A mobilkommunikáció sikere mögött meghúzódó okok

A keitai eszközök rendkívüli sikerében és elterjedésében természetesen sok tényező közrejátszott. Azt viszont, hogy ezek egy része nagyon is tudatos lépések és döntések eredménye, legjobban talán a kérészéletű konkurens mobileszközzel, a PHS-sel összevetve lehet bemutatni.

A PHS tündöklése és bukása

Szigorúan véve a PHS (Personal Handy-phone System) nem „igazi” mobiltelefon: a mögötte rejlő technológia a hagyományos, vezeték nélküli vonalas telefonkészülékek digitális továbbfejlesztése. A rendszerben azonban megoldották a telefonoknak a mikrocellák közötti mozgását, vagyis nemcsak az előfizetői készülék szűk környezetében használható, hanem távolabb is. A bázisállomások általában kicsik, gyengék, ezért a megoldás szinte kizárólag csak nagyvárosi környezetben használható, vidéken szinte egyáltalán nem, és gyorsan mozogva (nemcsak járműből, hanem már futva sem) és – saját mini állomás nélkül – épületen belül sem igazán működik. Ugyanakkor a rendszer lényegesen egyszerűbben, töredék költségen volt kiépíthető, mint az akkori mobiltelefon-rendszerek, ezért 1995-ben mindjárt három kereskedelmi szolgáltató (NTT-Personal, DDI-Pocket, ASTEL) is megjelent a japán piacon, kicsi, könnyű, a mobiltelefonoknál jóval olcsóbb készülékeket kínálva.

Indulásakor a PHS meglehetősen sikeres volt, de pont ez a siker lett a végzete is: a keitai-szolgáltatók tudatosan másolták le a PHS sikeres üzletpolitikáját és kerülték el annak hibáit. A PHS-készülékek annyira kicsik és könnyűek voltak, hogy az általános vélekedés az lett, hogy „nyilván rosszabb minőségű”, illetve „szegény ember mobiltelefonja”, amit a használati korlátok miatti kellemetlen tapasztalatok is megerősítettek. Ráadásul a készülékeket szinte ingyen adták az előfizetői tábor növelése érdekében, és ez a gyilkos árháború sokkal jobban megviselte a PHS-piacot, mint a mobiltelefonokét. A modern PHS-telefonok számos extra szolgáltatást is kínálnak, például nagysebességű internetkapcsolatot és levelezést is, de mára (2010) Japánban már csak egyetlen érdemi PHS-szolgáltató maradt fent, a Willcom (korábban DDI-Pocket), körülbelül négymillió előfizetővel (a másik két cég megszünteti a szolgáltatást), és ők is csak azért, mert tudatosan küzdöttek a PHS korlátai ellen (például huszonötször erősebb bázisállomásokat telepítettek) és számos egyéb szolgáltatást (például fix díjas telefon-előfizetést és mobilinternetet) is kínálnak. Ázsiában sokkal sikeresebb a szolgáltatás, 2009-ben 75 millió PHS-előfizető volt csak Kínában.

Az i-mode sikerének titkai

Mit sem értek volna az ügyes kereskedelmi húzások tényleges műszaki kiválóság nélkül. A már említett Galápagos-szindrómát nem kis részben a japán mobilszolgáltatók egyeduralma okozza. Azt, hogy ez egyáltalán így alakulhatott, nem kis részben az eredményezte, hogy míg a világ túlnyomó részén a készülékgyártók többé-kevésbé nemzetközi szabványokhoz alkalmazkodva próbálják a szolgáltatókra tukmálni készülékeiket, addig Japánban az alkalmazott mobilszabványok nem kis része egy nagyon jól ismert rövidítéshez (NTT), a japán piacon a mai napig domináns Nippon Telegraph and Telephone vállalat nevéhez kapcsolódik. Egészen a legutóbbi évekig, a 3G elterjedéséig a 2. generációs japán PDC-mobilrendszer műszakilag alaposan eltért a világ túlnyomó részén szabvánnyá vált GSM-től, műszakilag is lényegesen jobb szolgáltatásminőséget kínálva annál (már említettük a 10 jenes levelezést és a GSM-énél gyorsabb jóval gyorsabb adatkapcsolatot).

Részben a fentiek, részben nagyon tudatos kereskedelmi stratégiák eredményeképpen a japán mobilpiacon a mai napig a szolgáltató az úr, a készülékgyártóknak nincs is saját értékesítési csatornájuk(!) és a szolgáltatónak abszolút vétójoga van minden konkrét modell minden funkciójával kapcsolatban. Rengeteget tanultak a szolgáltatók a PHS-rendszer értékesítési sikereiből és hibáiból, például azt, hogy nem szabad minden határon túl csökkenteni az eszközök méretét, mert játékszernek fognak látszani, illetve hogy mennyire fontos a konzisztens, értékes, érdekes, látványos és friss tartalom (a WAP bukásának egyik fő oka pontosan az lett, hogy túlságosan primitív tartalmat lehetett csak előállítani rajta). Hasonlóan fontos a megszerzett előfizetők megtartása, és ez olyan apróságokon is múlik, hogy Japánban a csatlakozók (akkumulátortöltő, fejhallgató) egy adott szolgáltató összes készülékén, évek óta egyformák (és nem pedig egy adott készülékgyártó adott termékcsaládján, mint Európában). Ez a gyakorlatban sokkal kevésbé jelent korlátozást, sokkal inkább kényelmet, hiszen a családi kedvezmények miatt egy adott család általában minden tagja ugyanannak a szolgáltatóhoz tartozik, tehát lehet például egymás töltőjét, vagy az évekkel korábban vett kedvenc fülhallgatót használni.

Szintén fontos, és nagyon átgondoltan előkészített tényező volt az i-mode mikrofizetési rendszere, és jóval az Apple előtt bebizonyította, hogy az emberek igenis hajlandóak fizetni a számukra megfelelő áron kínált, megfelelő minőségű szolgáltatásokért, akkor is, ha a rendszer egyedi, diktatorikus és súlyosan korlátozza az internet szabad szellemiségét. Az első perctől kezdve a DoCoMo vállalta át az ügynök/kereskedő szerepét a tartalomszolgáltatók helyett – az előfizetett szolgáltatások egyszerűen a havi telefonszámlával érkeznek. Szemben a magyarországi helyzettel, ahol a szolgáltatók irracionális összegeket kérnek el az SMS-es fizetésért (nagyjából a pénz felét), az NTT kerek-perec havi 300 yenben maximálta az egyes „webhelyek” havi előfizetési díját. Lévén ez Japánban az az összeg, amin senki nem gondolkozik sokat, ezzel az egy lépéssel látványosan meg tudták növelni a szolgáltatások elterjedését. Nagy erőkkel dolgoztak a tartalomfejlesztésen is: több ezer, a DoCoMo által üzemeltetett „hivatalos”, és több tízezer nemhivatalos i-mode webhely létezik a mai napig, és az összes fontos szolgáltatásnak megvan az i-mode-os átjárója (meg persze EZweb-es és Yahoo!keitai-os is, hiszen a DoCoMo csak az egyik mobilszolgáltató a háromból).

Végül, de nem utolsósorban, a fenti tényezők együttesen sem okozták volna a keitai internet robbanásszerű terjedését, ha a fiatalok körében a személyhívók kapcsán nem lett volna már megalapozva a divat. A történelem megismételte magát, és az először méregdrága, üzletembereknek szánt szolgáltatás fő használói idővel ismét a fiatalok lettek. A mai napig a keitai internet legnépszerűbb helyei a fiataloknak szánt helyek és szolgáltatások, például a levelezés, a chaku-mero (csengőhang-letöltő) helyek, illetve a közösségi webhelyek (a legnépszerűbb a mixi). Érdekes a használat nemek szerinti megoszlása is: míg férfiból ritka, aki havi 10 ezer yennél többet költ mobiltelefonra, nőknél a havi 20 ezer yenes költség egyáltalán nem számít kiugrónak.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.