Délelőtt kétségbeesetten próbáltam meg bepótolni az előző nap oly nagy mértékben hiányolt alvást. Nem is volt semmilyen program, délután egykor viszont megjelentek a családok, akik hétvégére elszállásoltak bennünket. 113 diák, néhány tanár, meg 113 család – eléggé megtelt az egyébként nagy hall. Végighallgattunk némi kötelező udvarias beszédet, majd szépen egyesével, sorszámmal szólítva, mint a börtönben (mert a neveket kicsit nehéz kimondani), összepárosították a családokat szépen a diákokkal, eltartott vagy húsz-huszonöt percig, de aztán csak elindultunk. Végül is mázlim volt: nagyon féltem, hogy kifogok valami rettenetesen tradicionális családot, aki kiborul a hosszú hajamon, és vérig sértődik, hogy nem vagyok eléggé járatos a bushidóban; ehelyet pont az ellenkező véglet lett, talán egy kicsit nagyon is: a fickó egy hosszúhajú japán volt, akinek a lakásában evőpálcikát alig lehetett találni, nemhogy egyéb hagyományos eszközöket.
Egy kétgyermekes családot vártam, erre kiderült, hogy frissiben váltak, úgyhogy csak papa, két fiúgyerekkel; ehhez képest az anyuka hozzáment egy pakisztánihoz, és szinte mindennap meglátogatja őket.
A nagyobbik fiú egyetemista volt, szavát nem lehetett hallani – aztán elkezdtem egy kicsit piszkálni, mire elmesélte, hogy ő japán irodalom szakos, és elmesélte, hogy ő miért japán irodalomszakos, és az egész nem tartott két óránál sokkal tovább. Természetesen eközben nem lehetett aludni, mert ugye a japán beszédben körülbelül kettő-öt másodpercenként aizuchit kell adni, azaz valami “Aha”, vagy “Értem”, vagy “Nahát”, vagy valami hasonlót kell mondani, de legalábbis bólintani. Kicsit el is zsibbadt a nyakam a végére, és egyébként meg vért izzadtam, hogy megértsem, miről beszél. Óriási szerencse, hogy én is tanultam egy kis régi irodalmat, és így néhány, egyébként reménytelen kifejezést megértettem, különben esélyem sem lett volna. Így is csupán 50 százalék körül jártam, de ez nem rossz arány ahhoz képest, hogy a srác teljesen normális tempóban beszélt, és még csak nem is nagyon hangosan.
Este át is jött az anyuka, meg a pakisztáni, megmutatni a frissiben vett számítógépüket. Tényleg iszonyú olcsón vettek egy nagyon jó laptop-masinát.
Másnap aztán végül is reggel játszottam egy kicsit a kisebbik gyerekkel együtt a tévéjátékával, aztán még egy kicsit, aztán végigvertük ketten az egyik játékot; aztán néhány más család átjött az ő elszállásolt diákjával, meg persze, az anyuka és a pakisztáni és valami partiféle volt. Annak végül is nagyon örültem, hogy bár természetesen messze nem értettem mindent, de teljesen normális tempóban folyt körülöttem a beszéd, sőt, ismertem néhány kifejezést, amit a fickó szerint valószínűleg a saját gyerekei sem ismernek már. Ezzel együtt azért ugyancsak érzem a hiányosságokat, de jegyzeteltem is, meg szótároztam is, úgyhogy végső soron elég hasznos gyakorlás végigbeszélgetni egy hétvégét.
Mindezzel együtt alapvető hiányosságaim vannak, és egészen pimf dolgokat nem értek néha. De hát ezért vagyunk itt.
Visszatérve az Intézetbe, megígérte a dán lány, hogy a még szombaton beszerzett ollóval levágja a hajamat. Először úgy tűnt, félreértette a dolgot, mert én azt mondtam neki, hogy háromcentisre vágja le, ő meg három centit vágott le; egy csomó idő elment, és végül csak annyi történt, hogy egy kicsit rövidebb lett a hajam, és Kleopátra-frizurám. Aztán elment, én meg bedühödtem, és nekiestem a saját fejemnek az ollóval. Elöl nem is volt sok probléma, de aztán hátul mindenféle bajaim voltak, leginkább azért, mert a szobában ugyan két tükör volt, de az istennek nem sikerült őket közel hozni egymáshoz. A gardróbszekrényben lévő tükör ugyanis be volt ragasztva. Végül is a fürdőszobatükröt hoztam ki, de kiderült, hogy a klasszikus módon – mármint, hogy az ember pont az ujja felett vágja a haját – meglepően egyenletesre lehet vágni hátul is, anélkül, hogy az ember nézné. Végül is persze, rögtön lehet látni, hogy nem fodrász vágta, de körülbelül két-háromcentis hajam lett. Másnap aztán volt is meglepetés rendesen.