Sabolc in Japan

Gaidzsinnak lenni jó...

Category: bikkuri (page 1 of 8)

Kognitív disszonancia (avagy Harajuku Daiso)

Ezt a mait csak  nem bírom ki. Különböző okok miatt eljutottunk a Harajukuban, a cukiság (kawaii) Mekkájában található százjenes boltba. Ez egy picit tényleg más, mint a többi, elég nagy, elég ügyesen rájátszanak a cuki dolgokra, meg a turistákra, úgyhogy aztán turistákkal is volt tele. Néhány fehér emberrel, néhány véletlenül betévedt japánnal, és valami elborult mennyiségű kínaival.

És akkor itt álljunk meg egy percre. A Daiso gyakorlatilag mindent Kínában gyártat, jó, kicsit igényesebb minőségellenőrzéssel. És akkor idejön Japánba egy rahedli kínai, hogy nem kevés felárral megvegye azt, amit az ő országában gyártottak, kínai helyett japán feliratokkal.

De valamiért a japán dolgok most nagyon menők Kínában. Pekingben egy kollégám mesélt a japán luxusétteremről, ahol néha esznek, aztán megmutatta. A Yoshinoya volt az. (Mondjuk úgy udvariasan, hogy én nem járok önként oda, szerintem nem voltam tíz éve.)

Renkjú, avagy pihen a cég

Japánban április végén–május elején négy állami ünnepnap rendkívül közel esik egymáshoz, gyakorlatilag idén tíz egymásutáni napból csak kettő lenne munkanap, ezt sokan ki is szokták venni, illetve hát régen szinte máskor nem is nagyon vehették ki, kvázi el volt döntve, hogy most pihenünk. (A másik két szünidősebb rész az augusztusi o-bon és újév.)

Én új munkavállaló vagyok, fél évig semmi (fizetett) szabadság, szóval tudtam, hogy be kell jönnöm, de mondták, hogy nyugis lesz a nap. Ehhez képest ma beértem, és gyakorlatilag senki nem hiányzott. Jó, túlzok, kb. 3-4 ember igen, de a cég pont úgy néz ki, mint máskor. Az egyik kolléga azt mondja, hogy mostanában sokkal szabadabb a világ, így az ember inkább bejön ilyenkor dolgozni és máskor vesz ki szabadságot, régen nem így ment.

Ennyire persze nem egyszerű a történet, úgy látszik, a mieink ilyen kis rendesek, mert egészen nagy cégeknél (de tényleg nagyon nagyoknál) láttam feliratokat, hogy komplett bezárnak tíz napra. Sőt, a főutca túloldalán lévő éjjel-nappali(!) is.

Na de akkor mi is a valódi helyzet?

Az biztos, hogy átlagosan a japánok ma sokkal kevesebbet dolgoznak, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Akkor az évi átlag 2200(!!!) óra körül volt, mára ez jóval 1800 óra alatt van az OECD grafikonja szerint (ha él a link, az eredeti sokkal interaktívabb):

workinghours2016

Sőt, láttam más forrásból származó adatokat is, amelyek inkább évi 1600 óra köré teszik az átlagot, ami jóval közelebb van már ahhoz, amit mi Európában megszoktunk.

Az átlag persze csalóka, és sok-sok tényező összessége. Egyrészt a statisztikával mindig lehet játszani, és ha az az előírás, hogy az emberek nem dolgozhatnak papíron sokat, akkor papíron nem fognak sokat dolgozni. Ehhez képest még mindig sok-sok cikk szól arról, hogy emberek halálra dolgozzák magukat és valamit most már igazán csinálni kéne. (Ebből az utóbbiból – már ti. hogy valaki éjjel kettőig dolgozott és utána ment vissza hétre – én is láttam egy példát, és hogy-hogy nem, az is amerikai cégnél történt.) Épp tegnap este néztem bele Michael Moore 2015-ös dokumentumfilmjébe, ami pont azzal kezdődik, hogy az olaszoknál akár 8 hét fizetett szabadság is össze tud jönni egy évben, oszt hogy van akkor, hogy mégis hatékonyak, és még a tulajdonos szerint is mennyivel jobb, hogy kipihenik magukat?

Japánban nagy hagyománya van annak, hogy sok időt töltenek valamivel, de valójában nem elég hatékonyan. Már az egyetem alatt pufogtam, amikor a baseball-klub tagjai dicsekedtek, hogy „és szombaton egymás után hat órát edzettünk ám”. A helyes válasz persze az „És minek? Másfél óra után az ütőt nem bírtad emelni, csak a rossz, fáradt mozdulatot gyakoroltad be.” A fenti cikkek egyike is emlegeti, hogy sok helyen igazából nincs már mit csinálni, csak a főnök még nem ment haza, és a lojalitás hiányának tekintenék, ha valaki csak úgy elpakol és hazamegy. A közszférában a dolgozóknak a túlórán kívül nem könnyen lehetett pénzt juttatni, így hát délután ötig vakaróztak, aztán öttől kilencig megcsinálták, amit egész nap kellett volna (nem én találtam ki, a városházán dolgozók mesélték).

A fenti cikkek egy másika viszont azt emlegeti, hogy nem létezik, hogy minden japán dolgozó ennyire ne lenne hatékony, tehát ha muszáj ennyit dolgozni, akkor túl sok mindent kell csinálni. Ez így is van. Japánban elképesztő tehetséggel szaporítják a bürokráciát, és ennek  ezer jelét látni. Kezdve attól, hogy másfél óra alatt sikerült megrendelni a vonalas és mobilnetet (ugyanazon a helyen, ugyanattól a cégtől, ugyanarra a címre, mert minden egyes űrlapot kézzel kellett kitölteni, és kb. a vércsoportomat is meg kellett adni), a városháza bármely apró elintézendő ügyéig (ahol minden egyes űrlapot kézzel kell kitölteni, hiába van meg nekik elektronikusan minden adat), a cégnél látott aprólékosságig (a nyugati és a japán könyvelés szemlélete itt-ott eltér, aminek a gyakorlatban majdnem az az eredménye, hogy mindent kétszer, legalább két helyen kell nyilvántartani; és egy olyan apróság, hogy a support egy részét külső cég biztosítja, finoman szólva is jó sok papírmunkát okoz). A fenti példában (már ti. hogy az IBM Japan halálra dolgoztatja az embereit), simán lehet az az egyik ok, hogy nyilván az IBM belső elszámolási rendszere körülbelül olyan rugalmas, mint a megkötött cement, ezzel szemben a japán állam egy teljesen más nyilvántartást vár el, a cég meg azt, hogy ezt ne két-háromszor annyi emberrel kelljen megoldania, mint otthon.

 

Vámtarifaszámok

Éppen vámtarifaszámokat keresgélek szállítmányozáshoz, szintetizátorhoz állvány, na az “állvány” szóra értelmes találat nincs, ellenben van ez:

02109291 Fóka, oroszlánfóka és rozmár húsa, sózva, sós lében tartósítva, szárítva vagy füstölve, élelmezési célra alkalmas liszt és őrlemény

Nyilván ez sokkal sűrűbben fordul elő, mint az állványok.

 

Őszinte, korrekt vélemény

Épp a pokiói kínai követséget kerestem a guglin, amikor is szembesültem az alábbi képpel:

Chineseembassy

Igen, a kínai követség csak három csillagot kapott a lehetséges ötből, 33 vélemény alapján. Gondolom, pocsékul főznek…

És amikor már azt hittük, hogy mindent láttunk

Az úgy volt, hogy van ugye nekem a mostanra erősen fényét vesztett biciklim, teccenek emlékezni, fénykorában így nézett ki:

Homeward bound to Yokohama 1_small

Ez majdnem négy évvel ezelőtti fénykép, mostanra sokkal rozsdásabb, mert kint állt a szabadban és nem használtam eleget (Yokohamában a sok dombjával biciklizzen a fene, azért van a robogó). Igenám, de most testedzészeti szempontból újra elővettem a drágát. Gondosan cipeltem is a szerszámokat meg a pumpát mindenhova, hátha baj lesz, de eléggé megtelik vele a kosár, meg az elmúlt három alkalommal (meg előtte öt évig) hibátlanul működött, úgyhogy gondoltam, most az egyszer minek vigyem.

Ahogy azt kell, olyan 5-6 kilométerre otthonról szépen le is eresztett a hátsó, és mivel a szelepgumit már kellett cserélni (teljesen szét volt pállva), féltem is, hogy nem lesz jó vége, nem egyszerű lyuk lesz ez, hanem valami csúnya szétrohadás.

Üldögélek szomorúan a 358-asról elnevezett országút szélén, sorra húznak el a drágábbnál drágább bicikliken az emberek, aztán – lesz, ami lesz alapon – odakiabáltam egy öregembernek, aki jött a járdán bringával, hogy “bátyám, nincs-e véletlenül pumpája?”

Meglepően lelkesen megállt, hogy dehogynincs. Előkapta, és ha nem erőszakoskodom, ő akarta volna felfújni a kereket. Pumpálom, pumpálom, de pillanatok alatt leereszt. Na majd ő, mondta, és kikapta a kezemből a pumpát, és nagyjából azzal a lendülettel széttörte. Jó, nem nagyon drága pumpa volt, de azért nem néztem volna ki belőle. Én éppen szomorodtam volna tovább, amikor is elővette a második pumpát, ez már ilyen lábbal taposhatós, fémvázas volt, nem műanyag szutyok, mint az előző. Sajnos, kiderült, hogy valami csak nem jó, leereszt.

Á, semmi gond, rikkantotta az öreg, van nála ragasztó, csak kéne víz, megtalálni a lyukat. “Hát vizem éppen van egy kevés” – mondtam, mire már elő is szedett egy kis széthajtható műanyag medencét (nem viccelek, tényleg, olyannak tűnt, mintha erre csinálták volna, bár a nálam okosabbak szerint lehet, hogy csak kutyaitató), öntötte bele a vizet, és integetett, hogy szedjem le a gumit. Annyi szerszáma nem volt, hogy a kereket is ki tudjuk venni, így érdekesebb lett, de gyakorlatilag csak kotkodálni tudtam körülötte, olyan tempóban pörgött. Szedte elő a smirglit, filctollat, jelölte meg, ragasztózta, kopácsolta, majd szembesültem azzal, hogy hibátlanul meg is ragasztotta. Jó, én raktam vissza a gumit, de a többit mindent ő.

Felpumpáltuk, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van (időre kellett mennem estére, Gábor barátom partit adott annak tiszteletére, hogy egyetemi tanár lett), és még annyira futotta az erőmből, hogy megkérdezzem:

– “Bátyám, ne haragudjon, de hány éves?”

– “81.”

Majd még vigyorogva elmesélte, hogy Yokohama állomástól indult reggel (legalább 12 kilométerre voltunk tőle és ha a tengerpartnál járt, az minimum 2-3 további kilométer még oda-vissza), és oda megy most vissza. Adott egy névjegyet is, építőiparban dolgozott, és természetesen semmit nem volt hajlandó elfogadni a javításért.

Hát, én nagyon remélem, hogy nem kell soha háborúzni velük.

Na, erre én sem számítottam

katasztrofastats

Kóser szusi

Ma vacsorára voltunk hivatalosak és komolyan felmerült a címben jelzett probléma. A konkrét helyzet gyorsan megoldódott, mert a házigazda letöltött a netről valami listát, hogy melyik szusi ehető, de kíváncsiságból itthon utánanéztem, és a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű (mint lenne mondjuk a gumimacik esetében: állati zselatinnal tréfli, halból származó zselatinnal meg vacak).

…természetesen a szörfölünk a weben eredménye az lett, hogy rátaláltam a Dagobai mocsár rámen receptjére: embernek nem volt otthon kombu, a vastagabbik/gumis fajta tengeri zőccség, amit jellemzően leves ízesítésére szoktak használni, hanem csak nori, a vékonyabbik, amelyikbe pl. a szusit meg a rizsgombócot tekerik, aztán meglepődött, hogy mivé ázik szét…

A vacsoránál gyorsan elintéződött a dolog azzal, hogy néztük, mi kerülhet a szusiba/szusira: Leviticus 11,9-12 alapján a pikkelyes és uszonyos halak ehetők, kaviárból a piros (vagyis a lacazikra, az ikura) kóser.

Az első találat be is érte volna kb. ennyivel, tehát legyen a hal kóser, használjanak kóser kést stb. a feldolgozáshoz, oszt jóvan (a hal levágásához nem kell sakter, kóser halat bárki leölhet). A második találat viszont igazi zsidó szemlélettel állt a kérdéshez (tecciktudni, amelyik egy csomót keres még a kákán is), el lehet olvasni, de ha valaki lusta vagy nem szeret angolul olvasni, íme ízelítő/összefoglaló a problémás részekből:

  • Vaszabi: ha hamis a vaszabi (ugye tetszenek tudni, hogy igazit alig lehet kapni?), akkor a benne levő retek/mustár stb. kóser kell, hogy legyen, ha meg igazi, a legjobb japán séfek kizárólag cápabőrön hajlandóak lereszelni, az meg ugye nem kóser (nincs pikkelye).
  • Szójaszósz: különösen, ha a cég nem kóser dolgokat is gyárt, nem egyszerű szereznie heksert (a kóserságot igazoló pecsét, nagyon nem osztogatják se könnyen, se ingyen). Csak néhány cég árul valóban kóser szójaszószt.
  • Rizsecet: dettó.
  • Gari (savanyított gyömbér): a készítéséhez használt ecet és/vagy sós víz problémás.
  • Nori (algapapír): az egyik probléma az ízesítéshez használt anyagok kósersége, az ízesített, adzsicuke nori egyszerűen nem is lehet kóser, de azt úgysem használják szusihoz. A szokásos sült, yakinori feltehetőleg jó (kisül belőle minden rovar), a friss noriban viszont lehet, ettől tartózkodni kell. A fő probléma viszont pont ez, a rovarok (amelyek számunkra nem kedvesek, ezért megdöglend), még a heksert kapott gyáraknál is problémás, hogy megtaláljanak minden bugarat (nem bogár, persze, minigarnéla meg tengeri csikó a fő veszedelem), úgyhogy hithű zsidó szépen a fény felé tart minden egyes norilapot, és bithibát keres. (Kész szusinál ez nyilván nem igazán működik, hinni kell a szakácsnak.)
  • Rizs: miután a szusi alapvetően nyers hal/zöldség – a garnéla lehet főtt, de az úgysem kóser -, elvileg (lásd lejjebb) remekül kikerültük a bishul yisrael problémáját (vagyis hogy mivel nem főzzük, nem kell résztvennie a főzésben zsidónak), de a rizst bizony nem nyersen esszük a szusihoz. Úgyhogy kiesik többek közt minden előfőzött rizs is (itt Japánban hegyekben áll a szupermarkecben meg az éjjel-nappaliban, igaz, itt valamivel kevesebb is az ortodox zsidó).
  • Hal: a fenti “uszony és pikkely”-szabályon túl a jó rabbi aggódik amiatt, hogy sok vendéglőben sós vízbe/pácba teszik a halat, hogy elálljon, márpedig a sós lé súlyos kósersági fejfájást okoz.
    Ezenfelül a halnál mégiscsak befigyel a bishul yisrael problémája, mert egyrészt ez olyan étel, amit királyoknak fel lehet szolgálni, másrészt hiába nyers a hal, ha általában nem nyersen eszik (mert a város lakóinak túlnyomó része sütve/főzve szereti, mert nem minden hal ehető nyersen, csak a friss, és mert nem is a hal az étel, hanem mindenféle mással együtt eszik).

Na, nem irigylem, aki kóser szusivendéglőt akar nyitni. Én meg sem próbálnám.

Carrie, a nyomtató

Direkt olcsó nyomtatót vettem még tavaly (HP Photosmart Plus B210), USB-n kötöttem rá a gépre, eszembe sem jutott szenvedni a Wi-Fi-vel, vezetékes hálózati kapcsolat meg nincs rajta (alighanem megduplázná a nyomtató árát, komolyan).

Olcsósága ellenére, néha láthatóan frissíteni akarja az agyát, rá szoktam hagyni, miért is ne. Úgyhogy a minap is, ahogy kikapcsoltam a számítógépet, kapcsolnám ki a nyomtatót is, de az nyafog, hogy ő frissíteni szeretné a szoftverét. Hát jó, frissíts, ha annyira akarsz. Neki is látott.

Majd ekkor dermedt rám, hogy de hiszen a számítógép ki van kapcsolva, hogy a bánatban frissít ez akármit is… egy pillanatra még végigfutott a reality check, hogy oké, “tápos” az USB-elosztó, de hát AKKOR SEM KOMMUNIKÁLHATNA…

Nem tett jót, hogy hetek óta MI-k vesznek körül (Iain M. Banks regények, meg néztem sok Andromédát), kezdett felkúszni a gerincemen a jeges rémület, hogy itt bizony egy mesterséges intelligencia születésének lehetünk tanúi…

…amikor is megláttam, hogy vadul villog a Wi-Fi visszajelző lámpája. Áhá, szóval loptál magadnak netet, te csibész (a szomszéd még mindig nem zárja le a routerét).

Ezzel együtt, a jelenség szerintem simán rémisztő, a nyomtató láthatóan már teljesen önállóan kúszik a csecs felé, ha így folytatják, bizony öntudatra fog ez ébredni és kölcsönkér.

Black Rose

Ma a semmiből megjelent egy határozottan rosszarcú, lenyomozhatatlan küldönc (nem olyan csini fiú, mint a filmekben szokott lenni), és átadott egy csokor fekete rózsát a marketingigazgatónak, aki erre gyors léptekkel kisietett az irodából. A marketingigazgatónak egyébként is gyanús kapcsolatai vannak, gyanúsan folyékonyan beszél oroszul, és biztos, hogy nem szeretnék egy sötét utcában találkozni vele, és ha mérgesnek tűnik, inkább gyorsan bocsánatot kérek, mert soha nem lehessen tudni.

Nade rózsák. Én még régen olvastam nagyon kicsit a virágnyelvről (főleg azt, hogy mennyire kiveszett), de a fekete rózsáról semmi nem ugrott be. Gyorsan utánaolvastunk hát, és ez volt az első találat:

A rózsához pedig íme egy kis színkód: a vörös és a fehér együtt az egységet jelenti, a fehér rózsa a tisztaságot jelképezi, a rózsaszín a boldogságot, a narancssárga a vágyat, a sárga rózsa pedig ma már a barátságot és az örömöt fejezi ki. A kék, a lila és a fekete rózsa pedig a teljes ízléstelenséget jelenti, legalábbis e sorok írója szerint.

Máshol sem látszik nyoma, hogy a fekete rózsa mit is kéne, hogy jelentsen… tudja bárki?

Jogos…

A szar.hu domain név állapota: Felfüggesztve/Nem regisztrálható

További információk:

Older posts

© 2017 Sabolc in Japan

Theme by Anders NorenUp ↑