Sabolc in Japan

Archive for the ‘gadgets’ Category

Actually, I am just playing around with the new speech recognition function in Windows 7.  I am not even touching the keyboard.  Of course, the typing is not the perfect all the time.  The computer makes mistakes.  But the funny thing is, that if I go and correct the mistakes it is making less and less of them.  And, of course, I had to train the computer a little.  But it only took about 5 minutes, significantly less than anytime before.  And the correction functions are much easier to use.

Because this is not the first time that I tried to use voice recognition.  I played around with IBM VoiceType and ViaVoice, Dragon NaturallySpeaking, both in English and Japanese.  But they were always difficult to use and not really good for any practical application.

What is interesting, that recognition works pretty well in spite of the fact that I’m not a native English speaker.  I could not help registering two users of myself: an American English speaking version and a British English speaking version.  Of course, I am neither: my English is somewhere in between, probably a bit more American.  But I do know that I pronounce a number of words the wrong, i.e.  the British way.  Anyway, after the training the computer got used to my way of pronouncing words.  And now it is doing surprisingly well.

Homework for tomorrow: I should try to use voice recognition in Japanese as well.

Kisgyerekkoromban az egyik dolog, amiről rettenetesen ábrándoztam, az egy kvarcóra volt: a Fiúk Évkönyvében olvastam róla, hogy már ilyen csudák is vannak. (Egyébként egészen hamar lett is nekem, tán ötödikes-hatodikos koromra vagy hogy, persze a legegyszerűbb kis vacak, de nagyon büszke voltam rá.) De ezt leszámítva szerintem egészen a földön jártam, és bár az elsők között használtam az Internetet is a Műegyetemen, még akkor sem igazán gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor Japánban fogok ülni este az asztal előtt, telefonálok éppen haza egy helyi hívás áráért, a másik oldal éppen az autójában ül, és én navigálom el Japánból (a Google Maps segítségével) egy pesti címre, gyakorlatilag probléma-, akadály- és megszakításmentesen.

Biztos van olyan, aki már most, húsz év múlva pedig már senki nem fogja érteni, hogy mit vagyok én ezen úgy oda. De én még tudok örülni az ilyeneknek.

Ja, egyébként az új sláger itt a Sony-Ericsson Xperia nevű telefonja. Androidos telefonnal hasonló hisztériát még nem sikerült csinálni itt Japánban, ahol igazából az iPhone-ért sincsenek annyira oda.

Azt hiszem, gyerekkorom óta vágytam egy diktafonra.

Vagy ha nem, akkor szerkesztő korom óta, irigyelve a másokat, hogy milyen lazán csinálnak interjút. Igaz, én diktafon híján végül azt csináltam, hogy vittem egy noteszgépet – a japán professzorom itthagyta nekem az övét, 286-os processzoros Toshiba laptop volt, akkor sem már teljesen csúcsmodell, leginkább közel használhatatlan, ugye akkor még Windows se igazán volt, és ha valamit, hát magyarul egyáltalán nem tudott a gép – viszont valami 2 MB memóriából futtatta a DOS-t, meglepően gyorsan. Én aztán vakon gépeltem rajta, beírva persze mindenféle pontosvesszőket és egyéb furcsa írásjegyeket, floppyn, rosszabb esetben párhuzamos kábelen FastLynxszel kínlódtam át a szöveget a saját PC-mre, és ott valami saját magam írta Pascal-program cserélte aztán át a karaktereket magyarra. De konkrétan a gépelés valami elképesztő katyvaszt gyártott, és így utólag bevallhatom, hogy a legtürelmesebb interjúalanyokat is iszonyúan fel lehetett idegesíteni ezzel a módszerrel (már ti. hogy elkezd beszélni, mire én elkezdek kalapálni, és amikor nem bírja tovább, és megnézi, nem érti, mit lát). Diktafonnal sokkal egyszerűbb lett volna.

Tulajdonképpen még hosszan sorolhatnám, hogy miért is nem bírtam ki, és kellett vennem egy diktafont, és így utólag még sokkal jobb ötletnek tűnik, mint elsőre, na nem mintha annyira használnám.

Diktafont persze többféle módon lehet venni. Van ugye az a módszer, hogy az embernek van diktafonszakértő ismerőse, akkor egy darabig idegesíti őt azzal, hogy mit is kéne venni, aztán elmegy a boltba és megveszi a rózsaszínt, mert az olyan cuki. (Aki most azt hiszi, hogy viccelek, ismerek lányt, aki így vett noteszgépet.) És a Sony tényleg gyárt rózsaszín diktafont.

Én a kockább módszert követtem: először megnéztem a kakaku.com-on, hogy hányféle modell is van mostanában forgalomban (olyan százhúsz). Ez kicsit túlzásnak tűnt, úgyhogy elmentem a Yodobashi Kamera-ba, felmérni, hogy mit árulnak ők, mert az mindig jó szonda a piacot illetően. Mindjárt lecsökkent a dolog húsz-harminc modellre, és az eladó volt olyan rendes, hogy elárulta, hogy igazából két fő csapás van, az olcsók, amik csak felvesznek és lejátszanak, meg a profibb darabok, amikbe lehet külön memóriakártyát tenni és csatlakoztathatók USB-n a PC-hez, praktikusan nem is külön kábelen, hanem mindjárt a masinából lehet kicsúsztatni.

A Yodobashi azért is jó, mert lehet elhozni katalógust onnan. Úgyhogy a következő szombat egy része azzal telt, hogy diktafonkatalógusokat nézegettem – mit diktafon, nevezzük nevén, boiszu rekódá, azaz voice recorder. Sőt, itt jellemzően nem is ilyen néven fut már, hanem hogy megkülönböztessék a szalagos diktafonoktól, ájsí rekódá (IC recorder).

Három nagy név van a japán diktafonpiacon, Sony, Olympus és a Sanyo (nem Sanyó, Szan-jó), meg van a futottak még. Futottak méget nem veszünk, és egyébként nagyjából tudtam, hogy mit szeretnék, a főnök fiának van egy, és nem is nézett ki rosszul. A lélektani határ egyébként 10 ezer yen volt (az itt mondjuk 2 esti ivás lenne, ha eljárnék mulatozni).

A Sony elég hamar kiesett, mert ugyan nagyon szép dolgokat gyárt, főleg a felsőkategóriában, de valamit félreértettek az árazással kapcsolatban, vagy legalábbis azzal kapcsolatban, hogy én mit is szeretnék és mennyiért. Az Olympus erős versenyző volt, és ők azok, akik angol menüt is raknak a gépeikbe, de aztán hosszú tipródás – és a kakaku.com-mal való többszöri konzultáció – után egy Sanyo-modellnél maradtam, egész pontosan a főnök fiánál eggyel jobb modellnél, ICR-PS502RM, pont ugyanúgy néz ki, csak van háttérvilágítás a kijelzőn (éjjeli diktafonozáshoz), meg USB-n keresztül tölthető az akkumulátor, ha olyat tesz bele az ember, nem kicsi ceruzaelemet (eleve akkut adnak hozzá). Ez nem tud angolul, viszont döbbenetes funkciói vannak (még annál is több, mint amire számítottam, a 48 kilohertzes PCM WAV-felvétel csak a kezdet). A katalógusban egyébként olyan húszféle kiegészítőt lehet találni, kezdve a kiegészítő mikrofonoktól a tokon, mikrofonsapkákon és hangszórókon át egészen a magasra emelős nyélig (ha nem értené valaki, ott az ábra a katalógusban, ahogy rögzíti vele emberünk a tövissszúró gébics hangját).

Viszont mostanra megtanultam, hogy igazán jó árat Japánban úgy lehet szerezni, ha az ember a weben rendel. Kinéztem a kakaku.com-ról a nem a legolcsóbb (100 jennel drágább), viszont ingyen kiszállító, és mellesleg yokohamai Í-dedzsi nevű céget (ez egy szójáték, ugye E-digi, viszont az ii japánul azt is jelenti, hogy jó), és megrendeltem szombat éjjel a cuccot. Hétfő reggelre megérkezett, még elcsíptük munkába menet előtt. (Akit érdekel, 9999 jen volt, a Yodobashiban ugyanez 15000 jen, de kap rá az ember 10% levásárolható pontot.)

Ennyi felvezetés után a masina így néz ki:

Sztereóban vesz fel, de van neki egy zoom- (irány) mikrofonja is, például előadás felvételéhez, messziről. Elég jó ahhoz, hogy például egy zenekar felvegye vele a próbáját, és bár nyilván nem ebből lesz a stúdiófelvétel, kiválóan lehet hallani, ahol valaki melléüt. Egészen meglepően jól zajszűr; és nem mellesleg nem rossz MP3-lejátszónak sem, már csak azért sem, mert például tud olyat, hogy gyorsabban vagy lassabban játsszon le, szóval remekül lehet vele tanulni zenét fül után. Van saját hangszórója is (a hátulján), nem is olyan rossz, és tényleg benne van az USB-csatlakozó is, csak ki kell tolni belőle. Kapott egy 8 gigabájtos microSD-memóriákártyát is (ez itt mostanság nincs 3000 forint), hadd érezze magát jól.

Tulajdonképpen a diktafonra olyan égető szükségem nincs (bár most felvettem Kamata állomáson a hangosbemondó zenéjét, képtelen voltam fül után megtanulni, kétszólamú, meg persze kipróbáltam egy tárgyaláson, döbbenetesen jó), de ha az ember arra gondol, hogy van egy egész profi MP3-lejátszója, ha kell, hangszóróval, meg egy nagy, mikrofonos USB-meghajtója, tulajdonképpen rém praktikusnak tűnik. És én nagyon utálom, amikor a hasonló dolgok a telefonban vannak – ott úgyis megerőszakolják a minőséget, ez meg profi, és tényleg icipici.

A felsőkategóriás modellek közt van hatmikrofonos, a Sanyónál is és a Sonynál is. Na azt vajon mire használják?

Először is szögezzük le, hogy én nem tudok fényképezni. Éppen ezért, amikor kijöttem 13 éve ösztöndíjjal, vettem egy jó drága Nikon fényképezőgépet (F70, azzal a felkiáltással, hogy ez egy életre elég lesz), amivel még én is egészen jó képeket csináltam. És elcsábultam.

Az F70-est persze pár hónapon belül lopták el, ahogy hazaköltöztem, de a Nikon kamerák szeretete megmaradt… azt kellett valahogy kibírni, hogy ne a legdrágább kamerát vegyem meg, amit még épp ki bírok valahogy fizetni, hanem aminek a legtöbb értelme van. Így aztán az ember egy idő (és egy D70) után eljut Ken Rockwell weboldalára, ahol is elmondják neki, hogy felesleges D40-nél jobbat venni. Viszont érdemes jó objektívet. Meg egy pici gépet, amit az ember hord magánál (Casio Exilim). Úgyhogy nekem ezek voltak sokáig, ezekkel készültek például a halpiacos képek is, meg megannyi más. Közben meg persze megjelent a D90, és majd egy évig kibírtam, hogy ne vegyek.

Igenám, csakhogy ifjú barátomat is meglegyintette a fényképezés szele, én meg persze elküldtem Ken Rockwellhez, úgyhogy ő is elkezdett D40-et akarni, lehetőleg az én alig használt masinámat, féláron. Úgyhogy aztán ez lett… én meg kinéztem a kakaku.com-ról, hogy hol a legolcsóbb a D90, és egészen jó áron sikerült megkapni.

Lényeg, ami lényeg, bár a blogon ugyanolyan felbontásban láthatók a képek (egy ideje 1024×768-ban), most már az eredetik még nagyobbak, és hátha még egy kicsit jobbak. Már ha valaki kérni akar belőlük.

Végre megint egy jobban sikerült nap: nem kevés szívás árán sikerült beüzemelnem egy Asterisk nevű IP-telefonközpontszoftvert (ilyet azért másnak is sikerült), illetve sikerült megoldani, hogy végre csak a pici gépet hurcoljam, de rém titkosan rácsatlakozzak az otthonhagyott masinára. Az eredmény itt látható:

Na, akkor egy kis magyarázat a káoszhoz. Jobboldalt, a karóra melletti kék gép az új kicsi noteszgép, de egyáltalán nem játék, mert ő hajtja meg a mellette látható nagy monitort is. A kicsi monitoron éppen a polcon a fenekét mutogató Linux- (Asterisk-) telefonszerver képernyője látható (a kép készültekor még erősen szopóágon voltam), míg a nagyobbikon a Csófuban hagyott gépem, távoli asztalként (egész pontosan teljes képernyős VNC), merő erődemonstrációként Adobe InDesign rajta.

A baloldali noteszgép a másik “telefonszerver”, azon egy windowsos (3CX) VoIP-szerverszoftver fut (meg egyéb szerverszoftverek demónak), azt csak közelebb húztam, hogy dicsekedhessem. És persze mivel az én ujjaimat nem ezekhez a gépekhez tervezték, ott egy méretes billentyűzet. A japán vasbútorzat előnyeiről már értekeztem, otthon drága pénzen raktárba veszi meg a Dexion polcrendszert az ember, itt együtt él vele, viszont cserébe például a switchek meg a hosszabbítók is úgy készülnek, hogy mágneses mind (a hosszabbító pont nem látszik a monitor mögött, de a két switch jobboldalt felül igen, fel van csapva az állványra).

Az asztalon meg a polcon hevernek még különféle olcsó mikrofonok és USB-s hangszórók (szegény ember konferenciarendszere), de az eredmény egyébként mostanra egész meggyőző. Estére már kódszámos konferenciahívást is csináltam, meg egy másik számot, amit ha felhív az ember, akkor bemondja, hogy hányan konferenciáznak éppen.

Este még jól elmentem közfürdőbe is, és általában is, kellemes, pörgős nap volt.

Mostanában nem túl sok nap volt ilyen. És valami ijesztő korrelációt mutatnak azokkal a napokkal, amikor bevettem reggel a Reductil nevű, állítólag (és gyakorlatilag is) az éhségérzetet csökkentő tablettákból. A gyógyszer a szerotonin és a norepinefrin nevű neurotranszmitterek felszívódását gátolja, ami szóról-szóra megegyezik egy bizonyos típusú antidepresszáns-család (TCA) működésével. Bár esküsznek rá, hogy ez nem az (még ha annak is készült), és hogy állatkísérletek során nem sikerült az antidepresszáns-hatást kimutatni, nekem erős gyanúm, hogy – hozzám hasonló – medvéken nem teszteltek.

Viszont én nem tablettáktól akarok jókedvű lenni.

Az úgy volt, hogy én már hosszú ideje tipródom azon, hogy kéne valami cucc elektronikus könyveket olvasni, meg persze filmet nézni se ártana. A Sharp Papyrus villanyszótár tekiszuto bjúá (text viewer) funkciója kihúzta a dolog méregfogát, ti. legalább a vonaton lehetett olvasni és legalább TXT formátumú regényeket, de egyrészt az ember a falra mászott attól, hogy az olvasás közben megtalált hibákat nem tudja kijavítani, másrészt meg a könyvek nagy része PDF formátumban van, amit a Papyrus egyelőre csak szomorúan szemlél. (Mivel a belső operációs rendszere egy kiherélt WIndows CE, valószínűleg két mozdulattal lehetne átírni rá egy PDF-olvasót, csak nyilván licencdíja lenne, és az öldöklő árversenyben nem vállalták be. Vagy kipróbálták és nem nézett ki olyan jól, nem tudom.)

A Kódzsinsa nevű cég gyárt egy icipici PC-t (tán 6 vagy 7 hüvelykes képernyővel), de hát azt is 54 ezer yen körüli áron osztogatják, és az általános vélekedés az, hogy aranyos meg minden, de filmet lejátszani kicsiben se tud, nemhogy nagyban. Az ASUS EEE PC-je meg, legyünk őszinték, inkább hype, mint komoly készülék, abból is csak 7 meg 9 hüvelykes van, az akkumulátora meg egy vicc (a kb. 40 perces valódi üzemidejével), és azt is ugyanennyiért próbálják adni (nagyobb akkuval 60 ezer yen felett van).

A Panasonic tíz éve vagy hogy gyártja a Let’s Note (Amerikában Toughbook) nevű sorozatát, ami láthatóan arra van kihegyezve, hogy ultramobil legyen (könnyű, és úgy vannak összeválogatva az alkatrészek, hogy minél tovább bírja az akku, az új modellek 11-12 órát ígérnek). A 12 hüvelykes változatot régóta ismertem, több ismerősömnek is volt/van, tudtam, hogy van nagyobb is, de valahogy sose tűnt fel, hogy létezik 10 hüvelykes is, DVD nélkül. Újonnan sajnos, olyan 160 ezer yen körül kínálják, ettől aztán az ember meggondolta, majd újból meggondolta, majd újból meggondolta…

…amíg is bele nem rongyolt a három évvel ezelőtti modellbe használtan, Akihabara egyik hátsó mellékutcájában:

Hat készülék is volt a boltban, a modell kétféle évjáratából, alig különböző áron, de észrevehetően különböző minőséggel. Végül is a két újabb példány közül az döntött, hogy az új BIOS-ból ki lehetett olvasni, hogy mennyi ideig használták a masinát, és az egyik 1200 óra volt, a másik meg 4000.

Mivel sajnos túl népszerű a modell meg a kicsi méret, eléggé felárazták (hasonló tudású, 12 hüvelykes gépek 35-40 ezer yenért már vannak használtan, ezt sehogy nem sikerült 48 ezer alá alkudni), gondolkoztam is, de hát egyszer élünk. Azóta viszont egyre szélesebben vigyorgok.

Az van ugyanis, hogy ez a masina (az árkategóriája miatt) alapvetően üzleti felhasználókat célzott meg, vagyis nagyon korrekt támogatás jár hozzá. Mivel DVD-olvasója nincs, a winchester egy részén van eldugva a telepítő, de nagyon profi: 10 perc alatt újratelepítettem a Windowst úgy, ahogy én szerettem volna (legyen két partíció), és másfél órán belül minden program rajta volt, ami hirtelen eszembe jutott, hogy kellhet. Kicsit nyúztam, hogy mit bír, és nem igazán lehetett megfogni filmlejátszással sem.

Nyilván mindenbe bele lehet kötni, a fogyasztás miatt 5 helyett 3.3 voltos, 4200-as fordulatú winchester van benne, meg jó halk a hangkártya, és a monitor fényereje sem eszelős, de a helyzet az, hogy egyébként rá lehet állni, így három és fél évesen bír 6 órát az akkumulátora, és van valami nagyon lordos abban, ahogy az ember beállítja az Acrobatot elfordított és teljes képernyőre, majd mint valami könyvet, úgy olvassa a PDF-eket a vonaton…

Minél tovább használom, annál jobban örülök neki. Közben kicsit utánaolvastam a neten, és állítólag bár a Panasonic szerint csak 1 gigabájtig bővíthető, nagyon is bírja a másfelet (csak kicsit leromlik az akkumulátoros üzemidő), illetve bele lehet hekkelni egy 100 gigás Toshiba winchestert (épp csak át kell állítani alacsonyabb feszültségre meg le kell törni róla egy tüskét). Az lenne szép, ezen a gépen fejleszteni…

A jó  múltkorában mindenféle iratok híján nem sikerült beiratkoznom a sportklubba (hármat kidumáltam belőle, de végül azon vérzett el, hogy nem volt nálam ugyanaz a pecsét, mint amivel 12 évvel azelőtt a banki kiskönyvet lepecsételtem), de csak kellene mozogni, mert a japán konyha önmagában nem elég.

Összekötvén a kellemest a hasznossal, kitaláltam, hogy egyrészt úgyis akarok vásárolni mindenféle apróságot Akihabarában, és legalább letesztelem, hogy be lehet-e egyáltalán jutni Tokióba biciklivel (hétvégén sokkal kisebb a forgalom), és ne adj’ isten, megéri-e ingázni.

Reggel mindenféle kínzó kötelességeknek tettem eleget: az itteni mosógépek hideg vízzel mosnak és kezdett elég érdekes lenni a gallérom, ezért vettem egy “Gallér, ingujj” nevű mosószert (nem viccelek, Eri, sode a neve), és ha tökéleteset nem is alkotott, de látványosan javult tőle az ing állapota. Végül 1 óra körül sikerült elindulnom, és úgy döntöttem, hogy férfiember nem hagyatkozik holmi térképekre, megtanultam már az állomások neveit, meg ismerem az égtájakat, majd csak lesz valahogy.

Odafelé nem is volt gond. A benzinkútnál felfújtam jó keményre a bringa kerekeit, mindjárt egy fokozattal gyorsabban tudtam tekerni (pedig nem volt lapos). Jó meleg volt, de legalább a nap nem tűzött, és végül is pumpálással meg kis fényképezéssel együtt olyan 1 óra 20 perc alatt abszolváltam Ocsanomizuig a kb. 18-20 kilométert, ami a sok lámpával és itt-ott kevés útkeresgéléssel együtt annyira nem is rossz eredmény (normális esetben ugye a bicikli-vonat kombó olyan 1 óra 5 perc). Akihabara pedig onnan már nincs 5-10 perc sem.

Úgy dőlt rólam a víz, mintha valaki szivacsot csavart volna ki kétpercenként a fejemen, de itt már egészen kellemesen elvoltam. A piacosabb részen találtam hihetetlenül olcsón microSD memóriakártyát (a telefonomba), USB-elosztót (mert a három semmire nem elég, ami a noteszgépben van), 105 yenért egy karabinert PET-palack-rögzítővel (oda lehet csatolni a kólásüveget a táskához/biciklihez/fülbevalóhoz, ki hogy szereti), a Jodobasiban vettem egy, a nyelében szakállvágót tartalmazó Schick-borotvát, mint amilyet ajándékba hordtam haza, meg egy ventilátort, mert otthon meg lehet sülni és a légkondi úgyse bírja.

És ha már ott voltam, elmentem megünnepelni a fél sikert (mert ugye még haza is kéne érni valahogy) Gábor kedvenc indiai vendéglőjébe, a Shalimarba (valójában persze pakisztániak). Azt tudtam, hogy hétközben van ebédmenü, meg a múltkor lemaradtunk róla, de azt nem, hogy vasárnap svédasztaloznak, mindössze 1000 yenért, és szerintük az ebédidő fél ötig tart (majdnem 4 volt, mire odaértem):

Gábor mutatott be a szakácsnak, hatalmas darab, és állandóan mosolyog:

És akkor most gátlástalanul reklámot szeretnék csinálni a helynek, egész Magyarországon nincs indiai étteremben ilyen finom és ekkora nan, curry se nagyon, adagok pedig egész biztosan nem.

Indian Restaurant Shalimar
Nagatani Town Plaza, 3-6-5 Soto-Kanda, Chiyoda-ku, Tokyo, 101-0021
Tel: (0)3-5298-2036

Hazafelé kicsit másféle utakat kerestem, meg is lett a böjtje. Először csak úgy tűnt, annyi történik, hogy hasonlóan, ahogy a kétféle vasút is alulról meg felülről érkezik Sindzsukuba, hát majd maximum fentről érkezem haza… de aztán némi ügyetlenkedés lett belőle, mert valahogy nem egészen úgy jöttek a városok, ahogy én szerettem volna, és utólag megnézve a térképen, beletettem legalább plusz öt kilométert, ha nem tízet. Mindezt egy ventilátorral a bicikli kosarában, mert élni azt tudni kell. Most lehet nagyobb összegekkel fogadni arra, hogy megizzadtam-e.

Viszont végre van ventilátor, és megtanultam képet feltölteni. Menjen mindenki Akihabarára indiait enni. Van vegetáriánus curry, a svédasztalban is.

Újabb kör Akihabara felé, muszáj venni egy fényképezőgépet, mert leszedik a fejemet (hiába vettem áprilisban kettőt, otthon maradtak).
A kollégák megmutattak egy nagyon hasznos webhelyet. Ez már a sokadik nagyon hasznos webhely, amit itt mutatnak, ugye a klinikakeresősről már volt szó, van aztán az ekitan.com, amelyik a létező legprofibb menetrend, díjakkal, átszállással, alternatívákkal (Elviráék igazán megnézhették volna), na ez a kakaku.com, ami tulajdonképpen egy Népítélet-szerű webhely, csak éppen nem csupán autókról, hanem mindenről. Gyilkos kritikák vannak számítógépekről, kamerákról éppúgy, mint éttermekről vagy épp filmekről, és ha éppen nincsenek is olvasói vélemények, igyekszenek összegyűjteni az eladási statisztikákat, meg hogy mire lesz érdemes figyelni. És hát ugye ez az az ország, ahol amikor bármit vesz az ember, sajnos két hónap múlva lesz ugyanaz sokkal olcsóbban, vagy ugyanannyiért sokkal jobb.
Lényeg, ami lényeg, kiderült, hogy a kamera, ami áprilisban még 30 ezer yen volt akciósan, most épp 23480 a Jodobasiban, plusz még pontokat is kapok, szóval igaz, hogy másutt 22 ezer, de így jobban járok. Meg úgyis odamentem volna.
Odaérkezvén hidegzuhany, hogy a masina ára 29500 yen. Szerencsére volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy elmondtam az eladónak, hogy mi van (az Interneten, az ő oldalukon néztem ki az árat, és hát ez nem az). Mire nem összeveszik velem, nem elküld a fenébe, hanem elment, utánanézett, és ugyan tartott vagy 5 percig, de kiderült, hogy nekem van igazam, aznap vagy hogy változott az ár, és még nem rakták ki.
Igazából nem is erre akartam kihegyezni a történetet, hanem azt elmesélni, hogy valami 1000 yen pluszért (tehát nevetséges összegért, a pontok bőven fedezték, tehát kvázi ingyen) kaptam 1 helyett 5 év garanciát. This is customer service.
Ja, és ha már pontok, muszáj volt vennem egy kenyérpirítót. Egyrészt megvénültem, másrészt az itteni kenyerek nagy része ehetetlen, harmadrészt gyerekkorom óta szerettem volna egyet, negyedrészt amikor diákként voltam legutoljára Japánban, olyan smucignak sikerült lenni, hogy a fél napló erről szól. Úgyhogy kirúgtam a hámból, és nagyjából harmadáron, mint egy igazán húzós vacsora lett volna egy kicsit is jobb vendéglőben, lett egy kenyérpirítóm.

Van ám nekem szép új villanyszótárom, Sharp Papyrus AT-770 (ha kell valakinek otthon, szóljon, viszek, az egyik legjobb, amit most lehet kapni). Egyrészt van benne rettentő mennyiségű szótár, enciklopédia és könyv (háromnyelvű angol-japán-kínai, kiejtéssszótár, My Paedia enciklopédia, és még sorolhatnám), és persze kézírásfelismer is, de van két olyan funkciója, amire nem számítottam.
Az egyik, hogy ezért a pénzért (kevesebb, mint 50 ezer forintról beszélünk!) természetesen van benne SD-kártyaolvasó, hogy más anyagokat is lehessen beletenni, de ha már van, és úgyis van benne hangszóró meg fülhallgató), akkor persze, hogy MP3-lejátszónak is lehet használni. Mivel 2 gigabájtos SD-kártyáim vannak, hát két gigabájtosnak.
De a másik még aranyosabb. Én évek óta szenvedek – és itt az elmúlt hetekben nagyon –, hogy valami kisméretű dologgal könyvet lehessen olvasni villanyosan a vonaton vagy a metrón. A Papyrus meg ugyan csak szövegfájlokat, de kifogástalanul megjelenít, háromféle betűmérettel, lehet beállítani könyvjelzőt. Jó, PDF-et nem tud (az lenne az igazi), de regényeket teljesen jól lehet olvasni. Hogy-hogy nem, rendelkezem néhány könyvvel elektronikus formátumban, úgyhogy az elmúlt napokban, amióta ezt a funkciót beüzemeltem, sokkal kevésbé frusztráltan utazom a vonaton, még ha sokan is vannak.