Miyajima-Kiotó

Természetesen elaludtunk, mind a hárman, akik egy szobában voltunk. Egyszerűen nem akaródzott felkelni, aztán utána volt rohanás a nagy hallba, ahol megint hatalmas banzájt csaptak nekünk. Ahogy kitűnt, nem én voltam az egyetlen, aki késett, voltak még vagy harmincan. Rettenetesen japán reggeli volt, én meg amúgy is a reggeli bajaimmal kínlódtam, úgyhogy kivételesen, minden kíváncsiság, tisztelet és udvariasság ellenére csupán a főtt rizst és a halat bírtam megenni. A többi egyszerűen nem ment.
Elvileg nyolckor kellett volna reggelizni, én fél kilenc körül fejeztem be. Kilenckor volt gyülekező, tehát mire használja az ember az utolsó perceit egy ryokanban? Hát persze, felmegy mégegyszer fürdeni. Eléggé sietősre sikeredett, és lefelé a liftet elnéztem, és egy emelettel feljebb szálltam ki. Miután már gyakorlatilag senki nem volt az emeleten, nem tűnt fel egyáltalán, és a szobába rohanva teljesen meg voltam döbbenve, hogy eltűnt a csomagom. Volt valami furcsa érzésem, de mivel a szoba a legutolsó apró darabkáig tökéletesen megegyezett a mienkkel, nem jöttem rá. A legszörnyűbb az volt, hogy én papucsban voltam, és a cipőmet sem találtam; végül aztán okosabb híján levettem a papucsot, és lerohantam, amikor is kiderült, hogy elnéztem az emeletet. Ha öt perccel előbb fejezem be a fürdést, lehet, hogy öltözködő lányokra törtem volna rá az ajtót.
A cuccokat a ryokanban hagytuk, bár kijelentkeztünk, aztán elindultunk világot látni. Először is az Itsukushima-szentélyhez mentünk. Ez azon kívül, hogy szép, leginkább két dologról nevezetes. Ez a kettő pedig a következő három: először is, mivel a Szeto-beltengeren van némi apály és dagály, az egész szentély – ami jó nagy, jóval nagyobb, mint a szokásosak –, lábakon áll, hogy ne lepje el a víz. Második, hogy a torii – a szentélyek előtt álló nagy kapu – is a tengerben van, már persze, dagálykor, apálykor viszont le lehet menni hozzá. Harmadik, hogy egy óra körül táncolnak valamilyen speciális táncot a szentélyben, ami rém híres, és népszerű, mindazonáltal, miután mi reggel kilenckor mentünk, egy büdös szót nem meséltek róla. Elég sebtében intéztük el szegény szentélyt, ez az érzés a későbbiekben sem változott. Következett a miyajimai akvárium (nem tudok jobb szót rá, szóval, vízi állatkert). Itt egészen meglepő élő dolgokkal találkozhat a szegény szárazföldi európai. Ha nem tudom biztosra, hogy ezek a lények elég jól el vannak zárva tőlem, egyik-másiktól elég rendesen megijedtem volna. Nem is a halak a nagyon furcsák, mert azért egy hal mégiscsak többé-kevésbé ismerős részekből épül fel, hanem a rákok, és egyéb tengeri herkentyűk. Van például egy hatalmas rák, bizonyisten hatalmas, a teste is legalább negyven centis, de a lábaival együtt több, mint másfél méter. Ha egy ilyen szembejönne az utcán, valószínűleg sikítófrászt kapna tőle bárki Magyarországon. A japánok ehhez képest annyit jegyeztek meg, hogy “kár, hogy pont ennek nagyon rossz ízű a húsa, igazán kár, pedig milyen jó sok lenne belőle”. Az is igaz viszont, hogy ők egy év alatt harmadszor látták ugyanezt a helyet.
Eléggé megragadó látvány egy háromméteres polip is; igaz, ha valakit megragad, azt általában végleg. Egyébként tündéri plüssállatokat lehetett kapni, az embernek a szíve szakadt meg, hogy nem itt volt gyerek. Itt kezdtünk rájönni a japánok pecsétgyűjtési mániájára. A tokiói tőzsdén lehetett először nyomdászni papírokat, de akkor ezt jópofa ötletnek tartottuk, gondoltuk, a tőzsdések találták ki. Aztán Itsukushimán magyarázta el Alex, az angol, hogy bizony ez egy szokás, hogy az ember vesz egy pecsételős füzetet, és az egyes szentélyekben mindenféle szépet kalligrafálnak bele, de akkor meg azt hittük, hogy ezt meg csak a szentélyekben csinálják, és különben is drága, néhány száz yen. Aztán kiderült, hogy pecsételni szinte mindenütt lehet, ingyen, csak legyen, mibe gyűjtse az ember. Be is gyűjtöttünk vagy harminc pecsétet, csak hát mikor hova sikerült.
Akvárium után kötélvasút, ez csak természetes. Először nem pontosan értettük, miért mondják a kísérők, hogy aki nem akar jönni, annak nem muszáj. Miután a kötélvasút eléggé érdekes dolog, mindenki jött. Ezután következett az igazság félórája: a kissé borzalmas melegben szelíd, húszfokos lejtőn sétáltunk felfelé harminc percecskét, és már ott is voltunk a drót aljánál. A társaság nagyobb része nekiesett az italautomatáknak (én találtam vízcsapot, ami jelen esetben szerintem ötször jobban esett), és sikerült majdnem szárazra inniuk az állomást. A kötélvasút két részből áll, az első többé-kevésbé folyamatosan menő, hatszemélyes kocsikból áll, ez kb. 1 kilométer hosszú, és emelkedik vagy hatszáz métert, a második része viszont átverés. Összesen két kocsi van, amelyek negyedóránként cserélnek helyet, igaz, beléjük fér vagy harminc ember. Szerencsénk volt, csak hat percet kellett várni az átszállásnál. Fent jött a meglepi: udvarias táblák figyelmeztettek arra, hogy a majmok bizony le-, meg széttépik az ember táskáját, úgyhogy leszünk szívesek letenni a cuccainkat a megőrzőbe. Már éppen elkezdtem dühöngeni azon, hogy márpedig én megeszem azt a majmot, amelyik hozzányúl a táskámhoz, amikor sikerült felismerni az “ingyenes” szó két kanjiját, és innen kezdve nem okozott problémát a megőrzőt használni.
Majmok tényleg voltak, bár sokkal békésebbek, mint amilyennek beígérték őket. Igaz, miután figyelmeztettek bennünket, hogy eszünkbe nem jusson a szemükbe nézni, mert akkor megharaxanak, ezért mindenki bámult mindenfelé, és csak óvatosan pillogott a majmok irányába. Végül is aztán, ők sem törődtek velünk, mi sem nagyon velük. Természetesen egy csomóan lefényképeztették magukat a majmokkal, pont stimmelt, egyébként már itt kezdett elegem lenni azokból a fényképekből, hogy “én és a világ híres tájai”. Sikerült megállapítanom, hogy bár még mindig a vágottszeműek vezetnek az ilyen tárgyú hülyeségben, a fehérek sem sokkal maradnak el mögöttük. Az ausztrál banda külön-külön sem volt túlságosan intelligens, de együtt minden képzeletet képesek voltak alulmúlni.
Félre a morgolódással, azt hiszem, megértettem, miért tartják a japánok Japán egyik lexebb helyének Miyajimát: fent a hegy tetején gyönyörű kilátás nyílik a Szeto-beltengerre, a rengeteg apró szigettel együtt. Igazság szerint, egy csomót lehetett volna még sétálni a hegy tetején lévő erdőben, de én egyszerűen leragadtam egy sziklán, és vagy félórán keresztül csak bámultam lefelé, mert ilyen szépet tényleg nemigen láttam még életemben. Ezek persze, most hallatlanul pátoszos szavak, de azt hiszem, ezt a helyet tényleg látni kell ahhoz, hogy az ember megértse.
Sajnos, innen is viszonylag hamar meg kellett szöknünk, merthogy lefelé az út bizony, vagy újabb negyvenöt perc volt. Végül is sikerült mindenkit összegyűjteni, visszamentünk Hiroshimára, ahol újra vonatra szálltunk, ezúttal vissza, Kiotó felé. Viszonylag későn érkeztünk meg, úgyhogy aznapra már nem szerveztek programot nekünk, viszont egyedül kellett vacsorázni. Igazság szerint, mivel olyan egészen borzasztóan nem voltam éhes, meglettem volna vacsora nélkül is, dehát mégiscsak el kellett menni, felfedezni a várost, meg aztán hozzán csapódott két német lány is, és ők bizony éhesek voltak. Egy másik német fiú, aki állítása szerint már lakott Kiotóban, megmutatta a térképen, hogy hol van a város központja. Mint másnap kiderült, alaposan tévedett, meg aztán péntek volt, és nem hétvége. Lényeg, hogy gyalogoltunk vagy hat kilométert, azt is itt-ott szemerkélő esőben, és végül is beestünk egy icipici vendéglőbe, épp jókor, mert tíz perccel később már nem engedtek be senkit. Végül is yakisobát, sült spagettit ettünk, ami nem is volt rossz, de addigra a sok gyaloglás után már nem is tűnt olyan soknak. Végül is megúsztuk olcsón, de az eső tényleg eleredt, és metrózhattunk visszafelé, ami viszont rém drága, 180 yen három megálló (egyébként 1 megálló is 180).
A szállodában – vacak, ötcsillagos hotel, New Miyako névre hallgat – kettesével voltunk bekasznizva, én a másik magyar sráccal együtt laktam. Kicsit fáradt lévén, eléggé mélyen sikerült aludnom.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.