Sabolc in Japan

Archive for the ‘customer service’ Category

Délutánra hivatalosak voltunk az Uszagijába, Naraiba, de délelőtt még egy kicsit körül akartunk nézni Macumotóban, mert előző este olyan nagyon nem sikerült. Kiderült, hogy pont most hétvégén van a Kurafuto Feá, azaz craft fair, kézművesvásár. Erre emlékeztem valamennyire régről, de ez tíz éve még egy meglehetősen kisméretű rendezvény volt, elszórva voltak mindenféle vicces kézművesek az Agatanomori parkban. Hát most kicsit többen jöttek:

Maga a park egyébként egész szép. Bár az egyik oldalról a bejárata nagyon sötét a fák miatt, a közepe teljesen parkszerű:

Micsináljak, beadtam én is a derekam, ha már a diplomás olvasók is beszólnak, hogy túl sok a betű, akkor haladni kell a korral. Viszont ha már kép, tényleg egyszerűbb egy panorámakép, mint öt másik:

Egy idő után persze elegünk lett a köcsögökből… márminthogy a kiállítók jelentős része fazekasholmikkal nyomult, de azért voltak más, vicces standok is, az egyik helyen cukorkát lehetett gyártani, a másik helyen alig használható, kézzel gyártott hangszerek voltak, végül voltak mindenféle fémből készült furcsa állatok is:

No meg az egyik fontos programpont az volt, hogy a régi nagy kedvenc Donguri (Makk) nevű spagettivendéglőben együnk.

Nem egyszerű spagettit választani valakinek Japánban, ha nem szereti a tojást és a tengeri herkentyűket, de a Donguriban még ezt is sikerült (én meg a “szokásos” koebi-karubonara, azaz garnélarákokkal dúsított carbonara mellett maradtam):

Készült még gyorsan nappal is tíz-húsz felvétel a kastélyról:

meg a másik irányból is:

aztán irány az állomás és Narai:

Még mindig megvan a Kiso-óhasi:

és még mindig szép róla a kilátás:

Hát megint felszolgálás lett a dologból, de idén már sokkal profibban ment, semmit nem ejtettem le, sokkal ritkábban vertem be a fejemet, és nem minden rendelésnél felejtettem el valamit, csak minden harmadiknál a szívószálakat. Ilyeneket szolgáltam fel, ni:

Kicsit talán csendesebb is volt a forgalom a tavalyinál (kifejezetten meg lett nekem tiltva, hogy kiálljak integetni az ablakba, tavaly beözönlött rá a fél múzeumfalu), meg a nem túl messzi Szuvában az 1200 éve hatévente egyszer tartott ünnepségsorozat zajlott, az Onbasira, amelynek nagyjából az a lényege, hogy cimbólikusan, meg néha ténylegesen is megújítsák a Szuvai Nagy Szentélyt (諏訪大社、Szuva Taisa). Ennek kapcsán japán férfiak részben büszkeségből, részben etil-alkoholtól felbátorodván a kivágott nagy marha rönkökön leszánkáznak a hegyoldalról, talán nem kell magyarázni, hogy a bikaviadal kevésbé veszélyes. Általában egy-egy ilyen alkalommal (a számtalan zúzódás, törés és egyebek mellett) egy ember szokott meghalni. Idén kettő.

De akárhogy is, csendesebb volt az élet, kevesebben jöttek skanzent nézni, hiába csináltak ünnepséget a helybéliek is:

Rajtam kívül besegített egy másik néni is, akinek Niigatában vannak rokonai, úgyhogy véletlenül megint volt nála szaszadango:

vagyis levélbe csomagolt dango, édes babpasztával töltött mocsi. A színe érdekes:

Kizárólag a kedves olvasók tudományos kíváncsiságának kielégítése érdekében (meg mert egyébként is megettem), készült egy fotó a zsákmányállatról elhalálozás közben is:

Szolgálati közlemény: végre kicsit rendet raktam az össze-vissza fényképezett dolgok között, viszont cserébe visszamenőleg raktam fel bejegyzéseket. Tessenek visszalapozni.

* * *

Korábban már emlegettem, hogy én bizony kihoztam poggyászként egy biciklit ide. Azóta össze is rakódott, egészen kiválóan működik, bár ez nem az a mindennap nyúzandó parasztbringa:

Kis magyarázat. Igen, ez egy újonnan valóban közel kétszázezres bicikli (így, ahogy a képen látszik, alig 10 kiló), és itt ennyiért – vagy még többért – lehetne venni hasonlót. Én persze nem kétszázezerért vettem otthon, hanem a Maxi-Bike-nál a feléért (csak a szerelés jóval több lenne újonnan), és igen bátran merem ajánlani Maxiékat, mostanra tán a negyedik biciklit vesszük ott (de hármat biztos), és egyik jobb, mint a másik. A köszönet másik fele pedig Luongóékat illeti, akik ugyan – teljes joggal – nem vesznek engem biciklistaszámba (ott rontottam el legelőször, amikor egyszer az autóból szedtem ki a megigazítani vitt járművet), de én őket viszont teljesen bicikliszervizszámba veszem, és szoktam is ajánlani másoknak. Biciklit szerelni persze sokan tudnak – a nagyon húzós dolgokat kivéve még én is, pláne, amilyen szép szabványosak mára -, de ők a sok év után még mindig beleteszik a lelküket is. Tényleg.

Ez az én esetemben azt jelentette, hogy összetetriszezték a biciklit egy lényegesen kisebb dobozba, mint amilyenben szokás őket szállítani, és ugyan nem gondolták teljesen ingyen, de még mindig sokkal olcsóbb volt, mint az a 200 dollár lett volna, amiért az Austrian Airlines biciklit szállítani szokott. (Egy kis köszönet azért az Austriannak is jár, mert ha nagyon ragaszkodnak a betűkhöz, akkor azért rámverhették volna a 200 dollárt.)

Igazából az én súlyommal nagyon nem illene ráülni egy ilyen biciklire, és muszáj is volt 130 kiló alá menni, hogy merjek… de még így is nagyon bíztam a japán utak minőségében, és elsőre csak óvatosan, Kamakuráig gondoltam, hogy eltekerek. Mára végre kisütött a nap, de elég erős szél volt, és bár nem volt egyszerű megoldani, hogy oda is és vissza is szembe fújjon, azért az idő nagy részében sikerült. Meg ha még tetszenek emlékezni a múltkori eszmefuttatásra a -dai végű helységnevekről, na szóval Jókódai és Kónandai városrészeken kellett keresztülmenni.

A bicikli egyébként egészen kitűnően vizsgázott, sajnos, a japán utak kevésbé. Irtózatos tömeg volt Kamakurában, az utak meg annyira szűkek, hogy csak nem bírtam kikerülni minden csatornafedelet, és éreztem, hogy az egyik nagyon nem tett jót a hátsónak. Igaz, az egyik küllő csak egy kilométerrel arrébb adta meg magát, és ettől egy kicsit szomorkás hangulatot a kirándulásnak. Azért bizonyítékul itt egy kép Kamakura vasútállomásról, hogy tényleg voltam ma ott:

Most jön viszont a történet érdekesebb része. Végül nem a múltkori úton, Enoshima felé nagyot kerülve indultam haza, hanem visszafelé, ugyanazon az úton. A bicikli még egész jól bírta, de amikor találtam végre egy bicikliboltot, nekik sajnos nem volt olyan küllőjük, amilyen kellett volna, de mondta, hogy arrafelé, amerre megyek haza, hol van egy másik nagy biciklibolt.

Közben elhúzott mellettem egy biciklis amazon, meghökkentő sebességgel… végül is csak azért értem utol, mert rengeteg piros lámpát kaptunk. Pár szót váltottunk, mondtam, hogy eltört a küllő és keresem az Aszahi Szaikuru (Asahi Cycle) nevű bicikliboltot Kónandai állomás környékén, mire azonnal leszólította az előttünk tekerő négyes csoportot, akit épp utolértünk (rengeteg biciklista volt az úton, az enyémnél is sokkal jobb cuccokkal). Én mondtam, hogy jaj, nem kell ennyire aggódni, de közben azért kicsit jólesett (és segítettek is elmagyarázni, hogy hova kell menni, bár nem volt teljesen világos).

Én mondtam nekik, hogy menjenek bátran, most már elleszek; ehhez képest, amikor lemaradtam, a lány megvárt a következő dombon, aggódván, hogy esetleg valami bajom lett. Nem lett persze, és mondtam is neki, hogy tényleg menjenek nyugodtan, de egy fotó akkor már készült róla:

Nem, fogalmam sincs, hogy hogy hívják meg kicsoda, tíz mondatot, ha beszéltünk.

De amin istenigazából meglepődtem, az az volt, hogy miután némi balfácánkodás miatt olyan 15 perc múlva keringtem végre a jó irányba, Asahiék felé, ott volt a négy bácsi közül az egyik, és kérdezte, hogy minden rendben van-e, megtaláltam-e… na erre végképp nem számítottam. Félreértés ne essék, valahol tényleg így van jól – annak idején, amikor mi túráztunk, az út szélén talált, kidőlt víkendférgeknek még tán defektet is szereltem -, csak hát hosszú ideje nem igazán láttam még hasonlót sem otthon. Az is igaz mondjuk, hogy manapság már sokkal jobbak a biciklik.

A biciklibolt hatalmas volt és iszonyú tömeg; de csak sikerült venni a megfelelő méretű küllőből, persze akkor mindjárt vagy ötöt, és a szomszéd vendéglő parkolójában 15 perc alatt be is raktam a helyére (például ezért érdemes kicsit drágább biciklit venni, annyira, de annyira egyszerű őket szerelni, például olyan a felni, hogy semmiképpen nem tudja kiszúrni a küllő a gumit), kértem egy pumpát (8.5 barra kell felfújni a kerekét, a benzinkút kompresszora viszont csak öt-hatig tud, lehet, hogy ezért is tört el a küllő), és vigyorogva hazabicikliztem.

Pontosabban először a sportklubig, kis kerülővel, ott elterültem a szaunában meg a jó forró fürdőben – ha rám tetszenek hallgatni, előbb kell nagy forró fürdőre költeni, és csak utána színes tévére -, és ugyan aztán még haza kellett jönni, de az már lényegében móka és kacagás volt.

Viszont valami forróra vágytam, úgyhogy okozódott egy meglehetősen nagy rámen - az első nemcsak most, amióta visszajöttem, hanem szerintem az elmúlt két évben, amit magam főztem (ettem kb. hármat vendéglőben meg tán egy poharasat). Tokyo Reloaded kollégához hasonlóan én is szeretem a csásúmen-t (chaashuumen), csak nekem az a fő bajom vele, hogy disznóhúsból van, emiatt elég zsíros. Viszont a minap találtam füstölt csirkehúst a gjómu szúpá boltban, úgyhogy sikerült valami csású-ra eléggé hasonlító, de úgy tizenöt deka kukoricával és hasonló mennyiségű csirkével feltuningolt, jó nagy adagot gyártani:

Most jó.

Mostanában nem olyan sűrűn járunk el a főnökkel enni (mármint én nem járok el sűrűn, ő továbbra is eszik a potenciális ügyfelekkel), de ma kivételes nap volt. Nemcsak azért, mert elmentünk, hanem mert nem 1. az ilyenkor szokásos menjünkjódrágahelyre volt (általában valamilyen sült hússal, köszvényes a főnök, de képtelen megállni) és 2. nem sült húsos helyre mentünk, hanem okonomiyaki-s helyre. Ráadásul ott van nem messze a cégtől, csak most hallott róla először, hogy milyen híres.

Szerintem már ezerszer leírtam, de az okonomiyaki-nak két fő irányzata van, a mindent – palacsintatésztát, káposztát, tojást, húst és egyebeket – összekeverő ószakai és a szépen, rétegekben megsütős hirosimai. A főnök eredetileg hirosimai, úgyhogy nagyjából meg is van a véleménye az ószakai mazejaki-ról (“összekevert sült”), azt viszont meg én tenném hozzá csendben, hogy azt legalább nehéz elrontani, max. még sütni meg csapkodni kell egy kicsit, ha sületlen, a hirosimait viszont valami kegyetlenül el lehet.

Itt viszont nem rontották el. Későn jutott eszembe, hogy fotózni kéne, már a sütőlap egy részét pucolták, de így néz ki:

Úgy készül, hogy először sül egy réteg tészta, viszonylag keményre, aztán raknak rá egész valószínűtlen mennyiségű káposztát (a hirosimaiak sokkal több káposztával csinálják) és két szelet disznóhúst (inkább bacont), és megfordítják. Közben sütnek szoba-t vagy udon-t – szigorúan véve az ilyet már inkább modan-yaki-nak (“modern sült”) mondják -, azt is ráteszik a tetejére, szétütnek egy tojást a forró vaslapon, megkevergetik, és tkp. ebből lesz egy vékony rántottalap, és a másik oldala az okonomiyaki-nak.

Csináltak egyébként itt még negiyaki-t is, az ugyanilyen, csak káposzta helyett hagymakarikákkal, meg valami mást, jól elfelejtettem a nevét, azt meg nem rontották el tésztával, az csak tojás meg hús. És kérésre csinálnak jakiszoba-t is:

Lassú munkához idő kell, de lesz itt blog. Visszamenőleg is.

Szóval Gábor barátom kapott az egyetemtül egy levelet. Valaki – feltehetőleg az egyetemen, miért rúgna öngólt egy papírgyártó cég magának – kitalálta a nagy újrahasznosítás hevületében, hogy rárajzolnak még egy – kis – borítékot a nagy borítékra, és akkor azt majd jól ki lehet vágni és újra fel lehet használni egy másik levélhez.

Otthon szerintem ennél a pontnál vitték volna el a mentők az újító kollégát, de nem, itt meg is csinálják, ni:

Van ugye az a szempont, hogy lehetőleg ebben a blogban pozitív hangvételű dolgokat irkáljak. Na, eltartott egy darabig, amíg a következő dologról pozitív élményt sikerült szerezni, de ma sikerült.

Reggel, amikor az InterSPAR-ban magamhoz vettem a reggelinek szánt két péksüteményt, döbbenten tapasztaltam, hogy bár a pénztáraknál jellemzően 5-6 ember álldogál, a gyorspénztárnak kijelölt, 22. számú pénztárhoz egy dugig telt kocsit toló nő elolvassa a feliratot (“max. 6 tétel”), majd arrébb megy, egy másik pénztárhoz, és a sorban tényleg csupa olyan ember maradt, akinél 2-3 tétel volt. (Rossz nyelvek szerint segíthetett, hogy elmorzsoltam félhangosan némi rézangyalát a bajszom alatt… még rosszabb nyelvek szerint ez tényleg FÉLhangos volt, vagyis a logaritmikus skálán 90 dB helyett 80… )

Na de komolyan. Eddig minden egyes áldott alkalommal a 22. sz. pénztár pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik: ha lehet, tán még több volt a nagykosaras, gondolom, ez valahogy úgy alakul ki, hogy korábban egyszer látja, hogy csupa néhány darabos ember álldogál a sorban, tehát oda tolja a dugig telt kocsit, bejön neki, úgyhogy legközelebb már egyből oda megy…

És most nem bírom ki, hogy el ne meséljem, hogyan néz ki Japánban a gyorspénztár. Nincs. Pontosabban egyszerűen nem emlékszem, hogy bárhol is láttam volna ilyet… talán egyedül a yokohamai Daiei-ben. Olyat viszont nem egyszer láttam, a helyi kicsi Yoko-san szupermarkectől kezdve a legnagyobbakig, hogy hárman álltunk sorban a pénztárnál, de mire az emberben istenigazából tudatosult volna az ő keserű sorsa, addigra száguldozott ki egy alkalmazott valahonnan, mint a seggenfütyülős tűzoltóautó, és már ült is be a szomszéd pénztárba.

Tudom, mondták, meg olvastam is, hogy elvileg itthon is van ilyen a puccosabb hipermarketekben. De ténylegesen látott már bárki ilyet megvalósulni?

A Shirokuma-Maido-Szaku különítmény nagy erőkkel kivonult a címben említett rendezvényre, nem minden hátsó szándék nélkül, ti. hogy megismertessük magunkat meg a mindenféle izgalmas termékeket a nagyérdeművel.

A terv igazából az volt, hogy az áruk egy részét (lehetőleg nagy részét) ne hozzuk vissza, hanem cseréljük el különböző, államférfiak és történelmi személyiségek arcképével ellátott, vízjeles és hologramszálas színes papírokra. Ez részben meg is történt, de az igazság, hogy az előző két Animecon után kicsit elbíztuk magunkat, például holmi nyereségről ábrándoztunk.

Merthátugye vittünk például mindenféle szép ecsettollakat:

amelyek például rendkívül alkalmasak a szép írásjegyeken kívül szép képregények meg figurák rajzolására is (és ha valaki nem rendelkezne megfelelő kézügyességgel, hát vittünk előrenyomott képeslapokat is, amit már tényleg csak ki kell színezni), gondolván, hogy a közönség fogékony lesz az ilyesmire. Nem teljesen megalapozatlan volt a gondolat, ugyanis a közönség részben ilyen arcokból tevődött össze (most már itthon is van hagyománya a cosplay bemutatónak, nyilván így sokkal izgalmasabb, mint ha jelmezbálnak hívnák):

A másik hiba persze az volt, hogy magasra tettük a mércét és mindenféle olyan dolgot állítottunk ki, ami tele volt betűvel:

Ez viszont – a közönség átlagéletkorát figyelembe véve – stratégiai hibának bizonyult, a szomszéd standok olyan könyvekkel voltak tele, amiben rajzok voltak és csak kevés szöveg (azok egy része is “vruuumph” és hasonlók), ezeket láthatólag könnyebben fel tudták dolgozni, meg egyszerűbb volt vele azonosulni (bár eléggé úgy tűnt, hogy a többi stand sem olyan igazán sikeres, már ami a konkrét értékesítést illeti).

Félre a tréfával, vittünk mi még saját kalligráfust is, aki egyrészt a könyvét dedikálta, másrészt meg minden érdeklődőnek szívesen rajzolt (márminthogy írt, ugye):

Na, itt a stratégiai hiba az volt, hogy nem írtuk ki szegényre elég nagy betűkkel azt, hogy INGYEN csinálja mindezt. Komolyan. Félszeg pillangókként keringtek körülötte különféle korú népek, és egyformán aggódó tekintettel pislogtak, hogy mit csinál, de nem mertek közel menni, hátha pénzt akar kérni valaki tőlük. És egyébként ugyanígy nem merték kipróbálni az ecseteket sem, amikor nyújtogattam feléjük. És nem mertek belelapozni a kirakott újságokba és könyvekbe sem. Mi történt itt az elmúlt években? Vagy az új generáció már így van nevelve? De hát a többiek azt mondták, hogy az előző animeconokon csak úgy nyüzsögtek az érdeklődők…

Mármost persze, mi is abból élünk, amit eladunk, de hát nem erőszakoltunk mi senkire semmit, pont az lett volna a cél, hogy megismerjék a termékeket. Így aztán magad uram, ha szolgád nincs, megkértem Nikolaszt, a kalligráfust, hogy ugyan írja már le, hogy hengeres palástköszörű (円筒研削盤、entókenszakuban), és habozás nélkül meg is tette:

Nem biztos, hogy megér a rossz szóvicc egy egész bejegyzést, de a Saturnban volt kávégép-bemutató, és életemben először ittam Magyarországon ingyen osztogatott kávéból ihatót, és először találkoztam olyan bemutatóval, ahol a csinos lány, aki bemutatta a masinát/terméket/szógátatást, nemcsak csinos volt, hanem kifejezetten értelmes is. (Olyan volt már, hogy értelmes volt, de akkor nem igazán volt csinos.)

(A remek érzést kompenzálandó, a Google-ban rákeresve most a linkre, a következő olvasható mellette: “Információ a kávépárnák Senseo kávé és kávéfőző egyetlen szolgálja a Douwe Egberts.” Gratulálunk.)

Ingyenreklámot nem csinálunk valamihez, ami egy kisebb vagyonba kerül, de annyira szíven ütött a dolog (tényleg, bárki evett/ivott már bármi kifejezetten jót az ilyen SPAR-ban osztogatott cuccok közül?), hogy úgy csináltunk, mintha komolyan érdekelne a dolog, és egyébként komolyan érdekelt is, mert Gábornak hála, az utolsó szögig leteszteltük a konkurencs Nespressót (aztán Gábor vett is, Japánban nem egyszerű normális presszókávét – és emiatt normális capuccinót – inni, csak ez az amerikai szutyok long coffee van). Végül is a legfontosabb kérdés az volt, hogy kibír-e ez egy kisebb irodát, mire a lány azt mondta, hogy hát ő nem műszaki meg semmise, de – onnan tudja, hogy írniuk kell – egy múlt hétvégi bemutatón lefőzött és kiosztogatott egy menetben 2500 kávét, az jó?

Jó. Mondjuk akkor sem vettünk, de legalább elgondolkoztam.

Igazából én annyira kivonom magam a lakótelep életéből, amennyire csak lehetséges (például igyekszem nem ébren lenni, amikor ők, nem is járok lakógyűlésre se, meg időről-időre jól elutazom, nehogy megbízzanak valami helyi fontos poszttal), de azért bizonyos események a vaknak is feltűnnek. Az egyik ilyen, amikor megjelennek a kertészek fát metszeni a helyre kis kukásautójukkal (Japánban a kukásautó is sok kicsi, mert az olyan nagy, mint nálunk, el se férne egy csomó utcában):

Tulajdonképpen, ahogy belegondolok, önmagában a kertészek nem akkora csoda, végül is szépen Wekerlén is járnak fát vágni (amikor már tényleg kezd botrányosan megnőni), igazából három dolgot akartam felemlegetni. Az egyik, hogy mennyire nem sikerült lefotóznom ezt a leánzót, pedig le akartam, megmutatván, hogy vannak még élő, nem diákmunkás, de nem is élemedett korú, ámde fizikai munkából élő nők még a nagyvárosokban is:

A másik az, hogy milyen kiváló módszerrel vágják a fát, belülről, felmászva:

A harmadik pedig, hogy amennyire tudom, ez itt nem kerületi hatáskörben van, hanem a lakótelep hívja (és fizeti) ki a favágókat, az egyéb szolgáltatások mellett. Mármost amennyire én tudom, az itteni közös költség lakásonként és havonta 2000 yen (azért nem vagyok teljesen biztos benne, mert Gáborék ragaszkodtak hozzá, hogy ezt ők fizessék), egy épületben van 30 lakás, akkor a hét épületben összesen durván 210, tehát havi 420 ezer yen körül folyhat be. Ehhez képest nem az van, mint otthon, hogy van egy elérhetetlen közös képviselő, hanem van saját kicsi irodája a lakótelepnek, szinte mindennap kb. 6 órában legalább egy, de délelőtt inkább 2 hölgy üldögél ott, segít intézni a mindenféle dolgokat, és valahogy még a kertészeket és hasonlókat is kigazdálkodják.

Önkormányzatoktól és lakótelepektől érkező delegációkat szívesen körbevezetek.

Ugyan közismert, hogy körülbelül annyira vagyok kifinomult, mint a ráspoly (a vonatkozó japán szólás a 花より団子、hana yori dango, azaz virág helyett inkább a gombóc, vagy ahogy a szótár olyan szépen mondja, “esztétikum helyett inkább a gyakorlatiasság”), de azért néha az elefántnak is el kell látogatnia a porcelánboltba, úgyhogy most erről lesz szó.

Az apropót az adta, hogy a Wasabi vendéglő japán szusiszakácsnője hazalátogatott, és ugyan a hölgy hokkaidói, de a húga Yokohamában lakik. Egy japáni séf rövid szabadsága alatt természetesen azzal foglalkozik, hogy bepótolja a sok év Magyarország alatt folyamatosan hiányolt mindenféle japán finomságot, és neki ugye dupla haszon, mert nemcsak jót eszik, hanem mindjárt szakmai továbbképzés is.

A műintézmény, amelyet meglátogattunk, a japán Iron Chef főzőműsor egyik vasszakácsának, Nakamura Kómei-nek az egyik vendéglője. Nem teljesen meglepő módon japán ételeket kínál, és ugyan ez még nem a teljesen elszállt, soktízezer yenes kategória, de a hírnevet és az ízt meg kell fizetni. Végül azt a stratégiát követtük, hogy kértünk egy kicsit egyszerűbb és egy kicsit bonyolultabb menüt is (a két drágábbik egyébként jó eséllyel sok is lett volna), és rendkívül tudományosan megszemléltük a fogásokat (meg egyébként nagyon jót beszélgettünk a pincérekkel, nem volt nagy nyüzsgés, ráértek).

Arra nem vállalkoznék, hogy mind a két menüt végignézzük, a sajátomnak a nagyját se tudom elolvasni, egy részét még Maszajo is nehezen, bár elég sokat kérdeztünk (csak keveset jegyzeteltem). Íme, a menü (természetesen gyönyörű japán papírra volt nyomva):

Az első fogás (一の膳、icsi no zen) egy 一口 (hitokucsi, “egy falat”, már ti. szusi) és egy 造り (cukuri, ami ugye annyit jelentene, hogy “csinálás”, de a japán vendéglői tolvajnyelvben a szasimi másik neve) nevű részből állt:

Itt tényleg nem hétköznapi holmikkal dobálóztak, a szusi is ponzu-val készült, nem sima ecettel, és a szasimi kapcsán az este során először, de nem utoljára jelentkezett az élmény, hogy “hát én ilyen finom XXX-t még nem ettem”.

Pusztán összehasonlításképp, az asztal túloldalán ez volt az első fogás:

Ugye egy ilyen étteremben kottából muzsikálnak, a második tétel az onmono (温物, “meleg étel”, azaz a gyakorlatban leginkább csavanmusi) volt.

Na, én a csavanmusit jellemzően annyira nem szeretem (miután az állaga precízen egy köpőcsészényi takonyra emlékeztet, ócska helyen, igénytelenül elkészítve tud annyira rossz lenni, hogy búvárétel legyen… már ti. lemegy, körülnéz, feljön), ez viszont valami egészen nagyon finom volt, és esküszöm minden szentekre, hogy nem a szokásos “rengeteget fizettünk érte, tehát muszáj, hogy jó legyen”-effektus, hanem tényleg finom volt. Az asztal túloldalán eközben krizantémos leves történt éppen:

A második fogás (ni no zen), lánykori nevén kucsitori, azaz előétel volt, a menü szerint “az évszaknak megfelelő zöldségekkel”, egy igen életlen képen:

A harmadik fogás (igen, szan no zen) sült (jakimono) és párolt (nimono) részekre oszlott (volt kicsi sült disznóhús is benne, bizony):

A vicces, hogy a következő fogás 食事 (sokudzsi, szó szerint “étel”) névre hallgatott, de ez már nem húsos étel volt, hanem jakionigiri ocsazuke (azaz teával leöntött sült rizsgombóc) meg savanyúság:

Kicsit közelebbről ilyen, még diszpergálás előtt (szét köllött nyomkodni a sült o-nigiri-t a lében):

Ez egyébként valóban létező jelenség a japán vendéglőkben, az igen kedvelt kusiage-vendéglőben is adnak ocsazuke-t a végén, vagy sok nyers hal után kap az ember udon-t, vagy o-nigiri-t, és így tovább.

A desszertek hagyományosan nem a japán konyha erőssége, de szokatlanul jóra sikerültek. Így nézett ki az enyém, feketecukros puha mocsi-szerűség):

és így a séf asszonságé (ez a látszat ellenére nem eper és nem fagylalt, hanem ha jól emlékszem, az alja valami fehérszezámmagból, a teteje meg óriásszőlőből készült krém/lekvár):

Akár hiszik, akár nem, nagyon jóllaktunk. És akkor most lelőném a poént: a látványos siránkozás ellenére ez egy itteni viszonylatban egyáltalán nem drága menü volt, 4000 jen mínusz epszilon, a vendéglő maga a Takashimaya áruház tetején volt (tehát igényes, de nem irracionálisan drága helyen). És ha nem is vagyok nagy gourmet, de párszor azért muszáj volt nekem ennél sokkal drágább japán éttermekben is ennem már, és azt kell, hogy mondjam, hogy ez benne van az első háromban, ha nem az első kettőben (és mondjuk negyedannyiba került).