Sabolc in Japan

Archive for the ‘bikkuri’ Category

Actually, I am just playing around with the new speech recognition function in Windows 7.  I am not even touching the keyboard.  Of course, the typing is not the perfect all the time.  The computer makes mistakes.  But the funny thing is, that if I go and correct the mistakes it is making less and less of them.  And, of course, I had to train the computer a little.  But it only took about 5 minutes, significantly less than anytime before.  And the correction functions are much easier to use.

Because this is not the first time that I tried to use voice recognition.  I played around with IBM VoiceType and ViaVoice, Dragon NaturallySpeaking, both in English and Japanese.  But they were always difficult to use and not really good for any practical application.

What is interesting, that recognition works pretty well in spite of the fact that I’m not a native English speaker.  I could not help registering two users of myself: an American English speaking version and a British English speaking version.  Of course, I am neither: my English is somewhere in between, probably a bit more American.  But I do know that I pronounce a number of words the wrong, i.e.  the British way.  Anyway, after the training the computer got used to my way of pronouncing words.  And now it is doing surprisingly well.

Homework for tomorrow: I should try to use voice recognition in Japanese as well.

Igazából nem egészen vagyok tisztában az otthoni szabályokkal sem, de úgy rémlik, hogy biztonsági őröket se nagyon engednek mászkálni viperával. Itt úgy látszik, igen (az ALSOK az egyik legnagyobb ilyen vagyonőrző csoport). Fényes nappal, Akihabarán:

Van egy udon-étteremlánc (az udon ugye a furcsán vastag tészta), a Hanamaru, és a munkahelyhez közel is van belőle egy. Na, a forgalmat fellendítendő, ezek kiadtak egy “bérletet” (így, ahogy mondom, bérlet, teikiken). Onnan hallottam róla először, hogy az egyik “kolléga” (nem az, egy másik cégtől bérlünk egy helyiség egy részét, szóval a másik cég egy idősebb tagja) lelkendezi, hogy “500 yenért egy hónapig ingyen lehet enni udon-t”.

Ennyire persze nem szép az élet, kiderült, hogy napjában egyszer lehet valami 100 yen kedvezményt kapni  az egyébként valóban az itteni bérlethez hasonló, hitelkártya-méretű műanyag kártyának megcsinált “bérlet” ellenében. Vagyis legalább ötször kell enni a Hanamaruban egy hónap alatt ahhoz, hogy visszajöjjön egyáltalán a kártya ára, és még többször, hogy megérje használni.

Akárhogy is, eladtak egy csomó kártyát, és a japánok bizony szintén ki akarják használni a bérlet adta lehetőségeket… csakhogy itt eléggé 12 és 1 közé esik az ebédszünet, és véges mennyiségű japán fér be a Hanamaru-ba. A többi addig az utcán sorakozik:

No comment.

Hát, ez még nekem is új volt. Ugye értekeztünk már arról, hogy Akihabara gyors ütemben alakul át csupa elektronikai boltból az otaku-k Mekkájává, és hogy középronda meedo- (maid) san-ok szólítgatják le itt a fűevő férfiakat, hogy az alábbihoz hasonló műintézményekbe csábítsák be őket:

Még emlékszem is, valamikor tavaly poénkodtunk azon, hogy miért nincsenek külföldi maid-szanok. Hát most már vannak:

Szándékosan ilyen a felvétel, nem illik/szabad őket telibe fotózni, de az világosan látszik, hogy ez a lány nem japán.

Sokkal könnyebb úgy érdekes dolgokat fotózni, ha van az embernél fényképezőgép… de már megint kiderült, hogy a nagy gép túl nehéz, a franc akarja cipelni, és mennyivel kényelmesebb a kicsit.

Long story short, ez itt a 16-os országos főút egy része, Wadamachi környékén. Ezt láttam meg először:

És akkor már elémentem, hogy hogy is néz ki a másik fele:

Azóta gondolkozom rajta, hogy mit csinált. Vendéglős/alkoholista és egyszerre szállította el a szemetet? Nem lehet kukázós bácsi, itt nem adnak 5 centet az üres sörösdobozért…

A táblán egyébként az a felirat látható, hogy “Model Room” és “megnyílt”. Sokáig nem tudtam, hogy ez mi – bár gyanítottam, hogy nem valami peep-show -, de aztán kiderült, hogy amikor egy új lakáskomplexum (lakótelep, nagyobb apartmanház stb.) készül, akkor azt csinálják, hogy egy (vagy több) lakást megcsinálnak készre, azt meg lehet jól nézni, de a konkrét saját lakást azt bizonyos mértékben lehet testreszabni. Na, ez a készre csinált lakás a “modellszoba”.

Finn(országban is élt) barátunk kiigazított, hogy de hát ő nem is szánta azt a megjegyzést annyira negatívnak. Sőt, szabadkozó levele annyira érdekes volt, hogy szerintem megérdemli, hogy kitegyük. Íme tehát Jyrkki Pingviiniemi, aki shinkansennel utazik Tokión belül és Japán:

• rosszul sikerült a szervezés, ahhoz, akihez utaztam volna, a tsukubai egyetem egyik professzora (egy kutatói ösztöndíjról lett volna szó), nem érkezett vissza Japánba a megbeszélt dátumra, sőt a tartózkodásom teljes időtartama alatt sem;
• rosszul sikerült a szervezés annyiban is, hogy aki a házigazdám lett (volna), annak csak az utolsó napon volt rám ideje, de legalább szállást intézett;
• éppen utazásom előtt két héttel ment csődbe a cég, ahol addig dolgoztam Helsinkiben (2001-es IT bukta egyik áldozata), így végül mindössze egy fél nap “postaszolgálati” hivatalos teendőm volt (az utat amúgy saját pénzből intéztem);
• egész úton hasmenéssel kínlódtam.

2. Finnországban (bár leginkább csak Helsinkit ismerem belőle) tényleg jó annak, akiből hiányzik az unatkozási képesség, mindenki más számára elég nehezen elviselhető, egyhangú, lassú és lehangoló hely.

3. Nekem kicsit magasak voltak talán az elvárásaim és az én időmben (mikor még a rendszerváltásnak nevezett bohózaton innen voltunk) Japán volt “Az A Hely, Ahol Mindent Hatékonyan Csinálnak” és ehhez képest tudott arcon b*szni néhány dolog. Tisztában voltam azzal, hogy én nem a valós Japánt ismerem, hanem a virtuálisat, de pl. a mellékutcák közvilágításának hiányára semmi nem készített fel…

A konklúzió, amit akkor levontam, az volt, hogy Japán és Magyarország (nem Finnország) közt több a hasonlóság, mint azt vártam és olyasmikben is, amit otthon sem kedveltem. Vagy még sarkosabban fogalmazva “hazajöttem, basszus?!” érzésem volt nem egyszer és ez elég durva tud lenni egy ilyen hosszú repülőutat követően.

Merész a következő következtetés, de ide kívánkozik: ha nem lennék nyelvtanulásban ennyire borzasztóan reménytelen (angol középfok hiányzó felének letétele a nyelvtanulás megkezdésének 19., azaz tizenkilencedik évében úgy, hogy folyamatosan használtam a nyelvet), akkor sokkal könnyebben tudnék Japánban élni, mint pl. az Egyesült Államokban. Külföldön egyetlen egyszer voltam komoly veszélyhelyzetben, Heidelbergben, különben napjaim tűrhetően teltek mindenütt, ahol voltam. De pl. Nürnbergben rosszabbul, mint Japánban. Japánba talán visszamennék, Nürnbergbe nem. Csak utazni már nem nagyon tudok és ha tudnék, se vágnék neki egyedül. Még akkor se, ha tényleg nem adtak el, nem vertek meg, nem kergettek meg, sőt még ujjal se mutogattak rám. Sőt, amit a mai napig nem értek, nem is nagyon néztek külföldinek, amit Németországban és Finnországban még meg tudtam magamnak magyarázni, de amikor már Naritán azzal kezdődött a dili, hogy az Immigration Officer előtti hosszú sorban az előttem álló nagydarab német lány mögül dühösen kiszólt a hivatalnok és ékes japán nyelven, némiképp ingerülten mutogatott át a japán sorba — amit én nem bírtam másképp értelmezni, minthogy én hülye japán, miért állok a gaijinok sorába –, majd jól láthatóan ledöbbent, amikor kék útlevelet mutattam fel neki, mert a japánoké talán bordó, ha jól emlékszem, meg más van az elején .

A japán nyelvtanulást nálam egyébként is traumatikus élmények hátráltatják, kezdve a balul sikerült Tateyama-interjúmmal, még az előző évezredből. Japán utam során is hiába bifláztam be a helyjegyátvételhez szükséges dolgokat (mert azt a shinkansenre JRPass megléte esetén is meg kell váltani, még ha díjmentes is), a pénztáros nem akart érteni — angolul meg szintén, de arra még elutazásom előtt felkészítettek, hogy így lesz. Sokkal többen értenek egyébként valamelyest angolul, mint az a látszatból következne, csak restellik a gyenge tudást. Ez különben nem lep meg, én is így vagyok vele, komoly időt és energiát igényelt ennek a gátlásnak legalább a gyengítése. És ezért nem hiszem, hogy valaha még egy nyelvet fogok tudni valamelyest beszélni. (A jegyvásárlást egyébként úgy oldottam meg utána, hogy kiírtam egy cetlire a célállomást, a vonatszámot és az indulási időt és ezt csúsztattam be, valamint felmutattam a JRPasst — és ment minden, mint a karikacsapás, pedig latin betűkkel írtam.)

Van még egy dolog, amivel nekem meg kellett küzdenem Japánban, ez pedig az éghajlat. Szeptember második felében jártam arra és nekem bizony még az is túl meleg volt. (Ugye én akkor már a második évemet töltöttem Rénszarvasföldén és 18 fokban már pólóban jártam, mint a finnek.)

Még két apróság, ami eszembe jutott: Helsinki ugyan Finnország leszennyezettebb városa, de ezzel együtt Európa legtisztább levegőjű fővárosa és ez nekem, asztmásnak, bizony a Jóisten közvetlen személyes áldása volt. Na most, Japán levegője azért nem ilyen finom, igaz, Budapesthez képest még mindig szanatórium.

A másik meg, hogy Helsinkiben hozzászoktam a tágassághoz. Ez van. A finnek szerint a város egy olyan erdő, amiben épületek és utcák is vannak. Ehhez képest pl. Echigo-Yuzawában volt olyan gondom, hogy egy vidéki országút “falun” átvezető szakaszán sem volt járda, viszont az autók állandóan jöttek és az épület mellé parkolt autókat csak az út felől lehetett kikerülni, kb. majdnem a felezővonalig kimenve. Kicsit féltem…

És még pár dolog Rénszarvasfölde vs Szakurafölde témában:

Már (sajnos) cuccolóban voltam hazafele Helsinkiből, amikor ez az eset történt velem. Elöljáróban annyit, hogy nekem szerencsére beidegzett pár dolog, ami miatt nem lógtam ki a finnek közül (pl. hely átadása a buszon, mozgólépcsőn jobbra állás, mert a bal oldal a sietősöké, stb.) és már azt is tudtam, hogy a finnek szívesen igazítanak útba (illetve ha elhagyatottabb helyeken jársz, emögött ott van azért az is, hogy csekkolnak, nem sántikálsz-e rosszban), bár elég hamar fordult nálam a kocka és én magyaráztam el, mi hol van a cégünk környékén (Helsinkiben tényleg mindenki beszél angolul, az utcaseprők is, ezért sem volt esélyem finnül tanulni). Fél évvel az előtt négy darabra törtem a bokámat és még mindig sántítottam picit, ami főleg cipekedés közben volt szembetűnő. Szóval cibálom az egyik nagyobb és nehezebb dobozt a postára, hogy menjen szépen haza (a tizenkét doboz egyike és mind rendben hazaért!), amikor mellémlép egy tökismeretlen férfi, hogy hová és hogy segíthet-e. A posta úgy százméternyire lehetett, a doboz meg volt kb. 18kg, szóval jól jött.

Ezt itthon talán nagyon vidéken lehet még megélni. (Ide kapcsolódik, hogy Hamsterrel néhány éve bebarangoltunk jópár bezárásra érett vasútvonalat. Egyik utunk egy olyan, a román határ melletti településre vitt, ahonnan nem volt kézenfekvő mód továbbmenni, bár a másik vonal igazából nem volt messze — csak épp a trianoni határ túloldalára esett a vasúti csomópont, ezen az oldalon hiányzott úgy 10-12km. Elindultunk gyalog keresztül a falun és Hamster eléggé elveszettnek érezte magát. Mondom neki, figyelje meg, mire a túlvégre érünk, lesz, aki átvigyen minket. Lett. Pedig én volnék a pesszimista… — Jó, nekem könnyű, akkoriban 12km még a legyalogolható távok közé tartozott nálam, tehát ha nem jött volna senki, akkor is átérünk. )

Japánban ehhez azt hiszem, túl sokan élnek.

Amit a rossz helyen parkoló autóról és a figyelmeztető címkéről (ferrobonddal ) írtál, azt viszont a finnek is hasonlóképpen intézik. Egyébként a finnek nagyon jóban vannak a hatóságaikkal. Nekem Carpy azt mondta, hogy Japánban két dolog nem szent: az esernyő és a kerékpár — azokat lopják. Finnországban lehet, hogy már romlott a helyzet azóta, de mikor ott voltam, valaki a mi buszmegállónkban hagyott egy kerékpárt. Pár napig ott volt, senki hozzá nem nyúlt, majd a helyén, de akkurátusan azon a helyen a földbe szúrt botra tűzve egy üzenet, hol és mettől meddig vehető át az elszállított jármű. Pestről kikerült kollégám viszont gyakran dühöngött a finnek “rugalmatlanságán” (őt lesodorták a mozgólépcsőről, mert nem esett le neki, hogy a “szíveskedjen jobbra állni”, az pont azt jelenti, hogy), nehezen tanulta meg, hogy _minden_ alkalommal megbírságolják, ha tilosba parkol, viszont amikor egy nap valaki meghúzta a kocsiját a parkolóban és betétlapot, hasonlókat hátra nem hagyva eltűnt, a folytatás számára meglepően alakult. Ő le is mondott arról, hogy idegenként bármit is tehet, de előkerült egy idősebb hölgy, a “tömb szeme”, hogy ő márpedig látta, ki volt, felírta a rendszámot is, de eddig nem lépett, mert találkozni akart a tulajdonossal. Ez volt este, másnap reggel meg már ott voltak a hivatalos adatok az elkövetőről, meg a nyomtatvány, amivel a biztosítóhoz lehetett menni. Ettől egy picit azért enyhült kollégám addigi masszív Finnország-utálata.

Még egy érdekes hasonlóság a finnek és a japánok közt: a finn nem szeret határozott nemet mondani. Tárgyaláskor ha a finn elkezd köntörfalazni (magyar szemmel nem túl jól nyomja), akkor azt értsd úgy, hogy amit akarsz, az nem megy. Finnül persze van szó a “nem”-re, ahogy a japánban is. Csak az egyik ie-t mond, a másik ei-t.

Japánban azt keserültem meg igazán, hogy lassú vagyok és elbambulós. Mármost amolyan helyközi buszon kellett többször is utaznom, amin felszálláskor téptem a második ajtónál egy számot, majd a helyem ülve meredtem előre a sofőr feletti táblára, ahol ugrált előre egy rakás yenben kifejezett szám. Célállomásom előtt kellett gyorsan (1) ülve jeleznem, (2) kiapróznom azt a számot, amit a tábla az én számomhoz rendelt, de fel nem állni, míg a jármű mozog, (3) megálláskor mint a villám előrevágódni, dobozba bepotyogtatni az összeget és a cetlit, majd le. Na most, ha nem volt megfelelő számú apróm, akkor buktam, mert visszaadás nincs. És volt, hogy egy 240 yenes útért 300-at kellett otthagynom, hiába a pénzváltógép, ami 500-asokat váltott százasokra (és még tartott a kétféle 500-assal is a mizéria, amit állítólag pont egy magyar páros stiklije váltott ki — a biciklivázakban becsempészett régi magyar huszasok, amiket az automaták 500yenesnek ismertek fel eleinte…) Ehhez a busztársasághoz tartozik az az egyetlen élményem, ami valóban a belesz*rós kategória: az egyik járaton a viszonylatszám fejjel lefelé volt beb*szva a szélvédő mögé az utastájékoztatásilag egyébként sem toppon levő környéken. Carpy szerint a viszonylatszámozás új és idegen dolog, “nem szeretik”. Hát én meg elég jól tudtam setét este is jönni-menni pl. Kyotoban, pusztán a menetrend alapján, mert ott meg minden rendben volt. (És nem azzal a busszal mentem alkalmi szállásadómhoz, amit elmagyarázott, mert arra várnom kellett volna fél órát, míg a 206-os öt percen belül indult és bár tök másfelé ment, de ugyanabban a kereszteződésben megállt, ahova nekem kellett menni. Azért azt nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, elnézem-e a megállót… )

Extremitást is produkáltam egyszer, mivel vonatra a JRPass miatt nem kellett költenem, a tokyoi tömegközlekedésre viszont kellett volna. Így hát Shinkansennel metróztam, mert nekem az is elég sűrű volt, házigazdám viszont biztosított róla, hogy ez nem sok mindenkinek jutott eddig eszébe, ti. városon belüli utazásra használni a golyóvonatot. (Ámbár szerintem amikor három órán át téptünk dél felé 270-nel, akkor sem értünk ki a városból, de erre meg azt mondták, hogy aki Japánban lakatlan területet akar látni — ti. nincs látótávban egyetlen ház sem — az vagy a hegytetőre, vagy a tengerre menjen. )

Ne tessék tehát bántva érezni Japánt, Kuma-sama! Ha nekem olyan nagyon bajom lenne Japánnal, akkor nem japán alkotásokat néznék, olvasnék. Csak éppen az az egy utam nem alakult szerencsésen, több meg nem adódott.

Na jó – lőjük le gyorsan a poént -, persze nem igazából. Az történt, hogy hirtelen négy helyről egyszerre kaptam lökést, hogy devizakereskedelem így, interbank forex úgy, ebből kell meggazdagodni, meg egyébként is, lúzer, aki nem, és persze az ember egy ideje kíváncsi is volt, úgyhogy az elmúlt napokat némi olvasással és mindenféle demószámlákkal (=szimulációval) játszva töltöttem. Az eredmény igen tanulságos, úgyhogy az alábbiakban gyorsan szeretném summázni a tanultakat és tapasztaltakat, hátha megspórolok valakinek egy kis időt és esetleg sok elbukott pénzt.

A legfeleslegesebb idő, amit sikerült a témával kapcsolatban eltölteni, a portfolio.hu ingyenes előadása volt. Félreértés ne essék, nem bántani akarom őket, a portál kiváló, az előadáson pedig nagyon tisztességes, jóravaló emberek, meglepően őszintén és korrektül nyilatkoztak a devizakereskedelemről – két órán át. Ez idő alatt elmeséltek körülbelül annyi információt, amit egy gimnáziumot végzett ember azért 10 perc alatt magáévá tesz két oldal ritkásan nyomtatott papírról… de a döbbenetes az volt, hogy a jelenlévők nem kis része szótlanul csüggött az előadók ajkán, és a végén feltett kérdésekből valahogy érezhető volt a mohó vágyakozás, hogy most akkor itten munka nélkül leszünk gyorsan meggazdagodva.

A hirtelen meggazdagodás persze, ismerve a devizapiac jellemzőit, egyáltalán nem lehetetlen. Ugyanúgy nem lehetetlen, mint hogy az ember összetalálkozzon a Lehel piacon Hilary Swankkel, elbeszélgessenek kicsit az Oscar-díjairól, az emeleti csirkés kiváló szendvicseiről, vegyenek húsz deka diákcsemegét a földszinten, üljenek be kávézni valahová, aztán éljenek boldogan együtt, amíg meg nem halnak. Mondom, nem lehetetlen, csak nem túl valószínű. Kicsit valószínűbb – állítólag hosszabb távon olyan 95% – hogy az ember bizony elbukja a pénzét a tőzsdén, de legalábbis nem gazdagodik meg belőle.

Én a mély vízben történő úszásoktatás híve vagyok (na jó, éles számlát nem nyitottam, de túl sok tanulásra nem fecséreltem az időt, majd pont ez ne menjen), és erre érdekes módon remek lehetőségek kínálkoznak. Szinte minden bróker kínál szimulációs lehetőséget, ahol az ember kap játékból mondjuk 10 vagy 100 ezer dollárt, meg 14-20 nap időt, és kipróbálhatja magát, hogy hogyan is tudja megforgatni az alaptőkét. Én mindjárt három helyen is nyitottam ilyet, és igazi úriembernek érezhettem magam, mert hibátlanul, az összes helyről (Ungarn, Dánia és Svájc, sőt, még a portfolio.hu-sok is) visszahívtak, hogy akkor hogyan és mennyit is tervezek náluk befektetni, és egyébként is, hogyan érzem magam, hogy szolgál a kedves egészségem, és miben lehetnek a segítségemre?

Engem meg nagyon is érdekelt, hogy ha lenne százezer dollárom, akkor három hét alatt vajon nyolcvanezret csinálnék belőle, vagy ötvenet? Nem is kellett hozzá egy bő hét sem, hogy megtudjam, hogy…

… ötöt.

Na jó, elkövettem szinte minden létező hibát, amit csak el lehetett. Azzal kezdtem, hogy miután végiggondoltam, hogy mi legyen az első tranzakció, a másik (már ti. a Vesz helyett az Elad) gombra kattintottam… ez másnapra olyan hétezer dollárba került. Aztán nyertem egy kicsit, aztán elveszítettem húszezer dollárt, aztán harmadnapra visszanyertem tizenkilencezret, aztán belealudtam egy igen ígéretes EURUSD-ügyletbe, ami aznap olyan húszezer dollár nyereséget hozott volna, de sajnos másnapra feléledt a piac és nyolcvanezer mínuszt eredményezett, és innen már nem is kellett sokat hibázni a végeredményhez.

Nem is kertelnék tovább, összefoglalnám a tanulságokat röviden:

1. Mint minden olyan dologgal kapcsolatban, amiben ténylegesen sok pénz van, hihetetlen mennyiségű információ található, illetve vásárolható, online és offline, könyv, video és előadás, talán egyedül tabletta nincs még. Ezek túlnyomó része haszontalan, ugyanazokat az alapvetéseket ismételgeti, és ami a legfontosabb, nem nagyon őszinte. Önök hinnének-e valakinek, aki állítólag óriási pénzeket nyert és nyer a tőzsdén, de mégis néhány ezer-tizenezer forintokért tart tanfolyamot? Akkor már miért nem ingyen?
2. Mint mindig, megint annak kedveznek, akinek sok pénze van. Eleve bizonyos összeg alatt el sem lehet kezdeni játszani, vagy csak még sokkal rosszabb feltételekkel, és ez még feljebb is így folytatódik. Ha valakinek kevés pénze van, a rulett lényegesen jobb esélyeket kínál (és sokkal egyszerűbbek rá a stratégiák). Érdemes egy rulettszimulátort is lefuttatni a demoszámla mellett…
3. A tőkeáttétes kereskedés (egyet fizet, százzal fogad), valóban nagyszerű lehetőséget kínál a meggazdagodásra. Ennél még nagyszerűbbet a gyors, nyílegyenes bukásra. Azzal a pénzzel, amit egy magamfajta egyáltalán meg merne kockáztatni, nem igazán lehet kockáztatni.
4. A technikai elemzés valami irtózatos hókuszpókusz. Annyiféle indikátor, oszcillátor, trendjelző és egyéb baromság van, hogy utólag mindig lehet találni két-három-négy olyan pontot, amelyre ráhúzva őket, csalhatatlan biztonsággal jelenthető ki, hogy itt mi és miért történt. Kár, hogy ez előre nem egészen így működik. Az is igaz viszont, hogy mivel mostanra rengeteg ember használ rengetegféle ilyen varázsszert és csodaképletet, bizonyos mértékben tényleg bejönnek, hiszen ha mindenki hasonló stratégia szerint játszik, akkor a játék sokkal kiszámíthatóbb, mint ha teljesen véletlen változókra épülne.
5. A demoszámlákon a stop és limit megbízások érdekes módon mindig tökéletesen teljesülnek. A slippage fogalmát az ember majd élesben tanulja meg, a saját kárán (vagy olvas sokat, mint én).
6. Úgy tűnik, hogy a brókerek is olyanok, mint a bankok, nincs olyan bróker, akit valaki ne utálna, de nagyon. Miután itt tényleg súlyos pénzeket lehet veszíteni, a különféle fórumokon megfogalmazott vélemények is nagyon sarkosak, de úgy látszik, tényleg létező jelenség – és probléma -, hogy az emberrel a saját brókere tol ki, de nagyon (ellene játszik, eléri, hogy a “jó” árfolyammozgás előtt belendüljön a piac és becsattanjon a védekezésül beállított stop order, gyanúsan mozgó ill. nagy spreadek – árfolyamkülönbségek – és hasonlók). Az egyetlen bróker, akiről – eddig – nem sikerült őrjöngő kritikát találni, hogy-hogy nem, svájci…

Summa summarum, érdekes világ ez, lehet is benne pénzt keresni, csak nagyfiúknak. Olyan ez, mint a kétszer négysávos út, lehet azon vezetni balesetmentesen, csak nem biztos, hogy egyből ott kell kezdeni vezetni tanulni. És miután én nem tervezem az életem következő néhány évét ebbe ölni, nekem alighanem csak a tisztességes munka marad pénzkereset gyanánt… hogy a kokas csípné meg.

Utolért bennünket a végzet, szorít a népszerűség, plusz a Szakura is kéne írni mindenféle érdekes dolgokat Japánról. Mind a két helyen megjelentetni a cikkeket azonban mégiscsak túlzás lenne, úgyhogy most a következő ravasz húzáshoz folyamodnánk: tessék mindenkinek jól elmenni és elolvasni a (mellesleg nem is általam írt) cikket a Szakun, majd következzék itt a megfelelő részlet Dave Barry könyvéből. És ha már Dave Barry, kiadnánk a könyvet, de nagyon szeretnénk tudni, lenne-e rá érdeklődés, úgyhogy lehet bátran irkálni levelet meg kommentet, ha igen.

===============================================

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy minden japán templomot és szentélyt megtekintettünk legalább négyszer, úgy döntöttünk, hogy egy kis kitérőt teszünk, és megnézünk egy másik, igen népszerű látványosságot, a világhírű Mikimoto Gyöngyszigetet.[1] Ez egy Toba nevű tengerparti üdülővárosban található, amely könnyen elérhető vonattal, de ne kérdezzék, hogy hogyan. A szokásos gondosan megtervezett módon utaztunk, idegesen és véletlenszerűen szökellve vasútállomásról vasútállomásra, keresgélve az angol nyelvű táblákat, és egyre ingerlékenyebbé válva egymástól, amíg végül feltuszkolódtunk valamire, ami éppenséggel lehetett volna az Észak-Koreába induló börtönexpressz is.

Ha már a vonaton voltunk, Earnest és Zippy módszerével próbáltuk megtalálni a kívánt állomást. Earnest és Zippy a kutyáink. Amikor otthon vagyunk, néha elvisszük őket az autóval. Amit ők nagyon szeretnek, hiszen ilyenkor megvédhetnek bennünket mindenféle veszélyes fenyegetéstől, mint a csomagszállító autók, más kutyák, fák, füvek, stb. A problémát az jelenti, hogy fogalmuk sincs és nem is lehet arról, hogy mikor utazhatnak. Napjában többször is elhagyjuk a bejárati ajtót, és ezek bármelyike lehet a nagy alkalom. Így tehát a kutyák állandóan elsőfokú riadókészültségben vannak, és folyamatosan szemmel tartják a tevékenységünket. Ha kinyitjuk az ajtót, azonnal abbahagyják, akármi fontos dologgal is foglalkoztak, teszem azt egy foltot nyaltak a konyha padlóján, ahová két évvel azelőtt ejtett valaki spagettit, és odarohannak az ajtóhoz, Teljesen Készenléti Ugatási módban, cselekvésre készen.

“NEM!” – szoktuk mondani nekik, és becsukjuk az ajtót. Átalában hatvan kilométeres sebességgel, fejjel vágódnak az ajtónak, majd visszapattannak sértetlenül, hogy legközelebb újra megpróbálják, hiszen sose lehet tudni.

Lényegében így közelítettük meg Tobát. Amikor a vonat egy-egy állomáshoz közeledett, roppant éberek lettünk, odanyomtuk az orrunkat az ablakhoz, nyüszítettünk, és eszelős módjára kutattunk valami jel után, hogy esetleg ez lenne Toba. Végül aztán egy csomó megálló után találtunk egyet, ami pont olyannak tűnt, mint amilyennek lennie kellett, plusz egy táblára ki volt írva, hogy TOBA. Annyira izgatottak lettünk, amikor megláttuk, hogy kis híján a padlóra pisiltünk. És nagyon megérte a fáradságot elmenni oda. A Mikimoto Gyöngysziget a legcsodálatosabb, két kagylóhéjjal kapcsolatos turistalátványosság, ahol valaha is voltam. A nevét egy Kokichi Mikimoto nevű emberről kapta, aki 1954-ben meghalt, de előtte még felfedezte, hogyan lehet nagy mennyiségben gyöngyöt termeltetni osztrigákkal. Egész addig a gyöngyök eléggé hátul álltak az osztrigák rangsorában.

A Mikimoto Gyöngyszigeten egy nagy múzeumban tekinthetjük meg tudományos részletességgel, hogyan is lehet az osztrigákat gyöngyök termelésére késztetni. Alapvetően az ember fog egy osztrigát, kinyitja – amit én, személy szerint soha nem mernék – és egy kis irritáló részecskét helyez az osztriga ivarmirigyei mellé. Igen! Szemben például az Egyesült Államok szenátusával, az osztrigák tökös legények! Ez arra enged következtetni, hogy képesek szexre is, ami azért meglepő, ha az ember számításba veszi, hogy (a) azokba a kagylóhéjakba zárva tartják magukat és (b) alapvetően nem mások, mint egy víz alatti, visszataszító nyálkahalom.[2]

Mindenesetre ha az ember berakja a részecskét, az osztriga gyöngyöt formál, valószínűleg azért, mert hirtelen egy csomó ideje lett, a nemi életének drasztikus csökkenése következtében. (“Ma nem, drágám. Egy ingerlő részecske van az ivarmirigyeim mellett.”)

Amellett, hogy elmagyarázza, hogyan is készülnek a gyöngyök, a Mikimoto Gyöngymúzeum fontos fogyasztói információkat is tartalmaz a gyöngyökről, mint például hogy:

“A szépség teremtményei, és gyönyört okoznak.”

“Olyanok, amiket az emberek birtokolni akarnak; olyanok, amiket az emberek hordani akarnak.”

Ha nekem kéne megpróbálnom összefoglalnom, megpróbálva kihámozni a japán kultúra nüanszai mögül, hogy mi is a finom megbúvó üzenet a Mikimoto Gyöngymúzeumban, hát azt mondanám: “Vegyenek gyöngyöket.” Van is erre a célra egy ajándéküzlet.

A múzeum egy része a régmúlt gyöngyhalásznőinek van szentelve. Azért a nők merültek, mert azt hitték – és ez igaz –, hogy a nőknek nagyobb a tüdejük.[3] Néhány idézet a női búvárok kiállításáról:

…Sima sugárzó amá-i [gyöngyhalásznői], akiket annyiszor megénekeltek az ősi idők óta, dicséretreméltó bátorsággal élnek, még az utazási vágyat is felkeltve.

A merülés művészete, amelyet elsajátítottak, olyan kelengye, amelyre nagyon büszkék.

A múzeum mellett van egy lelátó, ahová le lehet ülni, és előre meghatározott időpontban meg lehet nézni a gyöngyhalásznőket, akik valami kórházi kötényhez hasonló holmit viseltek, körben úszkáltak a sötétzöld vízben, le-lemerülve, és osztrigákkal felbukkanva, amelyeket fadézsákba raktak, amelyeket csónakokra, és amelyeket a végén gondolom, visszaöntöttek a vízbe, hogy a következő turistacsoport is láthassa a gyöngyhalásznőket, ahogy megtalálják. Nem mondhatnám, hogy ezek a gyöngyhalásznők nagyon sugároztak volna. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha fáznának.

[2] Osztrigát még annyira sem ennék, mint tintahalcsápot. És ezt akár idézhetik is.

[3] És most rájöttünk, hogy de hisz ez hülyeség. Igaz?