a csoda tudja, miből álló kulimászt. Utána ez szépen megsül, némi szószt ken rá az ember, és még jól is lehet lakni vele.
Vacsi után nekem cseppet sem volt sürgős odaérni a partira. Sétálgattunk még, meg vettem jégrémet, meg direkt betévedtünk a lehető legapróbb utcákba, meg kínunkban már egy pachinko-bárt is megnéztünk, de így is csak félórát sikerült késni. Ez pedig azt jelentette, hogy a parti még el sem nagyon kezdődött, csak négyen voltak.
Később aztán jöttek még mexikóiak, spanyolok, a szír, meg az ír, meg a marokkói lány, és természetesen a fidzsi-lány. Kicsit leült a dolog, mert a spanyolok nem tudtak angolul, az ír meg japánul, úgyhogy nem igazán volt közös nyelv. Próbáltuk megénekeltetni őket, de siralmas lett az eredmény. A szír általában is hülye volt, iszonyú gazdag, négy feleség, ezer juh, meg a jó isten tudja, még mi, de most egyáltalán nem akart társaságilag viselkedni. A többieknek sem igen akaródzott énekelni, elnyammogtak valamit, a tisztesség kedvéért, félóra készülődés után. Mi a Balázzsal előadtuk a “Gyorsan száguldó hűs patak partján tör előre a hadsereg” kezdetű forradalmi orosz dalt, próbáltam tercelni, de nem ment, mindenesetre szítottuk a hangulatot. Már-már előadtuk az “A párttal, a néppel egy az utunk”-at is, de addigra mindenki elszállingózott. Mindenesetre jó érzés tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akibe beleégették a szovjet kultúra szeretetét. (Zárójelben: szerintem az “A párttal, a néppel” egy bitang jó dal, kár, hogy ilyen stupid a szövege.) Ezzel együtt, később teszteltük az oroszokat, és még a Bunkócskát sem ismerték. Az orosz himnuszt is csak valószínűleg muszájból.
Végül is, fél egy körül sikerült ágyba hanyatlanom.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.