Rushing through Kyoto

Négy étterme volt a szállodának, a kuponunk bármelyikbe jó volt. Némi bizalmatlansággal a svédasztalosba mentünk, ami jó választásnak bizonyult: a többi vagy ehetetlen volt, vagy kevés. Kicsit sokmindent vettem a tányéromra – nem a szokásos magyar mohóságból, hanem mert egy kissé már nélkülöztük az európai jellegű élelmet –, de aztán kiderült, hogy nagyon reggel van még, mert alig bírtam megenni. Nagy általánosságban véve, végig küszködtem elég ronda morning sickness-szel, több ízben azon gondolkoztam, most ugyan hová üríthetném gyomromat, de később rájöttem, hogy ha evés előtt helyett evés után veszem be a vitaminjaimat, sokkal kevésbé, és főleg kevésbé hirtelen leszek rosszul. Mindezzel együtt nagy nehezen legyűrtük az élelmet, ami után én simán visszaaludtam még egy félórát.
Kilenkor elindultunk megismerni Kiotót. Ha most nagyon tréfálkozni akarnék, azt mondanám, hogy az első harminc templomot még úgy-ahogy sikerült megkülönböztetni, de aztán eléggé összefolytak a többiek. A valóság, persze azért nem ilyen borzasztó, de tény, hogy mindenki, aki három napnál hosszabb, viszont egy hétnél rövidebb időre megy Kiotóba, és sebtében akarja meglátogatni az összeset, hasonló gondokkal küszködik.
Nos, elsőként egy kimonófestő-múzeumba mentünk. Itt is kicsit turbósra sikerült a dolog. Beígérték nekünk előre, hogy elmagyarázzák, hogyan festik a kimonókat, és hogy mi magunk is fogunk zsebkendőt festeni, és az milyen marha klassz ajándék lesz. Namármost, ehhez képest felrohantunk az egyik terembe, végignéztünk egy rém érdekes filmet, amely ezúttal a kimonófestés szakkifejezéseivel volt tele, tehát néha el-elkaptunk egy-egy ismerős szót, majd berontottunk egy nagy terembe, ahol már minden elő volt készítve, látszott, hogy komplett iskolák fogadására is fel vannak készülve, százhúsz ember meg sem kottyant nekik, szépen leültünk, és kiderült, hogy soronként, tehát úgy hatemberenként, mindenkinek az asztalára ugyanaz a minta már jó előre oda van készítve.
Fogtunk egy-egy zsebkendőt, és az előre elkészített hatféle mintát szépen sorra ráraktuk, és végigkentük színes tussal. Elmagyarázták, hogy a frász benne az, hogy ne használjunk túl sok festéket, és hogy attól lesz szép, hogy ha nem totál egyszínűre mázoljuk, hanem halványabb és teltebb részek váltogatják egymást. Tehát például egy virág olyan virág formájú. Nekem egészen istenesen sikerült a dolog, bár lehet, hogy csak azon múlt, hogy viszonylag értettem, hogy mit mond az öregasszony, aki magyarázott. Végül gyönyörűszép fehér vonalakat kent rá az öregasszony, ő viszont elnézte, így a végeredmény egyik fele professzionális, a másik fele viszont szégyenletes. Mindegy, ha pénzért kellett volna venni ugyanezt a zsebkendőt, 1050 yen lett volna, és annyira nem is csúnya.
Ebédelni a Nijo-palota melletti igen japános vendéglőbe vittek. Itt újabb meglepetés ért. Azt tudtuk előre, hogy udont fogunk enni. Az udon jó vastag japán spagetti, és általában nem viszik túlzásba az ízesítését a lének, amiben fő. Hát, itt egészen más volt. Először is, egy fél erdőnyi zöldséget (meg azért egy icipici húst is) beledaraboltak a levesbe, de ez még hagyján. Az udon vastagabb volt, mint a kisujjam. Spagetti a javából, nem? Egészen pontosan két szálat bírtam megenni belőle (reggelinél ugye, ötcsillagos menüt ettem, pedig csak háromcsillagos étvágyam volt).
Maga a vendéglő kertje is kisebb várudvar volt, de az igazi vár csak most következett. Ebéd után a Nijo-palotába mentünk. Ezt még az első sógun, Tokugawa Ieyasu használta; az igazság az, hogy volt még két másik palota, de azok az idők során elmúltak (tűzvész, miegymás), úgyhogy ez a kettes számú lépett elő egyetlennek. Ezzel együtt egyrészt marha nagy, másrészt nagyon érdekes, csak a táblák nagy része japánul volt. Namármost, én már egyre több kanjit ismerek, meg egyre furcsább kifejezéseket is, de valahogy a paloták részei eddig nem tartoztak a szókincsem aktív, de még a passzív részéhez sem. Ehhez képest egész sokat sikerült felfogni a dolgokból, nem kis mértékben azért, mert azért akadtak angol nyelvű táblák is.
Először teljesen boldog voltam, hogy azokat a hosszú japán szövegeket milyen frappánsan meg lehet fogalmazni angolul, aztán az egyik japán feliratot végigböngészgettem, és szomorúan állapítottam meg, hogy vagy négyszer annyi mindent írtak le japánul. Az összeset persze, nem szótároztam ki, de mentségemre szóljon, hogy a legtöbb helyen pontosan annyi időt hagytak nekünk, amennyi az adott nevezetesség végigsétálásához elég, plusz tíz percet.
Következett a Ryoanji. (Ji, tera, egyaránt templomot jelent, ezért kicsit hülyén hat a Ryoanji-templom elnevezés, márpedig a japánok általában Ryoanji Temple-nek fordítják. Nekem nem tetszik a Ryoan-templom elnevezés sem, úgyhogy marad az eredeti.) A Ryoanji igazából a kőkertjéről a leghíresebb. Eredetileg fehér homok volt, most apró fehér kövekből áll az egész kert, amelyből teljesen szabálytalanul 15 darab kő áll ki. Természetesen egyszerre sosem látni a 15 követ, úgyhogy eltart egy darabig, amíg az ember megleli az összeset. Ez a kőkert a csicsás sok más buddhista templommal szemben a Zen egyszerűségét próbálja hangsúlyozni; azt tartják, mennél tovább nézi valaki, annál több mindent tud benne látni. Van még a templomnak egy egészen szép tava, meg egy érdekes köve, meg egy csomó minden más, amit elzárnak a turisták elől, mert azért a boncoknak is élni kell valahol. Általában is igaz, hogy az aktív kolostoroknak csak egészen kis részét nyitják meg a nagyvilág előtt. Annyi időt azért hagytak, hogy aki akart, tíz-tizenöt percet elmeditálhatott a kőkert, vagy éppen akármelyik másik kert előtt. Érdemes volt.
Utolsóként aznapra az Aranypavilon, a Kinkakuji maradt. Kicsit azért elfáradtunk, több, mint négy órát voltunk már aznap talpon, mászkálva, meg esteledett is lassan, de azért tényleg nagyon szép. Természetesen a közelébe alig lehet menni. Mindenki, mint az őrült fényképezett, nyilván az “Én és az Aranypavilon” valamiféleképp kiemeli az embert a plebs közül. Én vettem egy csomó képeslapot még a kimonómúzeumban, volt épp elég kép az Aranypavilonról, különben is, élőben sokkal, de sokkal szebb.
Visszafelé, aki akart, kiszállhatott a város közepén (az igazi közepén), elég messze a szállodától, úgyhogy mondták, célszerű lehet visszataxizni hármasával-négyesével. Én igazából ellettem volna a dánnal, meg az egyik hongkongival, de velünk tartott egy francia srác, meg egy paraguayi második generációs japán gyerek. Na, ezek meg bírták nehezíteni az életet. A paraguayival nem volt semmi gond, leszámítva, hogy iszonyú sok pénze lehetett. Megálltunk bámészkodni egy könyvesboltban, nézelődtünk vagy félórát, majd amikor már mentünk volna, azt mondta, “Egy pillanat”, és vett gyorsan még vagy tizenöt könyvet (mármint képregény-könyvet). Amikor nagy nehezen végre úgy döntött mindenki, hogy most már éhes, akkor meg miközben mi szépen spórolgattunk, ügyesen az olcsóbb ételekből válogatva, akkor meg rendelt két komplett menüt, mondván, hogy nem reggelizett.
A francia a másik fele. Iszonyú intelligens lehetett, francia viszonylatban, mert vagy négy idegen nyelven nem tudott. Nem tudott japánul, viszont nem tudott koreaiul, kínaiul, meg angolul sem, bár ezeket mind tanulta. Ehhez képest filológus lelke lehetett, mert néha megállt egészen egyszerű szavaknál, és elmélyülten nyomogatta az elektronikus szótárját. Majd a könyvesboltban ő is unott képpel fizetett a hitelkártyájával valami rém drága, abszolút felesleges szótárért.. Hát… változnak az idők. Én azért dolgoztam azért a pénzért, amit kihoztam. Kár, hogy az apukám nem milliomos, biztos én is ilyen ügyesen tudnám szórni a pénzt.
Ha már a pénznél tartunk, azt hittem, elmúlt egyszer és mindenkorra a spórolászati hajlamom. Hát nem, itt újra kiújult, bár ép ésszel nemigen lehet követni az itteni árakat. Mindazonáltal, ha az ember nem akar enni, meg utazni, és főleg lakni, Japán egészen olcsónak számít. Mindenesetre az az apró tény, hogy nem szórtam el eszetlenül a pénzemet kólára (megpróbáltam, de bizony isten, ebben a hőségben csak rosszabb, inkább vizet, meg főleg teát ittam), meg jégrémre, meg kajára (mert ám vannak három-négyezer yenes ételeket kínáló éttermek is), azt eredményezte, hogy az Intézettől kapott pénzből egyrészt egy csomót, eddig vagy húszezer yent költhettem könyvekre, másrészt maradt bőséggel a második két hétre, amikor is pedig minden fillér számítani fog.
Vissza Kawaramachihoz (ez Kiotónak a világosabbik fele). Szóval, mint említettem volt, elég messze voltunk a szállodától, így öten együtt viszont sehogy sem haladtunk. Végül elfogyott a türelmem, és megszöktünk a dánnal ketten; igazából nem is szöktünk meg, csak elkezdtünk normális emberi tempóban sétálni, ezek meg reménytelenül eltűntek mögöttünk.
Este, visszatérvén kies hajlékunkba, a Balázst a fidzsi-szigeteki lánnyal együtt találtam (lány a fenét, nemrég ment férjhez). Kiderült, hogy a szobatársa, az amerikai lány egy kis partit rendezett, amelyre begyűltek az angolszászok, és kicsit alaposan be is ittak, bár ez a japán sörből minimum öt-hatot igényel. Lényeg, hogy fél egy körül sikerült visszapasszolni a fidzsi lányt a szobájába, addig mi sem tudtunk aludni. Másnap viszont elég korán kellett kelni, hét körül, mert elvonatoztunk Narába.
(szerk. megj.: egy ideje már persze, nem a vonaton gépelek, hanem Matsumotóban, részint a kastély előtt, részint a Sawaki professzor úréknál, de egyelőre még nem sikerült utolérni magamat. Valószínűleg nem is fog még egy darabig, mert a túra érdekes volt, viszont itt is van mit csinálni.)

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.