Éjszaka, bár terveztem, de nem aludtam egy percet sem, sőt, hatkor akartam elindulni, de csak hétkor sikerült. Ez azt eredményezte, hogy már a metrón sem tudtam leülni, Yokohamánál pedig belekerültem a leggyalázatosabb reggeli csúcsforgalomba. A Tókaidó-vonal vonatai hárompercenként indultak, és így sem igazán bírtak el a hömpölygő áradattal. Pár nap alatt a második rettentő élmény a japán vonatozással kapcsolatban. Szerencsére csak huszonöt percet kellett féllábon álldogálni.
Tokiótól már istenes volt a dolog, hiszen onnan kifelé haladtam, arra pedig kevesen mennek dolgozni. Niigatába Uenóból indulnak a vonatok; némi kérdezősködés után találtam egyet, ami elvitt Takasakiig. Az útról nem sokra emléxem, mivel – végre – elaludtam. Takasakiban aztán egy kedves vasutas elmagyarázta, hogy hol kell ezerszer átszállnom, írt papírt, és kiderült, hogy a csatlakozásokra maximum tíz percet kell várni.
A következő állomás nevét azt hittem, hogy ki tudom olvasni, de nem: a víz meg a felül kandzsija volt, de valami rém rendhagyó olvasattal: Minakami. Ezt a vonatutat is sikerült végigaludni (így nem is olyan borzasztó személyvonattal utazni), de a hegyvidékbe igazából csak innen kezdtünk belemerülni. Közben beszédbe elegyedett velem egy festett hajú, kicsit szakállas, valami lehetetlen szemüveget hordó, kicsit szakadt japán fiatalember; nemsokára kiderült, hogy (katolikus) papnövendék, a pappal együtt mennek táborozni, és különben Hiratsukából való.
Továbbra is igyekeztem a lehetőségekhez képest aludni a vonaton, de Echigo-nakazatónál arra riadtam fel, hogy 1. áll a vonat; 2. valami gyönyörűszép helyen vagyunk. Neki is álltam videózni, meg aztán a vonatablakból is megkíséreltem felvételeket készíteni – kíváncsi vagyok, hogy sikerültek. Innen aztán már kevesebbet szundikáltam; megettem a saját gyártmányú szendvicseimet, nézelődtem, átszálltam Nagaokánál, majd újabb másfél óra múlva, 7 óra 40 perc vonatozás után 14:40-kor megérkeztem Niigatába.
Négyre beszéltük meg a találkozót az állomáson lévő kutyaszobornál; így tehát kicsit mászkáltam meg fényképeztem az állomás előtt. Négy előtt pár perccel fel is tűnt Matsuda tanárnő, talpig yukatában, de nem ám a Daieiben kapható rikító színű, előre-meg-van-kötve-csak-fel-kell-tűzni-az-övet típusúban, hanem finom, jó minőségű, kézzel kötött masnijú yukatában. Gyorsan le is kellett fényképezni.
Elcipelt magával valami Niigatai Külföldiek Baráti Társaságához, ahol ingyen kaptam yukatát én is. Jó korán mentünk, ezért még lehetett válogatni, de hiába: akkora darab voltam, hogy az igazán szépek mind kicsik voltak rám. Végül találtunk egy hatalmasat, ami nem volt nagyon ronda, csak kicsit sokat mosták, mert fakó. Matsuda sensei hozott nekem getá-t, azaz japán fapapucsot. Én már korábban próbáltam venni a Daiei-ben (mert a jinbei-hez mégicsak az dukál), de a “különlegesen nagy” (tokudai) méret sem jött fel rám igazán, “óriási” (kyodai) méret meg nincs. Hát ez is kicsi volt, lelógott róla a lábam, amit később bántam meg, de nagyon.
Fokozatosan valami rettenetes mennyiségű külföldi – mint kiderült, elsősorban önkéntes angoltanárok, meg valami home-stay programon Niigatában a levegőt rontó mások – gyűlt össze, és igen nagy zsivaj lett. Mi Matsuda sensei-jel mexöktünk, beraktuk a cuccomat valami áruházi megőrzőbe és felmásztunk (lifttel, hát) Niigata legmagasabb épületére, a Next 21-re, ami igaz, hogy csak 21 emelet, nem 70, mint a Landmark Tower, viszont ingyen van. Niigata szép, egyik oldalról a tenger, másik három oldaláról folyók határolják, ezért itt sem nagyon szokott lenni vízhiány. Sőt, Niigata (prefektúra) tán a leghíresebb a finom rizséről, ami többek között azzal magyarázható, hogy sok a víz, és rendesen el tudják árasztani a földeket.
A Niigata matsuri nevű ünnepség igazából három napig tart, én a második napjára, a nagy táncra érkeztem, ezért is öltöztünk be. Megjelent Matsuda sensei barátnője, egy Ishida névre hallgató, vagy tíz évvel fiatalabb, Matsuda sensei véleménye szerint igazi japán leány/szépség, szerintem nem. (Ezt úgy mondta, hogy igazi yamato nadeshiko, ami persze egy virág, de a szép fiatal japán lány szinonímája is, valahogy úgy, mint a magyarban a “bájos virágszál”.)
Nagyot táncoltunk; az ilyen tánc rém egyszerű, mert getában meg yukatában nem nagyon lehet ugrálni, csak furcsa. Sokáig eltartott, amíg rájöttünk, hogy az egyébként négynegyedesnek tűnő zenére 3-3-2-3 ritmusban táncolnak…
A lábam nagyon megfájdult, de szerencsére visszacserélhettem a cipőmet. Aztán felmentünk megint a Next 21 18. emeletére, és sushi-t ettünk, gyönyörű kilátás mellett. Majd felmásztunk a legtetejére, ahol meg fagyit, ami különben sem volt olcsó, de mivel 1500 yen asztalpénzt szedtek, így méregdrága lett. Viszont Matsuda sensei nem engedte, hogy kifizessem, aszonta, hogy majd másnap.
Taxival mentünk haza; már csak a mama volt ébren, egy nagyon idős néni, aki rendkívül jól tartja magát. Közel nyolcvanéves, de szálfaegyenesen áll, például. A ház is csuda klassz, úgy hetven éve épült; ők persze magyarázták, hogy milyen szégyenletes, meg koszos, meg minden, de nekem nagyon tetszett. Akkoriban még nem erőltették ezeket a vékony, magas házakat, ennek megfelelően a ház volt is vagy 100 négyzetméter alapterületű, viszont csak egyszintes, padlással. És igen, teljesen fából, papírajtókkal. Rengeteg kabóca (semi) zörgött, én kicsit meg is ijedtem, mert nagy jószágok ám ezek (vagy 8 centisek), és volt belőlük úgy pár száz.
Én egy másik afféle dolgozószobának fenntartott házban aludtam, egy nyolctatamis, nem kevésbé japán szobában, futonon, a padlón, és nagyon jólesett…

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.