Archive for February, 2010
Ráébredések
Ma az utcán sétálva döbbentem rá, hogy amióta megint sokat voltam Japánban, most, hogy megint hosszabb időt voltam itthon, a három hónap alatt nemcsak, hogy nem mentem be olcsó kínai vendéglőbe enni, hanem kifejezetten irtózom még a gondolatától is. Régen ez nem jelentett különösebb gondot, meg most is eszem mindenfélét, még disznóhúst is (amit Japánban szinte soha, max. nagy ritkán sült bacon/sonka formájában rántottában), pizzát, kenyeret, indiait, törököt, mindenfélét… de az olcsó kínaitól mostanra irtózom. És még csak nem is tudom, hogy miért. Nátrium-glutamát? A botrányosan rossz rizs? A gondolat, hogy nem tudom, hogy mit eszem? (Jobban belegondolva, tényleg eszem mindenfélét, de csak olyat, amit vagy én főztem, vagy tudom, hogy miből, kinél, milyen alkatrészekből készül.)
A másik, ami feltűnt, hogy mostanra rendkívül rosszul reagálok a hajléktalanok/kéregetők/aluljárói véglények egy bizonyos fajtájára. Igen, jól tetszenek sejteni, a kifejezetten egészségesnek látszó fiatalemberekre gondolok, nemcsak az aggyáegyhúszast-ra, hanem a Határ úti cigicigicigi-árusra is. Most lehet köpködni, de nincs az a szociális munkás, aki meg tudja nekem magyarázni, hogy mi az a magasabb szintű erkölcsi érték, ami alapján nekem, a körülbelül hétféle adó és járulék megfizetése után megmaradt pénzemből adnom kéne bármit is ezeknek. Általában is kicsit markánsabban gondolkozom Japán óta a közvagyonról – ti. a tömegközlekedés, az aluljárók és általában bármiféle közvagyon először is a dolgozó embereké, mert ők tartják el a többit, utána az eltartottaké, és ha még mindig maradt egy kis hely a sarokban, akkor esetleg rövid időre megtűrünk másokat, ha nem nagyon büdösek, de inkább nem. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha a 65+ éves nyugdíjas átmetrózik Kőbányáról ingyér a Lehel piacra, mert ott ötven forinttal olcsóbb a paprika (mellesleg nem ötven forinttal olcsóbb, hanem a SPAR-nál mondjuk olyan négyszázzal), meg a metrón meleg van, addig se kell fűteni, de ezt tegye szépen a reggeli csúcs után.
Kawaii
Igaz volt ez százezer évvel ezelőtt is, amikor a kapaszkodni képtelen csecsemőt kézben kellett vinni, ha a horda veszély elől futott.
Igaz volt ötezer éve, amikor kardfogú tigris elől menekülni már nem kellett, de a járóképes gyerek még épp csak elkezdte megtanulni, hogyan termelheti meg az élelmét és évek választották el attól, hogy a közösségnek hasznos tagja legyen.
És pláne igaz ma, amikor legalább 15-16 éves koráig kötelezően iskolába jár az ember.
A történelem folyamán jócskán megváltozott a gyerekkorhoz való viszony. Ezer éve a gyerek még nem volt igazán önálló személy. Sok kellett belőle, hátha néhány megéri a felnőttkort. Voltak helyek, ahol nevet se kapott rögtön — majd egyéves korában, ha elél addig. A parasztgyerekeket a világon mindenütt munkára fogták, gyakorlatilag ahogy járni tudott. Négy-öt évesen már állatokat őriztek, segítettek a betakarításnál. A gyerekkor nem önálló életszakasz volt, hanem minél gyorsabb felkészülés volt a felnőttkorra.
Hamar belátható, hogy ha mindennapos feladat a szükséges élelem előteremtése, ez nem is megy másképp. A természettel folyamatosan harcoló közösségek egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az improduktív személyeket: ahhoz, hogy játszadozó gyerekek, munkaképtelen öregek, spirituális dolgokkal foglalkozó sámánok-papok-bölcsek lehessenek, az aktív dolgozóknak többet kell termelniük a saját szükségleteiknél, ez pedig megköveteli a technikai fejlődést.
Az emberi történelemnek az a része, amikor a világ szerencsésebb részein tömegesen megjelentek a gyerekkorukat nem munkával töltő fiatalok, inkább évtizedekben mérhető, mint évszázadokban.
Ehhez képest lenyűgöző, hogy milyen gyorsan lendült át az inga a túloldalra.
Az úgynevezett fejlett civilizáció olyan környezetet teremtett, ahol húsz-huszonöt évnyi tanulás szükséges a világ ismeretéhez, a boldoguláshoz. A gyerekkor, a felkészülés időszaka nem csak hihetetlenül megnyúlt, de fel is értékelődött. Szó szerint is, hiszen a szülők elképesztő áldozatokat kénytelenek hozni az egyre kevesebb gyerek egyre magasabb szintű felneveléséért, de átvitt értelemben is, mert a fiatalság kívánatos és sokáig fenntartandó állapottá vált.
Sokfelé el lehetne innen kalandozni, de mi most csak egy irányból vesszük majd szemügyre a jelenséget, ez pedig a “kawaii” fogalma.
Maga a szó körülbelül annyit jelent, hogy “cuki”, “aranyos”. Ez azonban nem érzékelteti teljes mélységében, miről is van szó: orkánként süvítő infantilizmusról.
Kawaii-t visítva esnek extázisba a középiskolás lányok egy nagyszemű rajzfilmfigurától. Harmincéves férfiak gyűjtenek műanyag babákat, és vágatják a hajukat durcás kiskölyök formára. Ivarérett korú felnőttek rajonganak magukat nyolcévesnek álcázó popsztárokért.
A cukiság divattá vált: én magam is ismerek negyvenhez közelítő japán lányt, aki Magyarországon élve arra panaszkodik, hogy otthonról kell hoznia a kellőképpen rózsaszín és fodros ruhadarabokat, fehérneműket, csizmácskákat, mert itt nincs “rendes”.
Ha valami pedig Japánban divat, akkor az nagyon divat. Úgy értem, hogy ott különféle okok miatt — ez is megérne egy posztot — nagyon erős a szabálykövetés. Ha valamit elég sokan elkezdenek csinálni, akkor azt hirtelen mindenki csinálni fogja. Ennek tündéri vadhajtásai vannak, kezdve az olyan ártalmatlanoktól, mint amikor néhány éve divatba jött a kakaóivás: akkor hirtelen mindenütt elkezdtek kakaót árulni. Először csak az import csemegéket forgalmazó boltokban volt. Aztán megjelent a szupermarketekben. A sarki kisboltokban. A zöldségesnél, a drogériában, az utcai árusnál, a könyvesboltban. Minden harmadik tévéreklám kakaóreklám volt (na jó, kicsit túlzok), cikkek jelentek meg a kakaó áldásos hatásairól, kultúrtörténetéről, fajtáiról. Az utcasarkon botcsinálta kakaószakértők vetették össze véleményüket, persze szigorúan a megfelelő kakaósznob zsargonban. Aki nem ivott kakaót, az reménytelen lúzer volt. Néhány cég irgalmatlanul meggazdagodott a kakaóból, de aztán a dolog pár év alatt lecsengett. Mostanra megint csak néhány üzletben árulnak kakaót, akinek hiányzik (yours truly, például), azok megtalálják, de a mindennapokból kikopott.
Aztán vannak az olyan durvább elhajlások, mint az Afrika-mánia, amitől a szemlélődő külföldi csak csendben fogja a fejét és halkan nyöszörög.
Ez is többéves történet mostanra: valami futóbolondok kitalálták, hogy afrikai benszülöttnek lenni kúl. Menő átültetni az afrikai életmódot, törzsi viszonyokat, dizájnt, miegyebet a japán életbe. Egész komoly divat lett belőle, kétméteres lándzsás marhapásztor maszájnak maszkírozott 150 centis, negyven kilós, zörgő csontú japán kamaszok szőttek szuahéli szavakat a beszédjükbe és mászkáltak mikrofon-parókában. (Najó, megint csúsztatok, de tényleg majmolták őket rendesen.) Minden jel szerint kőkomolyan gondolták ezt a négerkedést, amíg valami tévétársaság össze nem szedett a legbolondabbakból vagy húszat, és el nem vitte őket Afrikába. Kirakták őket a szavannán két operatőr társaságában, hogy na akkor boldoguljanak. Persze, hogy váratlanul érte őket, hogy se folyóvíz, se légkondi, viszont vannak például legyek, és gyökereket ásni még akkor is fárasztó, ha tudják, mit kell keresni. Mondanom sem kell, hogy a trendnek elég gyorsan vége is lett.
A mindent elsöprő cukiság Japánban a hetvenes években kezdődött. Körülbelül addigra állt össze az első olyan nemzedék, amelyik már nem szívott iszonyút sem a háborúban, sem az utána következő újjáépítési időszakban. Már nem kellett a rizsföldön meg a családi vállalkozásnál tölteniük a gyerekkorukat, már nem volt mindennapos gond a megélhetés. Egyes szociológusok szerint az egész dolog a töltőceruzákkal kezdődött. Ezekkel egyforma vastagságú vonalakkal, a japán szemnek borzasztó primitívnek és gyerekesnek tűnő módon lehetett írni, így aztán a kölykök elkezdték szívecskékkel-bigyócskákkal díszíteni az írásukat. Ez terjedt át azután a díszítőművészetbe, termelte ki a képregény- és rajzfilmfigurákat és az olyan mindent elárasztó jelenségeket, mint például a Hello Kitty.
Ezzel én nem tudok vitatkozni, nem is akarok. De azt hiszem, hogy pontosan ki, miért és hogyan rajzolta az első cuki kismacskát, az nem is fontos. Sokkal fontosabb, hogy miért lett a cukiságból életmód, és hogyan itatta át a szigetország egészét.
Már volt szó a fűevő férfiakról — nos, a két dolog szervesen összetartozik. A sokadik olyan nemzedék nő ki a tizenéves korból, amelyik nem és nem akar felnőni. Nem akar a saját lábára állni, nem akar eltartottból eltartóvá lenni, nem akar felelősséget a nyakába venni. Könnyű és egyszerű lenne ítéletet mondani fölöttük, elintézni a dolgot azzal, hogy lusták és gyengék (tényleg!), de (még ha ez sokukra akár igaz is) társadalmilag szerintem ennél súlyosabbak az okok: igen, felnőttnek lenni nehéz, ezt mind tudjuk. Egy sor kellemetlen kötelezettséggel és feladattal jár. Normális és ésszerű emberi reakció, hogy a kellemetlenségeket elkerülni igyekszünk. Amiért sok ezer éven át mégis felnőttünk, annak két oka volt: 1) hogy nem lehetett elkerülni úgyse, illetve 2) hogy a nehézségek mellett megvolt a maga speciális, gyerekek által nem élvezhető előnye, jutalma.
Könnyen belátható, hogy mára mindkét tényező elkopott. Mostanra kiválóan el lehet tölteni egy életet védőernyő alatt, kockázatok és veszélyek nélkül. Ugyanakkor a felnőttek többletszabadsága megvan, viszont a legeltökéltebb és legtehetségesebb személyeket kivéve reménytelennek tűnik a felnőttséggel járó sikerélmények megszerzése — vagyis van ok bele se fogni.
Egy olyan orsz
ágban, ahol nagy tömegben élnek felnőtt gyerekek, megszűnik furcsának és viccesnek lenni a gyerekesség. Teljesen normálisnak fog tűnni a pikachus repülőgép, a rajzfilmfigurás bankkártya, a hellókittis felnőtt fehérnemű. Nem lesz furcsa, hogy ötvenéves kopasz üzletemberek iskoláslánynak maszkírozott, rakott szoknyás, fonott copfos harmincas prostikat hajtanak éjjelente Ószaka belvárosában. Értelmezhetővé válik a képregényekben egyre jobban elharapódzó divatpedofília is (ha jobban belegondolunk, egy _igazi_ pedofil nem D-kosarat hordó tizenkéntévesre nyáladzana).
Szép-szép új világ… csak azért egy kicsit dermesztő belegondolni, na.
Sabolc tőzsdézik
Na jó – lőjük le gyorsan a poént -, persze nem igazából. Az történt, hogy hirtelen négy helyről egyszerre kaptam lökést, hogy devizakereskedelem így, interbank forex úgy, ebből kell meggazdagodni, meg egyébként is, lúzer, aki nem, és persze az ember egy ideje kíváncsi is volt, úgyhogy az elmúlt napokat némi olvasással és mindenféle demószámlákkal (=szimulációval) játszva töltöttem. Az eredmény igen tanulságos, úgyhogy az alábbiakban gyorsan szeretném summázni a tanultakat és tapasztaltakat, hátha megspórolok valakinek egy kis időt és esetleg sok elbukott pénzt.
A legfeleslegesebb idő, amit sikerült a témával kapcsolatban eltölteni, a portfolio.hu ingyenes előadása volt. Félreértés ne essék, nem bántani akarom őket, a portál kiváló, az előadáson pedig nagyon tisztességes, jóravaló emberek, meglepően őszintén és korrektül nyilatkoztak a devizakereskedelemről – két órán át. Ez idő alatt elmeséltek körülbelül annyi információt, amit egy gimnáziumot végzett ember azért 10 perc alatt magáévá tesz két oldal ritkásan nyomtatott papírról… de a döbbenetes az volt, hogy a jelenlévők nem kis része szótlanul csüggött az előadók ajkán, és a végén feltett kérdésekből valahogy érezhető volt a mohó vágyakozás, hogy most akkor itten munka nélkül leszünk gyorsan meggazdagodva.
A hirtelen meggazdagodás persze, ismerve a devizapiac jellemzőit, egyáltalán nem lehetetlen. Ugyanúgy nem lehetetlen, mint hogy az ember összetalálkozzon a Lehel piacon Hilary Swankkel, elbeszélgessenek kicsit az Oscar-díjairól, az emeleti csirkés kiváló szendvicseiről, vegyenek húsz deka diákcsemegét a földszinten, üljenek be kávézni valahová, aztán éljenek boldogan együtt, amíg meg nem halnak. Mondom, nem lehetetlen, csak nem túl valószínű. Kicsit valószínűbb – állítólag hosszabb távon olyan 95% – hogy az ember bizony elbukja a pénzét a tőzsdén, de legalábbis nem gazdagodik meg belőle.
Én a mély vízben történő úszásoktatás híve vagyok (na jó, éles számlát nem nyitottam, de túl sok tanulásra nem fecséreltem az időt, majd pont ez ne menjen), és erre érdekes módon remek lehetőségek kínálkoznak. Szinte minden bróker kínál szimulációs lehetőséget, ahol az ember kap játékból mondjuk 10 vagy 100 ezer dollárt, meg 14-20 nap időt, és kipróbálhatja magát, hogy hogyan is tudja megforgatni az alaptőkét. Én mindjárt három helyen is nyitottam ilyet, és igazi úriembernek érezhettem magam, mert hibátlanul, az összes helyről (Ungarn, Dánia és Svájc, sőt, még a portfolio.hu-sok is) visszahívtak, hogy akkor hogyan és mennyit is tervezek náluk befektetni, és egyébként is, hogyan érzem magam, hogy szolgál a kedves egészségem, és miben lehetnek a segítségemre?
Engem meg nagyon is érdekelt, hogy ha lenne százezer dollárom, akkor három hét alatt vajon nyolcvanezret csinálnék belőle, vagy ötvenet? Nem is kellett hozzá egy bő hét sem, hogy megtudjam, hogy…
… ötöt.
Na jó, elkövettem szinte minden létező hibát, amit csak el lehetett. Azzal kezdtem, hogy miután végiggondoltam, hogy mi legyen az első tranzakció, a másik (már ti. a Vesz helyett az Elad) gombra kattintottam… ez másnapra olyan hétezer dollárba került. Aztán nyertem egy kicsit, aztán elveszítettem húszezer dollárt, aztán harmadnapra visszanyertem tizenkilencezret, aztán belealudtam egy igen ígéretes EURUSD-ügyletbe, ami aznap olyan húszezer dollár nyereséget hozott volna, de sajnos másnapra feléledt a piac és nyolcvanezer mínuszt eredményezett, és innen már nem is kellett sokat hibázni a végeredményhez.
Nem is kertelnék tovább, összefoglalnám a tanulságokat röviden:
- Mint minden olyan dologgal kapcsolatban, amiben ténylegesen sok pénz van, hihetetlen mennyiségű információ található, illetve vásárolható, online és offline, könyv, video és előadás, talán egyedül tabletta nincs még. Ezek túlnyomó része haszontalan, ugyanazokat az alapvetéseket ismételgeti, és ami a legfontosabb, nem nagyon őszinte. Önök hinnének-e valakinek, aki állítólag óriási pénzeket nyert és nyer a tőzsdén, de mégis néhány ezer-tizenezer forintokért tart tanfolyamot? Akkor már miért nem ingyen?
- Mint mindig, megint annak kedveznek, akinek sok pénze van. Eleve bizonyos összeg alatt el sem lehet kezdeni játszani, vagy csak még sokkal rosszabb feltételekkel, és ez még feljebb is így folytatódik. Ha valakinek kevés pénze van, a rulett lényegesen jobb esélyeket kínál (és sokkal egyszerűbbek rá a stratégiák). Érdemes egy rulettszimulátort is lefuttatni a demoszámla mellett…
- A tőkeáttétes kereskedés (egyet fizet, százzal fogad), valóban nagyszerű lehetőséget kínál a meggazdagodásra. Ennél még nagyszerűbbet a gyors, nyílegyenes bukásra. Azzal a pénzzel, amit egy magamfajta egyáltalán meg merne kockáztatni, nem igazán lehet kockáztatni.
- A technikai elemzés valami irtózatos hókuszpókusz. Annyiféle indikátor, oszcillátor, trendjelző és egyéb baromság van, hogy utólag mindig lehet találni két-három-négy olyan pontot, amelyre ráhúzva őket, csalhatatlan biztonsággal jelenthető ki, hogy itt mi és miért történt. Kár, hogy ez előre nem egészen így működik. Az is igaz viszont, hogy mivel mostanra rengeteg ember használ rengetegféle ilyen varázsszert és csodaképletet, bizonyos mértékben tényleg bejönnek, hiszen ha mindenki hasonló stratégia szerint játszik, akkor a játék sokkal kiszámíthatóbb, mint ha teljesen véletlen változókra épülne.
- A demoszámlákon a stop és limit megbízások érdekes módon mindig tökéletesen teljesülnek. A slippage fogalmát az ember majd élesben tanulja meg, a saját kárán (vagy olvas sokat, mint én).
- Úgy tűnik, hogy a brókerek is olyanok, mint a bankok, nincs olyan bróker, akit valaki ne utálna, de nagyon. Miután itt tényleg súlyos pénzeket lehet veszíteni, a különféle fórumokon megfogalmazott vélemények is nagyon sarkosak, de úgy látszik, tényleg létező jelenség – és probléma -, hogy az emberrel a saját brókere tol ki, de nagyon (ellene játszik, eléri, hogy a “jó” árfolyammozgás előtt belendüljön a piac és becsattanjon a védekezésül beállított stop order, gyanúsan mozgó ill. nagy spreadek – árfolyamkülönbségek – és hasonlók). Az egyetlen bróker, akiről – eddig – nem sikerült őrjöngő kritikát találni, hogy-hogy nem, svájci…
Summa summarum, érdekes világ ez, lehet is benne pénzt keresni, csak nagyfiúknak. Olyan ez, mint a kétszer négysávos út, lehet azon vezetni balesetmentesen, csak nem biztos, hogy egyből ott kell kezdeni vezetni tanulni. És miután én nem tervezem az életem következő néhány évét ebbe ölni, nekem alighanem csak a tisztességes munka marad pénzkereset gyanánt… hogy a kokas csípné meg.
Expresszpénztár
Van ugye az a szempont, hogy lehetőleg ebben a blogban pozitív hangvételű dolgokat irkáljak. Na, eltartott egy darabig, amíg a következő dologról pozitív élményt sikerült szerezni, de ma sikerült.
Reggel, amikor az InterSPAR-ban magamhoz vettem a reggelinek szánt két péksüteményt, döbbenten tapasztaltam, hogy bár a pénztáraknál jellemzően 5-6 ember álldogál, a gyorspénztárnak kijelölt, 22. számú pénztárhoz egy dugig telt kocsit toló nő elolvassa a feliratot (“max. 6 tétel”), majd arrébb megy, egy másik pénztárhoz, és a sorban tényleg csupa olyan ember maradt, akinél 2-3 tétel volt. (Rossz nyelvek szerint segíthetett, hogy elmorzsoltam félhangosan némi rézangyalát a bajszom alatt… még rosszabb nyelvek szerint ez tényleg FÉLhangos volt, vagyis a logaritmikus skálán 90 dB helyett 80… 
)
Na de komolyan. Eddig minden egyes áldott alkalommal a 22. sz. pénztár pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik: ha lehet, tán még több volt a nagykosaras, gondolom, ez valahogy úgy alakul ki, hogy korábban egyszer látja, hogy csupa néhány darabos ember álldogál a sorban, tehát oda tolja a dugig telt kocsit, bejön neki, úgyhogy legközelebb már egyből oda megy…
És most nem bírom ki, hogy el ne meséljem, hogyan néz ki Japánban a gyorspénztár. Nincs. Pontosabban egyszerűen nem emlékszem, hogy bárhol is láttam volna ilyet… talán egyedül a yokohamai Daiei-ben. Olyat viszont nem egyszer láttam, a helyi kicsi Yoko-san szupermarkectől kezdve a legnagyobbakig, hogy hárman álltunk sorban a pénztárnál, de mire az emberben istenigazából tudatosult volna az ő keserű sorsa, addigra száguldozott ki egy alkalmazott valahonnan, mint a seggenfütyülős tűzoltóautó, és már ült is be a szomszéd pénztárba.
Tudom, mondták, meg olvastam is, hogy elvileg itthon is van ilyen a puccosabb hipermarketekben. De ténylegesen látott már bárki ilyet megvalósulni?