5. nap
Kotohira–Kan’onji–Kawanoe–NIIHAMA–KOMATSU–KAWAUCHI–MATSUYAMA (bicikli, kitérőkkel úgy 115 km)

Egy kutyás úriember ébresztett fel fél hat körül. Nem jött oda, csak messziről ugattatta a kutyáját, amíg magamhoz nem tértem, és el nem kezdtem szedelődzködni. Aztán elment. Csak semmi sértődés.
Valahogy ez a nap nem indult olyan jól, mint az előző. Fáradt is voltam, el is néztem az utat egyszer (sűrűbben kellett volna nyitogatni a térképet), szóval mászhattam meg egy dombot mégegyszer, majd Kan’onjiba érve kiderült, hogy aznap nincs turistadezinformáció. Térkép sincs. De legalább volt egy rendes pék az állomáson, szóval reggeliztem egy jót. Általában nem szoktam péknél reggelizni, mert egy vagyon, de most annyira nem költöttem eddig semmire (se szállásra, se utazásra, se belépődíjakra), hogy úgy gondoltam, legalább néhány normálisabb étkezést meg hideg üdítőket megengedhetek magamnak.
Listám szerint egy Kotohiki nevű parkot akartam meglátogatni. Valami hasonlóra számítottam, mint a takamatsui Ritsurin Park, ha esetleg nem is olyan csicsásra: ehelyett találtam egy dombot, amit már megint meg kellett mászni, és a gyönyörű kilátást mindössze a köd és az egyébként elég borús idő zavarta. Konzultálva az összes rendelkezésemre álló papírral, igen, ezt kellett volna látnom. A tengerparton homokból meggyártottak egy hatalmas, egy régi japán érmére hasonlító képződményt, amelyen a kan-ei-tsuu-hoo kanjik lettek volna láthatók, feltéve, hogy jó időben érkezem, évente ugyanis csak kétszer pucolják szépre. Valószínűleg a következő pucolás már nem lehetett messze, mert elég rusnya állapotban volt. (Vettem róla később képeslapot.)
Találkoztam viszont három középkorú úriemberrel a hegy tetején, akikről kiderült, hogy mindenféle magas beosztású főnökök. Én a szokásos sittes kinézetemet nyújtottam, ennek ellenére elbeszélgettek velem, eljópofiztunk. (Ne feledjük, még reggel nyolc-kilenc körül volt csak, szinte senki nem volt a parkban/a hegyen. Egy japán város úgy kilenc körülre éled fel igazán, bár itt is vannak, főleg idősek, akik ötkor kelnek.)
Kagawa prefektúrában megtekintendő látványosságaim listája végetért. A következő kipipálandó pont Matsuyamában lett volna, az ottani kastély, de az meg vagy még 100 kilométerrel arrébb volt. Mindenesetre, okosabb híján mentem szépen tovább, Kawanoéban még csak kicsit volt baromi meleg és én fáradt, Niihamában már nagyon. (Kisütött a nap, és bepótolta a reggeli elmaradást.) Niihamától Matsuyama meg még vagy 58 kilométer, és már nem is a tengerparton, úgyhogy biztos, hogy egy kisebb-nagyobb hegyet/dombot meg kell mászni útközben. Ekkor úgy dél körülre járt.
Egészen eddig az italautomaták fosztogatása során a félliteres Coca-Colákat frekventáltam, lévén az több, mint a többi, 350 ml-es doboz üdítő. Eddigre az út során, három nap alatt meg is ittam vagy hatot. Otthon egyébként sose veszek dobozos üdítőt, mert drága, de itt most egy komoly szempont volt, hogy hidegek. Előrelátóan vettem vagy tíz csomag Savings sportital-port az egyik szupermarkecben, csak azt felejtettem el, hogy a japán vízcsapokból alapértelmezésben nem jön hideg víz (az utolsó hely, ahol jött, Nyuuzennél volt, ahol az artézi víz – évszaktól függetlenül – mindig 11 fokos). Márpedig ezek a sportital-löttyök melegen rosszabbak, mint a … szóval rosszabbak. Nyelhetetlen.
Most először, kíváncsiságból, ki akartam próbálni a Coca-Cola Aquarius nevű sportitalát. Valami rosszul értelmezett bizonyítási kényszerből (meg hogy biztos lemenjen majd az Aquarius) már vagy egy órája nem ittam, így aztán, miután kiderült, hogy össze nem mérhetően finomabb a Savings sportlöttynél (pedig ebben még B-vitaminok is vannak, amelyeknek az ízét híresen nem lehet elnyomni), le is csúszott kettő, azaz egy liternyi. S mivel ez még mindig nem volt elég, meg mert az útra is venni akartam valamit, beszereztem némi jeget meg egy liter szőlőlevet egy szupermarkecből, és annak a felét is ledöntöttem.
Rövidesen úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, és ekkor valami nagyon furcsa történt velem. Így utólag, higgadtan gondolkozva, valószínűleg más egyéb dolgok is közrejátszottak (hátszelet kaptam, meg valamennyit hűlt az idő), de az elkövetkező két órában egyszerűen nem bírtam elfáradni. Szó szerint. A kb. 24 km/h-s átlag, amit mentem, sík terepen nem olyan nagy durranás, de egy lassan, de egyenletesen felfelé menő úton, mintegy húsz-huszonöt kiló csomaggal igen. Átlagosan két fokozattal tettem nehezebbre a biciklit, mint egyébként szoktam, és szerény becslésem szerint szokásos képességeimnek úgy 150-170 százalékát nyújtottam stabilan. Olyan lejtőkön felrohantam vidáman, amelyeknek egyébként úgy a közepén kezdtem volna el káromolni az eget, és még így sem éreztem a tetején a lábamban azt a zsibbadást, amit ilyenkor az ember szokott. Nem bírt légszomjam se lenni, akárhogy tekertem. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit begyógyszereztek. Kísérleteztem egy kicsit magammal, amennyire bírtam, de közben mentem, mint az őrült, mert nem tudtam, meddig tart ez a hatás.
Végül is alig két óra alatt több, mint 45 kilométert tettem meg előre és kb. háromszáz métert felfelé. Újra meleg lett, lassan jöttek vissza a normális reflexek és érzések (igen, kezdtem bírni elfáradni), így aztán az utolsó tízegynéhány kilométert eléggé vánszorogtam, de 3:30-ra bent voltam Matsuyama állomásnál. És körülbelül eddigre elegem is lett az egész túrából: egy percet nem sikerült olvasni, tanulni közben, keskenyek az utak, sok az autó, egyszerűen képtelenség annyira vidékre menni, hogy tíz-húsz kilométerre az ember magára maradhasson, kivéve a hegyek közepén, ott meg nem olyan vidám. Komolyan, leszámítva az 1000 m feletti hegyeket, még nem voltam Japánban olyan helyen, hogy valamerre szétnézve ne látszott volna nemcsak ház, de utca.
Ha már ilyen közel kerültem Kyuushuuhoz, egész pontosan ahhoz a Beppuhoz, amiről Dave Barry is írt, én pedig nagyon szerettem volna látni, hát megkérdeztem, mennyiért vinne át a komp. Kiderült, hogy nincs 3000 yen sem. És mikor megy a komp? Reggel 4:30-kor és 6:45-kor. Miii???
Viszont így bőven volt időm megtekinteni a várat. A vár természetesen egy hegyen van, és így 105-110 km után valahogy nem akaródzott egy újabb hegyre felmászni – szerencsére volt libegő. Fent aztán találkoztam két angoltanár lánnyal. Igen érdekes jelenség volt, hogy bár az egyikük angol, a másikuk kanadai volt, egyformán el voltak hízva.
Listám másik, Matsuyamában kipipálandó pontja egy igen régi (egészen pontosan Japán legrégebbi, még működő) fürdőháza volt, a Doogo Onsen. Pont kapóra jött. Nemcsak régi volt, hanem meglepően olcsó is, és csak úgy rajzottak körülötte az emberek. Az egyetlen probléma az volt, hogy bent a fürdő viszont tele volt idős úriemberekkel, akik egyáltalán nem úriember módjára viselkedtek. Az egyik például szó szerint elheveredett, úgy kellett átlépkedni. Másik kettő meg anélkül, hogy lemosta volna magát, belemászott a meleg vízbe, ami itt főbenjáró bűn, legalábbis, ha én tenném, biztos, hogy belekerülnék az esti hírekbe. Szóval kicsit érzékeny vagyok rá. Márpedig ez a kettő belemászott, és azután mosta le magát szappannal. Hallottam egyébként, hogy néhány japán szándékosan csinálja ezt, ha gaijin van a fürdőben, de erről most nyilván nem lehetett szó, annyian voltak. Nem értem.
Fürdő után sétáltam egy kicsit Yunomachiban (melegvíz-város, vagy még inkább fürdőnegyed; tényleg, nem is mondtam még, japánul a hideg víz – (o-)mizu – és a meleg/forró víz – (o-)yu – két külön szó), majd végül a kompállomás felé vettem az utamat. Immárom másodszor (először Kotohirában) fedeztem fel azt, hogy ezen turisták számára készült térképeknek nem sok közük van a valósághoz. A kompkikötő (mintegy 10 km-re az állomástól) kb. annyira látszott a térképen, mint a vár (kb. 1 km).
Elég későn lett, majd 12, mire kiértem a kikötőhöz. Egy padon tértem nyugovóra.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.