Sabolc in Japan

Archive for the ‘work’ Category

Az egész úgy kezdődött, hogy Medve úr éppen egy harcművészes könyvet lektorált.

A logikus feltételezés az volna, hogy erre ő a tökéletes személy: nemcsak a harcművészetekhez van az átlagnál valamivel több köze, hanem japánul is tud. Ezzel szemben például a magyar karetedialektus inkább csak feneketlen frusztrációk forrása számára, de erről majd meséljen ő, ha akar (remélem akar, mert nagyon színesen tud :-) ).

Az éppen feldolgozás alatt álló könyv messze jobb minőségű annál, hogy alap nyelvi hibákat kövessen el, de azért nem véletlen a lektorálás.

Szóval a következőt képzeljétek el: Medve mester le-leeső fejjel olvas a gépén, időnként belejavítgatva a szövegbe. Egyszer csak felpattan és fut egy kört. Visszaül. Olvas. Felpattan.

Kérdezem, hogy mi a gond. Megmutat egy részt, amelyben a szerző szakkifejezéseket magyaráz. “XBRGFZ — ez szó szerint azt jelenti, hogy GKJFT HRMLT”.

– De hát nem azt jelenti! — kiáltozik a Medve, és rója a köröket.
– Hát mit? — kérdezem.
– Na figyelj — fog bele a magyarázatba — van a kata, amikor az ember egyedül csatázik.

És eltáncolja. Marcona beállással indít, összekattintja a fogsorát, majd forgásokkal, ütésekkel, rúgásokkal, vállból indított csapásokkal, egyenes ököllel, tenyéréllel és kemény talppal gyilkolja a levegőt, pontosan, precízen és halálosan. Mindezt azonban azzal ellensúlyozza, hogy a legszebb piedonei hagyományokat követve mellésuhogja, csattogja és kiáltozza a hangsávot, amitől e sorok szerzője csúnya fuldoklórohamot kap.

– Van aztán a gyakorlati alkalmazás. Így néz ki például a Daru stílus alapállása.

Fél lábra áll, a másik térd magasra emelve, lábfej lefeszítve, karok nyújtva, a két kéz ujjai a testtől távol csokorba csücsörítve. 

– Meg van a Sáska…

Az elöl lévő lábnak csak az ujjai érintik a földet, rovarszerű görnyedés, kezek a test előtt, két mutatóujj lefelé mutat. Mindezt a medveanatómia színezi …őőő …kevésbé botsáska-szerűvé.

– Meg van a nindzsucu.

Enyhe, természetes kisterpesz, kezek lazán lógatva, ellenfélre szigorúan néz. 

– Na most szerinted melyik a praktikus egy verekedésnél?
Csak azt akarom mondani, hogy ez a szörnyen tudományosnak tűnő kifejezés mindössze annyit jelent, hogy gondold végig, melyik az adott helyzetben célszerű eszköz, és ha például százhatvan centi vagy — néz rám, és a szembogarában látom a centiméterskálát fel-le szaladni — akkor ne próbálj engem fejtetőre mért ütéssel letaglózni. A megfelelő technika ilyenkor a kurahagi kamitsuki.

– És az mi?

– Vádlin harapás.

Nézem a nyomdás levelezést, látom, hogy írunk vissza az ügyfélnek, hogy valami nem stimmel a leadott anyagával, mert “…a 26. oldalon hiányzik a bántalmazás vége”.

Az evidens körök agybani megfutása után (“már bántalmazni se tudunk rendesen”, “hová lesz ez az ország, bezzegazénidőmben”), azért viszonylag hamar leesett, hogy a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesületnek dolgozunk ismét.

Magunk ellen beszélek, mert nekünk nem jön majd nyomtatás tőlük, de nem lehetne, hogy egy kicsit kevesebbet tessenek verni az asszont?

Ahhoz képest, hogy számítástechnikus (is) lennék, vagy mi a fene, egészen sokáig sikerült elkerülni a CeBIT-et, mind látogatóként, mind kiállítóként. Hát most kijutott belőle csőstül.

Nem fogom hosszú lére ereszteni a beszámolót, mert rendkívül röviden el lehet mondani az élményt: ez egész egyszerűen vacak volt. Kiállítani meg különösen. A CeBIT egyébként is már egy jó ideje összefelé megy, meg aztán lehet, hogy én is öregszem, és nem tudok felajzottan szaladgálni a hetvenharmadik kínai számítógépház-standnál. Ehhez képest komolyan, az egyik legjobb hely az ICY DOCK standja volt, kb. hét négyzetméter, rajta egy kicsi kínai és egy nagyobb darab holland nővel, akiknél végre lehetett kapni normális winchesterházakat (olyat, amibe bele lehet szerelni mondjuk három meghajtóhelyre ötöt, és menet közben lehet cserélni őket, a szervereink miatt annak idején nagyon kerestem, és csak kisebb vagyonokért voltak). Ja, és azért volt jó hely, mert jó fejek voltak, különösen a kicsi kínai. Másutt volt 3D tévé is, de ott nem voltak jó fejek.

Volt ám külön pavilon játékosoknak is, benne durva pénzdíjas Counter-Strike verseny (de valami elborult skinekkel, nem is hasonlítottak az általam ismertekre, a pályák is valami nagyon régiek voltak), meg Starcraft II előzetes (szépen néz ki, már igen várjuk), de iszonyú zaj volt, túl nagy tömeg és különben sem lehetett semmit látni. Pénzért komolyan nem tudom elképzelni, hogy ki akartam volna menni (már a Musikmesse is necces volt, de az legalább érdekelt).

Hazatérvén aztán megint a szokásos magyar hétköznapok: ezúttal a következő rendkívül bonyolult dolgot szerettem volna elintézni. Történeti okok miatt a fizikailag ugyanazon cím alatt található telefon apám, míg az internet-előfizetés az én nevemen volt, és kicsit feszélyezett már a közel 10 ezer forintos havidíj ez utóbbiért. Igen ám, de nagy kedvezményt úgy kap az ember, ha valami más szolgáltatást is kér téhóméktól, szóval át akartam íratni a telefont is az én nevemre. Leszámítva, hogy ez 6000 forintba kerül manapság (ha helyben akarja az ember elintézni) és 15 napig tart, nem ám az én nevemre írnak még egy szolgáltatást, hanem kap majd az ember egy új ügyfélszámot, merthogy több szolgáltatás van a nevén. Én viszonylag türelmes darab vagyok, január 27-hez képest március 12. szerintem 15 napnál több… de semmi értesítés nem érkezett az ég egy világon, amiből megtudhattam volna az új ügyfélszámomat, ezért hát bementem a tépontba, hogy akkor mivammá, és különben is új csomagot szeretnék, féláron.

Basszus, kishíján elhajtottak. Ügyintézőnő kishíján elmagyarázta, hogy ez most átírás alatt van, ő nem tud engem kikeresni (a régi ügyfélszám alapján, merthogy az már megszűnt), és menjek innen. És hiába érveltem, hogy de értse meg, hogy nincs olyan, hogy MÁR nincs ügyfélszámom és MÉG nincs új, meg hogy hiába mondja, hogy 15-30 nap az átírás, amikor 15-öt mondott a kollégája, a szerződésre is 15 nap van írva, és mellesleg a 30 is eltelt, konokul hajtogatta, hogy ő márpedig nem tudja, és ha akarok, tegyek panaszt.

Nem tettem persze, hívattam a főnökét, aki hajszálpontosan 6 másodperc alatt keresett ki a gépből (név és nem ügyfélszám alapján), és újabb 5 perc alatt kész is voltunk mindennel (és egyébként nem kiabáltam a nénivel és végül még én kértem elnézést, hogy feszült voltam, de ez pár héten belül a sokadik ilyen), de már megint valami érthetetlen dolog ez itt számomra.

NEM voltam udvariatlan az ügyintézővel. Világos dolgot kértem, mindössze annyit, hogy tegye a munkáját, nem kértem szívességet, minden papírt vittem, ami a rendelkezésemre állt… mi a bánat van ebben az országban?

A múltkor a McDonaldsban meg le akartak húzni a legpitiánerebb trükkel, hogy én nem ezrest adtam, hanem ötszázast… aztán csodálkoztak, amikor leszámoltattam a pénztárt és nini, meglett. Így visszagondolva persze, lehet, hogy nem volt szándékos, hanem a srác volt roppant töketlen, de mondjuk hogy megint legyen kicsi közünk Japánhoz, ott világos szabályok vannak a pénztárkezelésre (tudom, mert én is csináltam a vendéglőben), minden pénztárgépbe be kell ütni, hogy mennyit kapott az ember (bár szerintem itthon is), és vagy olyan a pénztárgép, hogy ő megszámolja, mennyit kapott (a legnagyobb szupermarkecekben), vagy van rajta direkt egy fémlapocska, szem előtt, és egy mágnes, amivel a pénztáros addig odarögzíti a kapott bankjegyeket, amíg vissza nem adott, és soha nincs félreértés.

A fenti történetekből egyébként valaki még úgy gondolhatná, hogy én ilyen asztalcsapkodós fazon vagyok, aki direkt beleköt a szegény ügyintézőkbe, pedig istenbizony nem. Nekem például nem fontos, hogyan öltöznek, milyen a céges egyenruha, meg egy csomó minden más nem. De az, hogy a munkájukat rendesen végezzék, az igen. És azt is tudom, hogy miért. Mert jelen pillanatban Magyarország körülbelül ott tart, hogy ha holnaptól mindenki úgy dolgozna, mint a kisangyal, még akkor is necces, hogy belátható időn belül fellendül az ország, ha viszont nem, akkor egészen biztosan nem fog sehol, semmi javulni. És nekem kezd nagyon elegem lenni abból, hogy én legyek tisztességes, oszt szellemi vezetőink és a köz javait vigyázó kezek nem tudnak eleget meríteni a köz javaiból.

Egyébként pedig lassan vége a dühöngésnek, 1-2 héten belül megyek vissza Japánba, és akkor lesznek újra képek meg japános posztok.

Nem szívesen bonyolódom olyan témákba, amelyet lehetetlen érzelemmentesen megélni, és tulajdonképpen nem is akarom túl bő lére ereszteni az egészet, csak muszáj kis hátteret adni annak a kb. két mondatnak, amit el szeretnék mesélni.

Igyekszem nem szararíman-történetekkel higítani a blogot, de ma volt egy mondat, amire felkaptam a fejem. Éppen ülünk egy megbeszélésen egy jónevű (de nem nagy nevű, illetve tudomásom szerint a hat nagy keirecu egyikéhez sem tartozó) céggel, és valahogy kijött szóra, hogy persze a Szóka Gakkai-nak lehetne rengeteget eladni valamiből (durva egyszerűsítéssel a Szóka Gakkai kb. olyan, mint egy buddhista Hit Gyülekezete, nagyjából annak minden pozitív és negatív vetületével, pártkapcsolatával, csak két nagyságrenddel nagyobb, egy magyarországnyi hívőjük van). Erre megjegyzik a szemköztiek, hogy “az ő cégük nem árusít vallási csoportosulásoknak”.

Tessenek megkövezni, én nagyon vigyorogtam. A dolog persze nem fekete és fehér, de megpróbálnék bemutatni a teljesség igénye nélkül az aspektusok közül néhányat.

Először is, a mai Japánban még mindig teljesen a mindennapok része a megkülönböztetés. Kicsit próbáltam irodalmazni, de a Google csupa ilyen frusztrált amerikait dobált ki, akik hörögnek azon, hogy nem találtak bérlakást maguknak, meg nem mehettek be a kuplerájba. Ennél érdekesebb mondjuk, hogy szinte minden fürdőből ki vannak tiltva a tetováltak, merthogy hagyományosan a tetoválás a “rosszéletűek” (gengszterek) tartozéka. Mostanra azért lazultak a szabályok, általában inkább azt kérik, hogy “ne látsszon a tetkó”, vagyis a jakuzák (még mindig nehezemre esik többes számba tenni, japánul a jakuza épp úgy egy genxter mint az egész csapat) egész hátat befedő tetoválását úgysem lehet eltakarni, az ilyen “Szeretlek Gizi”-féle macsóhímzések, vagy a kisebb ribancrendszámok (tramp stamp, deréktetkó) meg leragaszthatók.

Ezeken persze lehet hörögni, meg azért most már egyre jobban enyhülnek ezek a dolgok, meg nyilván a by definition multikulti Amerikában a bármi alapon megkülönböztetés éppenhogy a legbőszítőbb dolgok egyike, de meg kéne érteni, hogy Japán alapvetően szigetország, és a legnagyobb városok kivételével azért még mindig viszonylag ritka látvány a külföldi, bár egyre több van a tévében (aki rendesen tud japánul), szóval itt meg éppen a fordítottja természetes. Akarunk egyforma lenni.

A nagy kirekesztés egyébként meg azokra vonatkozik, akik “nem ismerik a játékszabályokat”. Nekem még soha, semmilyen fürdőben nem okozott problémát bemennem (pedig voltam olyanban, ahol nem volt a külföldi szívesen látva). Annyi az egész, hogy odamegy az ember a cerberus mámihoz, mocsok nagyot köszön (nem Konbanva-t, annál bármi jobb, még a Gomen kudaszai is), és elereszt valami megjegyzést arról, hogy milyen szép is ez a fürdő (vagy ha utolsó lepattant tetű egy csűr, akkor hogy “milyen jó, hogy rátaláltam erre a helyre”, “nahát, de jó, hogy itt van szauna”, a lényeg, hogy valami pozitívat). Aztán elbeszélget 2-3 percet arról, hogy mennyire szereti a fürdőket, és hogy hát ez a Japán ugye mennyire más, bezzeg itt, a lényeg, hogy ügyesen beszéltetni kell a nénit. Meg sem említi az ember, hogy egyébként bemenni akar, csak pár perc után, amikor már “belül van a körön”. Ezzel a módszerrel puhítottam én már meg kivénhedt, megfáradt, a szemével egyből ölni képes nevelőtanárnak látszó házőrzőt is. Konkrétan mentünk be olyan helyre fürödni, ami normál esetben nincs is nyitva a köznek, csak a fogadó vendégeinek, mellesleg nyitvatartás után. A japán névre szóló TB-kártya azért segít.

Vissza a szempontokhoz, a másik, hogy Japánban nagyon sok új szekta van és nagyon sok öreget behülyítenek és mivel itt jellemzően az idősek a gazdagabbak, nagyon sok pénzt is csalnak ki tőlük. Nyilván nem lehet, meg nem szép dolog általánosítani, meg megkülönböztetni -  meg a Szóka Gakkai tízmillió hívőjéből már csak a nagy számok törvénye miatt is kell, hogy legyen jónéhány derék, jóravaló, becsületes ember – de épp azért írtam a kirekesztésről annyit, hogy azért itt ez “belefér” (nekem legalábbis bőven). Úgyhogy én valami elmondhatatlanul utálom őket (különösen, ahogy az ember látja kinőni a földből a szebbnél szebb épületeket, miközben a japánok nem kis része nyúlketrec méretű, de legalábbis nyúlketrec állagú lakásokban lakik), és mivel a japán üzleti élet általános hozzáállása az, hogy “ezekkel jó aztán csak üzletelni, a legtöbbje buta, mint a föld, de rengeteg pénzük van”, engem igen jó kedvre derített, hogy azért más se mind rajong értük.

De azt, hogy egy cégnél ez irányelv legyen, nem gondoltam volna.

Az egész cég nagy lázban ég, készülünk az AnimeCon-ra, izgalom a tetőfokán, szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik… webáruház éppen frissül, kollégának a nagy buzgalomban sikerült a “Sushi roll mold, big”-et “Makisushi-öntőforma, nagy”-nak lefordítania.

Igazából eltartott pár másodpercig, amíg világossá vált, hogy mi történt, de utána beindult a frocli. Én rögtön felvázoltam, hogy hogyan is kell használni a – nyilván samottból készült – öntőformát: fogja az ember a fehéren izzó, olvadt rizst, és beletölti az öntőformába, ahol is aztán pár nap alatt szépen kihűl. Természetesen repült a riposzt, hogy “és persze, ha túlságosan rideg lenne az anyag, akkor bizony meg kell edzeni”: kovácsolni kell (vö. mocsi), és meg kell edzeni, rabszolgák vérébe mártani az újból felhevített makizusit.

Az ily módon elkészített makizusi nyugodtan összemérhető egy karddal, az olcsóbb pengék eltörnek, a közepesen drágák pedig kicsorbulnak rajta. A kéttekercses technikák mára szinte teljesen kihaltak, állítólag Macusimán, hétévente mérik össze a tudásukat a legnagyobb szusitekercs-vívómesterek…

Meleg van, na.

Aggasztóan hosszú ideje nem írtam, ami részben jól fejlett mizantrópiámnak köszönhető (amiben nem sokat segít az ideiglenesen nálam állomásozó ifjú Werther sem, akinek szenvedéseiről még nem sikerült eldönteni, hogy életkor- vagy kortünet), részben a motiváltság hiányának. Ha a T. Olvasók nem kommentelnek, vagy legalább tesznek úgy, mintha valakit is érdekelne, hogy mit írok, akkor a fenének sincs kedve itt magamutogatni. (A júliusi keresőszavak közül néhány: lindaxa magyarul, meg rizsfőző pécs, és akkor a toilet szóval idetalálóról ne is beszéljünk.) Tudom, az első komment az lesz, hogy ha nem írok, akkor hova kommenteljenek, előre szólok, hogy ki fogom törölni.

Naszóval, kifigyeltem én, hogy hogyan oldják meg mások a bloggerek motiválását. Ravaszul hagyják, hogy megkörnyékezze őket valami cég, és némi reklámért cserébe írjanak róluk. Ez jön most.

Az történt ugyanis, hogy a jelen blog írója (ez én lennék) beszélt a Maido Kft. igazgatójával (az is, csak felöltözve), és hagytam, hogy megvesztegessem magamat (raktam Morinaga Gateau Chocolat-t a vanília-csoki jégkrém tetejére), és ennek fejében most spontán megírom, hogy 1. igenis kint lesz a Maido az augusztusi AnimeCon-on és 2. irgalmatlan mennyiségű izgalmas dolgot rendeltem (az eredetileg tervezettnél is sokkal többet), úgyhogy ha minden jól megy, és időben megérkeznek, akkor nemcsak shirokumás új kiadványok lesznek, hanem rengeteg ecsettoll és hasonlók. Alább pedig arról fogok mesélni, hogy hogyan is történt ez a bizonyos rendelés.

A maido.hu egyik olyan sikerterméke, amit másnál nem lehet kapni (de ennyiért és ennyi fajtát egyelőre biztosan nem), a Kuretake nevű japán cég ecsettollai. Még tavaly, az ISOT nevű hatalmas irodaszer- és írószerkiállításon ismerkedtem össze közelebbről velük, a No. 8 nevű ecsettolluk már 10 éve is a kedvencem volt. Az idei ISOT alatt sajnos pont Magyarországon voltam, úgyhogy nem volt mit tenni, meglátogattam őket. Narában, merthogy ez a cég bizony nem tokiói.

Nara kicsit arrébb van, úgy 650 kilométernyire. Nincs mese, shinkansen-nel kell utazni, ha egy nap alatt meg akarom járni. Az egyik dolog, amiért szeretjük a www.ekitan.com oldalt,  hogy ezt hajszálpontosan meg lehet tervezni vele. Az ember beírja, hogy fél egy körülre szeretne megérkezni Narába, és Negishi állomáson akar felszállni a vonatra, mire kap 3 (vagy akár 10) változatot, gyorsabbat, vagy éppen olcsóbbat, be lehet állítani, hogy sietve száll át, vagy ráérősen, legyen-e benne expressz, kell-e helyjegy, miegymás. A webes felület persze sokkal látványosabb, de a végeredményt, a kiválasztott útvonalat az ember akár a telefonjára is elküldheti e-mailben, vagy elmentheti szöveges fájlként, így ni:

駅探　テキスト表示画面
検索条件
2009年7月24日12:40 到着 横浜駅→奈良駅
————————————————————————
乗り換え案内結果
横浜 09:19発 － 奈良 12:33着
乗り換え回数：3回
所要時間：3時間14分
料金：12,600円

●横浜
｜　9:19発
｜　ＪＲ京浜東北線(普通)[大宮行]4分
｜　9:23着
○東神奈川
｜　9:25発
｜　ＪＲ横浜線(普通)[八王子行]8分
｜　9:33着
○新横浜
｜　9:39発
｜　のぞみ217号(自由席)[新大阪行]2時間2分
｜　11:41着
○京都
｜　11:49発
｜　ＪＲ奈良線(みやこ路快速)[奈良行]44分
｜　12:33着
■奈良
————————————————————————

Most nem fordítanám le az egészet (tessenek bemásolni a Google Translate-be, meglepően pontos), de talán annyi kilátszik a sok kandzsi közül, hogy meglehetősen pontos információt kap az ember, például fillérre a viteldíjat, meg nemcsak az állomások és a vonalak nevét, hanem azt is, hogy az adott vonat egyébként hová megy (tehát pl. a shinkansen-nel Kiotóig kell menni, de maga a vonat Shin-Osakáig megy).

Ha lenne bárki, aki a T. Olvasók közül még nem utazott volna szuperexpresszel, nos ilyen:

Egy kicsit szellősebb repülőhöz hasonlít, vagy leginkább talán egy tiszta szuperexpresszhez. Bent alig érezni a sebességet, néha végigtol a stewardess egy kiskocsit üdítőkkel meg ételekkel, szóval semmi igazán elképesztő nincsen bent… azazhogy dehogynincs. A kocsik között nagyon kulturáltan ki van alakítva kézmosó és WC-k, ez utóbbiból mindjárt japán és nyugati fajta is (ki melyiket szereti), sőt, uraknak van piszoár is:

Ez kérem így látszik a legmodernebb, N700-as szuperexpressz folyosójáról is. Engem mondjuk kevésbé zavar (a régebbi japán közvécékbe simán belátni), de láttam már lefagyni külföldinek az arcáról a mosolyt (igen, a shinkansen-en is vannak néha igen részeg emberek, főleg este).

Kiotóból aztán helyi vonat visz tovább. A vidéki vonatok nem olyan puccosak, mint az új tokiói társaik:

Szűk háromnegyed óra, és már ott is voltam Narában.

Japánban az üzleti megbeszélés nem egészen úgy történik, mint a Nyugaton. De hallgassuk meg erről egy nálunk sokkal tapasztaltabb utazó, Dave Barry véleményét:

Az útikönyvek szerint, amikor két japán üzletember találkozik, rendkívül udvariasan próbálnak viselkedni, mindkettő igyekszik a háttérbe húzódni és mentegetőzni, gyakran minden látható ok nélkül:

ELSŐ ÜZLETEMBER: Jó napot, uram.
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Jó napot, uram.
ELSŐ ÜZLETEMBER: Nagyon sajnálom.
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Borzasztóan sajnálom.
ELSŐ ÜZLETEMBER: Ki nem állhatom magam.
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Mocsári töltelék vagyok.
ELSŐ ÜZLETEMBER: Köröm piszka vagyok.
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Ki kéne végezni engem.

Csak miután egy jó darabig ilyeneket mondtak, azután látnak az üzlethez. Hasonlítsuk ezt most össze amerikai üzletemberek átlagos párbeszédével:

ELSŐ ÜZLETEMBER : Bob!
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Ed!
ELSŐ ÜZLETEMBER: Hogy ityeg a fityeg?
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Ahogy ityegtetik!
ELSŐ ÜZLETEMBER: Hö!
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Te, azok a R-243-J-k, hát a legtöbb, amit adhatunk, darabonként 3 dollár 80.
ELSŐ ÜZLETEMBER: Kapd be, Bob.
MÁSODIK ÜZLETEMBER: Hö!

Ez persze kicsit túlzás, de tény, hogy rettentő udvariatlan dolog egyből holmi rendelésekre terelni a szót. Tény, én is udvarias voltam, hogy elmentem hozzájuk (végül is le lehetett volna telefonálni meg levelezni az egészet), de arra azért én sem számítottam, hogy a Kuretake Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának (ez a látszat ellenére öt embert jelent) több mint a fele velem fog foglalkozni több órán át.

Olyannyira nem üzlettel kezdődött a dolog, hogy megkérdezték, hogy szeretnék-e ebédelni (én a nap szinte bármely szakában mindig szeretnék ebédelni, kivéve talán ebéd után rögtön), és kérdezték, hogy mit. Én próbáltam tréfával elütni a dolgot – 質より量、sicu jori rjó szó szerint azt jelenti japánul, hogy minőség helyett inkább mennyiség, azaz kár belém a drága dolog, csak legyen sok -, amit azért eléggé szó szerint vettek, mert megmutattak egy helyi vendéglőt, amelyik valóban a zabagépekre szakosodott:

Az utolsó kandzsit tán fel tetszenek ismerni, ez a korábban emlegetett teisoku, azaz menü szóból a tei, a gaccuri pedig olyasmit jelent, hogy “jól beenni”. Az aprócska tál rizs is ezt a képzetet erősíti, és a menük meghökkentően olcsók és nagyok. Alapból negyven (40!) deka rizs jár hozzájuk. Aki nem akarja betegre zabálni magát, bent ötféle módon cserélheti el a rizst kisebbre és még valami másra (pl. curryszószra, vagy hazavivős rizsgombócra), aki meg igen, az plusz 170 jenért kap 80 deka rizst. Én a curryt választottam az egyébként rántottcsirkés menü mellé, és hát igen jóllaktam.

A gyár bejáratánál kis gyűjtemény látható a cég termékeiből (és igen, lehet vásárolni, ha az ember akar, de hát én nem egyesével akartam):

Visszatérve az előző témához, a japán tárgyalás nem úgy megy, hogy belecsapnak a lecsóba. Irgalmatlan mennyiségű udvariaskodás veszi kezdetét, kerülgetve a kását. Az én esetemben ugye az volt az ürügy a mellébeszélésre, hogy mivel nem voltam a kiállításon, nem láttam a cég idei legújabb termékeit. Úgyhogy több mint egy óra hosszat ezeket mutogatták nekem. Az egyik újdonság a szagos ecsettoll. Nem viccelek: megcsinálták, nem kevés munkával (újfajta, duplán szigetelős patronnal), hogy az eddig szagtalan ecsettollaknak legyen az igazi, dörzsölt tushoz hasonló szaga (és akkor persze már háromféle, nem mintha meg tudnám különböztetni). Amilyen maflán hangzik a dolog elsőre, tényleg nagyon klassz: bárki, aki írt már dörzsölt tussal (és ugye a japánok az általános iskola miatt mind ilyenek), kedves nosztalgiával emlékszik vissza a tus szagára (később kipróbáltam vagy tíz japánon, tényleg). A szagos tollak külsőre persze ugyanúgy néznek ki, mint a nem szagosak, szóval fényképen nem jön le jól az extra (japánul puraszu arufa, azaz plusz alfa), de tessék, itt vannak a színes ecsettollak, amelyekkel nemcsak festeni lehet, hanem kifesteni is:

Ezek egyébként teljesen normális levelezőlapok, szóval kifestés után fel lehet adni őket egymásnak, vagy akár a nagymamának… ha minden jól megy, valami hasonlót mi is fogunk kínálni (meg persze színes ecsettollakat).

Némi kerülgetés után persze előbb-utóbb konkrétumokra is sor került (szerencsére ismertem az illemet, nekem kellett mondani, hogy akkor beszéljünk a rendelésről, nekik ugye ez kínos), és sok-sok további udvariaskodás után bizony közel 100 kilónyi ezt-azt rendeltem (nem mind ecset, lesz majd kalligráfia-túlélőkészlet fiús és lányos színekben, dörzskő, tus, és még sok-sok minden más, most képeket próbálok szerezni, hogy a T. Érdeklődők még az AnimeCon előtt láthassák őket).

A jól végzett munka után nem maradhatott el a kötelező japános fényképezkedés sem, én a meleg miatt kicsit rövidre vágtam pár nappal előtte szőke fürtjeimet:

Jól látható, hogy körülbelül egyforma súllyal képviseltettük magunkat, én és a nemzetközi részleg.

Sajnos, elég precízen láttam én előre a mai nap történéseit: tényleg elmeszeltek elsőre, és még csak nem is nagyon mondhatom, hogy igazságtalanul. Komoly baj persze nem történt, nem ültem fel fordítva a motorra, az akadálypálya sem jelentett gondot, csak sok kihagyás után egy CB 750-es Honda azért nem olyan evidens, és amikor az egyik helyen kifordultam és a mintegy 70 centis sávból átcsúsztam a másikba, éreztem, hogy ezt nem veszik jó néven. Igazság szerint ezt még valószínűleg megbocsátották volna, de két jobbra fordulásnál nem soroltam át a jobb oldali sávba, illetve – ezt nem tudom, hogy végül is beleszámított-e – a vizsgabiztos ki volt akadva, mint az órarugó, hogy “Shirokuma-szan minden egyes megállásnál a jobb lábát teszi le. Japánban ezt nem így csináljuk, hát rossz felé dönti a motort meg elviszi a lábát az autó!”

És tényleg. Na mindegy, gyakorlásnak nem volt olcsó (2950 yen az illeték), de most már tudom, hogy mire kell figyelni. Jövő kedden újra megpróbáljuk.

És akkor egy kicsi japán nyelv, mert hiányolták páran. Szóval az van, hogy még mindig folyamatosan szembesülök azzal, hogy milyen sok szakterület milyen sok szavát nem értem. Ugyanakkor épp a minap vigyorogtam azon, hogy viszont az aktív szókincsem részét képezik a gurabo és konpane szavak. És most épp azon akartam élcelődni, hogy na, ezt vajon ki szótárazza ki, amikor is szembesültem azzal, hogy az EDICT-ben benne van a második.

De rántsuk le a titokról a leplet: az első a gurafikkuszu bódo (igen, graphics board, videokártya), a második pedig a kontoróru paneru (control panel, vezérlőpult) rövidítése.

Reggel be kellett vinnem két hétkilós rackes dobozt a gyárba. Mivel a finom szerkezetek a biciklit valószínűleg nem bírták volna ki, busszal mentem reggel Csófura, aztán inkább utaztam 35 percet a személyvonattal, csak le lehessen ülni. Nem is vittem váltóruhát, mindjárt fekete cipő, ing, miegymás.

Egész nap nagyjából nem sikerült azzal foglalkoznom, amivel kellett volna, de elmentünk jól egy dealerhez (újabb gyaloglás), majd este Mitaka állomáson (amelyik messzebb van otthonról) az orrom előtt ment el a busz és 50 perc múlva csak a következő. Bedühödtem, és sétáltam 55 percet haza. Ingben, nadrágban, fekete cipőben. Grrrr.

Természetesen szombatra szerveztek egy munkalátogatást Ószakába.

Ószaka ide 600 kilométer. Tehát:

Az ember felkel hétkor, kilencre odamegy Tokió állomásra, találkozik a kollégájával, felszállnak a sinkanszenre, 11:50-kor leszáll Sin-Ószaka állomáson, 13:00-kor kezdődik a megbeszélés, hajszálpontosan 16:00-kor vége, hajszálpontosan 19:00-ig közös vacsora, beszélgetés, fél nyolckor felszáll a hazafelé tartó sinkanszenre, a vonaton még gyorsan megszerel az otthoni szerveren néhány HTML-fájlt (igen, mobilinternettel, miközben 250-nel megy a Nozomi szuperexpressz), hazabumlizik, és éjfél előtt otthon van.

Ha meg tetszenek jobban nézni a számokat, kb. ugyanannyi, mint leutazni Debrecenbe (vagy kevesebb), csak az ember megtett egy nap 1200 kilométert.

Az egész napból egyébként a hosszú közös vendéglőzés volt a legviccesebb. Az ószakai emberek kicsit mások, sokkal lazábbak (egyszer valamikor írok erről majd sokat), és a fejenként három sör után (nem, nem, én úroncsa, oolong-tea) elég nagy hangon sikerült megvitatni, hogy ki hogyan is süti az okonomi-jakit. Miután volt köztünk hirosimai, nem igazán lehetett nála okosabbnak lenni, viszont tanultunk néhány tényleg érdekes dolgot. Például hogy a takojaki (palacsintatésztában egy darab polip és pici gömbbé sütik egy pici félgömbökből álló vaslapon) pont nem attól jó, ha sűrű a tésztája, mert akkor a félgömb ugyan megsül, de nem lehet normálisan megfordítani. Majdnem vízszerűen híg tésztát kell csinálni, hogy fordításnál kifolyjon a bele, szép félgömb legyen a másik fele is, a közepe meg lyukas. Az okonomi-jaki viszont pont fordítva, akkor jó, ha már el sem hisszük, hogy ez még jó, olyan sűrű.

Az egyik japán mesélte, hogy vett teflonból takojaki-sütőt. Mondták, hogy az nagyon vicces, de nem az igazi, az a fém. Igen, de a fémmel megpróbálta, és nagyon vacak lett, ki kellett dobni. Mire nevetnek az ószakaiak (Kanszaiban állítólag minden háztartásban van takojaki-sütő), hogy “de hát az első kettőt-hármat amúgy is el kell dobni”. Az új sütő túl új, mellékíze van, kell egy kis idő, amíg szépen ráég az olaj meg minden. Persze a gyakorlatban inkább olajat kell ráégetni, és csak egy adagot kidobni tényleg, de azt állítólag sehogy nem lehet megúszni.

Két és fél hete vettük ugye a Canon nyomtatót. Nem nagyon volt rá szükség, úgyhogy ma üzemeltem be. Tulajdonképpen az egyetlen, amiért megemlítem, az, hogy amilyen tájékoztatót adtak hozzá, az alapján egy átlagos Down-kóros gond nélkül telepítette volna. Nyisd ki, szedd le, tedd be, nyomd meg, majd ki fogja írni, hogy beállítja magát és 13 perc múlva kész.
És tényleg.
A dolog annyiból érdekes, hogy nekem japán nyelvű használati utasításokat kellene írnom, és az otthoniak nehezen értik, hogy itt ez a mérce. Rákérdeztem egy paraméterre, mert nem volt világos: „nekem mindenki 12-t mondott, a leírásban meg 15 van, mi az igazság?”
16.
Lesznek még itt gondok.