Néhány nap eltelt a túra óta. Nagyjából újra összeszedtem magam, próbáltam utolérni magam a naplóval, leveleket írni, satöbbi. Kitakarítani még nem sikerült.
Egyébként valószínűleg hosszú időre elhasználtam az összes szerencsémet a túra során. Egy hét alatt egyszer sem áztam meg, éjjel egyszer sem esett, végig jó idő volt, pedig Shikoku-Kyuushuu sokkal esősebb vidék, mint Matsumoto.
Na, hogy erre rácáfoljon, három napig egyfolytában esett itt, miután hazajöttem, de tényleg. Kezdett kicsit hihetetlen lenni. Viszont harmadnapra a zivatar kellős közepéből harminc perc alatt vakító kékre derült az ég.
Találtam darts-ot (na, ezt hogy mondják magyarul? Dobóka?), táblástul. Most egy csomót játszom vele. Meg vettem pisztolyt is, műanyagból, kis műanyag golyókat lövöldöz ki, de nagyon pontatlan, nem jó semmire. De muszáj volt…
Többé nem tanítok az Apple Nyelviskolánál. Hála istennek. Viszont az egyik korábbi csoportom most, hogy lejárt a szerződésük, nem újítják meg az iskolával, hanem megkértek, hogy én személyesen, privát oktassam őket. Nekik így olcsóbb, én meg több pénzt kapok. Hát persze.
Toby, az új Apple-tanár (akivel egyébként jóban vagyunk: szegény, azt hitte, haragudni fogok, hogy övéi lettek a maradék óráim) ismerősei révén felfedezett egy fitness-klubot, hasonlót, mint amilyen a Sunway, kicsit kisebb, de olcsóbb, és majd minden van benne, ami ott is volt, sőt. Szégyen. Egy éve nyafogok, hogy itt nincs ilyen, pedig csak keresni kellett volna.
Kiderült, hogy diákoknak még olcsóbb (5000 yen, Yokohamában 8000 volt, igaz, itt nem mehetek hétvégén), hát beiratkozásnál mondtam, hogy diák vagyok. Kicsit túl sokat jópofiztunk előtte Tobyval, úgyhogy a recepciós lány csak mosolygott kedvesen, mint apa hülye gyerekére, hogy akkor ugyan mutassak már valami papírt is róla. Mire előszedtem a mesterandusz-igazolványomat (sokkal profibban néz ki, mint a szokásos diákigazolvány), mire leszáradt az arcáról a mosoly, rém hivatalos lett, szabadkozott és pillanatok alatt lett egy belépőm.
Még egy őrület. Egy játékautomatának álcázott masina hódít a japán iskoláslányok körében. Print club, japánul purinto kurabu, vagy még inkább purikura a neve, már ige is lett belőle (purikura suru). Annyi az egész, hogy az ember fényképét valami kis firkával/rajzzal együtt apró címkékre nyomtatja. Nem az a frászos minőség, de felismerhető az ember. Az új divat állítólag kettesével fényképezkedni, aztán kettévágják, így olcsóbb.
Na, még ezt a baromságot; de aztán kaptam vagy három ilyen pici fényképet, és az állomás előtti egyik masinán találtam kis hableányost, hát muszáj volt egyszer kipróbálni. Most majd én is megörvendeztethetem az ismerőseimet (levelet le lehet ragasztani vele, névjegyre fel lehet rakni, stb….). ‘Iszen.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.