Sabolc in Japan

Archive for the ‘ramblings’ Category

Az utóbbi időben valahogy kicsit kevés szó esett Japánról, pedig hát elvileg ezért jár ide a T. Közönség, nem azért, hogy az én pufogásomat olvassa. Úgyhogy akkor vissza Japán rejtélyeihez.

Különböző dolgok kapcsán most már nem először alakul úgy, hogy ugyanazon terület két képviselőjével is tárgyalásba elegyedünk. Ilyen történt például a Maidóban árult ecsettollak, korábban mindenféle beborult bűvöskockák, most legutoljára könyvkiadók kapcsán. Ami számomra kezd kicsit vicces, de mostanra inkább hallatlanul idegesítő lenni, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül, ilyenkor az egyik cég halál normális, a másik meg a legbőszítőbb kőfejű japán bír lenni.

A kedveseken nincs mit magyarázni, eddig mindegyiknél otthagytam több tíz-, de inkább százezer jent (a Kuretake esetében a milliót kezdjük verdesni), de a másik kategóriát egyszerűen nem értem. Pontosabban érteném én, mert ismerem én nagyon is ezt a japán hozzáállást, sőt, adott esetben én nem akarok külföldiekkel tárgyalni, vagy külföldi terméket venni, ha van japán alternatíva, de ugye én pontosan azzal szoktam kezdeni, hogy japán néven mutatkozom be, japános módon udvariaskodom, nem erőszakoskodom, és mellesleg ugye jenben fizetek, készpénzben vagy előre utalással. És ezek után a harmadik cégbe futok bele, amelyik nem egyszerűen elhajt (mert azt is meg lehetne normálisan beszélni,  hogy mittom, elnézést, de a külföldi úrnak nagyon kicsi ügyfélnek méltóztatik lenni, ha esetleg kegyeskedne félmillió jen értékben rendelni), hanem azon az igazán paraszt, sötét, buta módon hajt el, amire a legismertebb példa a “nálunk Japánban másfajta a hó“.

Olyan szinten bírtak patkányok lenni, hogy például az egyik cégnél közölték, hogy “hát márpedig ők nem foglalkoznak a közvetlen szállítással, beszéljek a nagykereskedőjükkel, de úgyis el fognak hajtani azok is.” Majd mondja, hogy kapcsolja a kereskedőjét, de a barom elfelejtette lenyomni az elnémítós gombot a telefonon, és hallom, ahogy átadja a kagylót (nem is kapcsolt semmit), és mondja a másiknak, hogy küldjön el a francba. Szó se róla, ezek után én is kicsit felhagytam az udvariassággal, de tényleg nem akartam hinni a fülemnek.

És amikor már azt hittem volna, hogy eléggé kiterjedt itt is a válság ahhoz, hogy megtanuljanak udvariasak lenni a külföldiekkel (vö. milyen gyönyörűen tudnak a franciák angolul a Les Trois Vallées síparadicsomban), a múlt héten megint beleszaladtam egy kb. olyan szintű lepattintásba, hogy

- Jó napot kívánok, paradicsomot szeretnék nagy tételben.
- Nagyon köszönjük a megkeresését, sajnos, ketchuppal nem szolgálhatunk.
- Nem kell ketchup, paradicsomot szeretnék. A növényt, nyersen, pirosan, kartondobozban.

Eltelik egy hét.

- Összehívtunk egy céges megbeszélést, és hát sajnálattal kell közölnünk, hogy sajnos nem tudunk segíteni ketchupügyben.
- Igazán felesleges volt ketchuppal kapcsolatban összehívni a megbeszélést, mert én paradicsomot akartam venni, és a legutolsó levelemben elég részletesen leírtam, hogy ne ketchupot. Nyilván én nem tudok elég jól japánul, I want to buy tomato, please. De ha már így kijött szóra, elmesélném tájékoztatásul, hogy megkérdeztem egy másik paradicsomárust is, és nemcsak, hogy normálisan álltak a kérdéshez, hanem már le is szállították az első tíz ládát.
- Elnézést, paradicsomot akartam írni, nem ketchupot, na az sincs.

Anyád, az a hernyótalpas.

Viszont érdekes korreláció (bár ez a háromból csak kettő), hogy azoknál a cégeknél, ahol normálisak voltak, nőkkel tárgyaltam (illetve a harmadiknál világlátott, sokat utazó japánnal). Ahol bunkók, ott mind férfi volt. Megerősítve azt a nézetemet, hogy a japán férfiak felét gond nélkül ki lehetne irtani, alig lenne kevesebb az ország tőlük. (Már ti. Japánban a valódi termelőmunka túlnyomó részét a jobb cégeknél úgyis robotok, a csóróbbaknál nők, a még csóróbbaknál meg bevándorlók végzik. Igen, csúsztatok, de meg tetszenének lepődni, hogy milyen keveset.)

Módszeres következetességgel nem szoktam írni munkáról (és nőkről), de azt hiszem, a mai napot nem bírom ki. Nem árulok el azzal titkot, hogy Japánban az üzleti élet kicsit más vonalak mentén szerveződik, és én e titkok közül nem kevésnek birtokában vagyok, de néha még így sem tudom magam nem úgy érezni, mint a hipertérben – mármint valami olyan helyen, ahol nem igazán érvényesek az általunk ismert világ törvényei.

Ugye azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy mit művelek én itt Japánban: a cégünk – a magyar anyacég leányvállalata – az otthon fejlesztett búgófrekvenciás félhomálytizedelőt próbálja forgalmazni a Távol-Keleten is, és én ennek kapcsán vagyok hivatalosan műszaki támogatás (vagyis a serpa, aki ugrik, ha az ügyfélnél hirtelen hetedelni kezd, vagy már napok óta csak huszadol a szerkezet); másodállásban céges mascot, Jegesmedve Űr (sic!), akit könnyű megjegyezni; végül kevésbé hivatalosan ütközőzóna és áldozati bárány a nagyjából bármilyen konfliktusban (igen, abban is).

A termék egyébként működik, lényegében hibátlanul búg, rezeg és tizedel, tehát tulajdonképpen teljesen könnyű dolgom lenne, csak hát valahogy ezek a fránya vásárlókat nem sikerül kellően meggyőzni. Az hagyján, hogy mindenféle mondvacsinált okokkal jönnek, hogy “nem elég szépen búg”, meg “nekünk inkább harmadoló kellene, vagy legalábbis essen e és π közé”, de a legtöbbje egyszerűen nem képes haladni a korral, és fegyelmezett félhomálytizedelés helyett egyszerűen felkapcsolja a villanyt.

A múlt héten feljött az egyik viszonteladótól a főnök reklamálni, hogy ők bizony kimentek telepíteni az eszközt ügyfélhez, de nem sikerült, és fel vannak háborodva. Mert ők lerakták, becsavarták, bedugták, lefojtották, áram alá helyezték és búgott, rezgett, de nem tizedelt. Pontosabban tizedelt, de csak az előszobában, és nekik a konyhában is kell.

Én – ismervén az eset előéletét – fogcsikorgatva fogadkoztam, hogy csakazértis megőrzöm a nyugalmamat. Mármost az illető japán meglepően nem japán stílusban tárgyal (a nyugat-japániak egyébként ilyen szempontból sokkal közelebb állnak az emberhez a törzsfejlődésben), nagyjából az a stratégiája, hogy semmilyen mondatot nem hagy befejezni, és azonnal azt mondja rá, hogy de nem.

15 perc múlva úgy ordítottam vele, hogy még az egyébként jámboran legelésző kínai vendégmunkások is felnéztek a vályúból. (Praktikus okokból – ti. hogy ne lakbérre kelljen költeni azt a pénzt, amit el is lehet inni -, egy kínai cégnél vagyunk befogadva az egyik szoba egyharmadában.) Nagyjából az volt az üzenet, hogy ha ők nem olvassák el a kézikönyvet, amit csináltunk és ők nem ellenőriznek le mindent, akkor az pontosan miért is az én hibám?

A főnök meg a díler megegyeztek abban, hogy ezek a külföldiek nem értik a japán üzleti életet. És tényleg.

* * * * *

Na de vissza a mai naphoz. Tulajdonképpen már egészen magabiztosan lavírozok a hipertérben, főleg, ha szólnak előre, hogy ma éppen warp HÁNY, Scotty, de arra nem számítottam, hogy mintegy két órát fogok közel szótlanul ülni egy tárgyaláson, miközben az IQ-m szépen lassan a szoba hőmérsékletére süllyedt, majd rövidebb időkre le is csuklott a fejem. A hozzánk érkezett ember ugyanis vetésforgóban utazott, akármit is jelentsen ez, mert érdemi új információt nem tudtunk meg róla. Annyi kiderült, hogy akármi is, valami irtózatos frekvenciával forog, a hagyományos “évente vetünk újat” helyett nagyjából ötpercenként, és mivel ez így ebben a formájában nem teljesen piacképes, a tanárú’ a végzős diákjaival készíttetett hozzá egy ventilátort, oszt most ezzel házalnak.

De mindegy is, mert nem azért jöttek, hogy ők eladják nekünk a dolgot, hanem hogy felhasználják ehhez a nekünk jászolt adó kínaiak által forgalmazott fagylaltforralót. (Amelyik megint csak, kiválóan forralja a fagylaltot, és fele annyiba kerül, mint a Hitachi által forgalmazott típus.)

Sebaj, valahogy csak vége lett, így aztán nekiláttam valami hasznosat is csinálni, és mellékállásban frissíteni az itthoni szerverünkön az ISP vezérlőpultot. Ez nem túl gyorsan történik, német srácok írták, nem nagyon bíznak a másokban, ezért a telepítő azzal indul, hogy a biztonság kedvéért fordít magának egy komplett Apache-ot, PHP-vel, meg pár ezt-azt, ami még jól jöhet. Csak azért, hogy ha behal a rendszer, akkor legyen még min felügyelni. Na, fut már vagy félórája a program, amikor is egyszercsak berángatnak a tárgyalóterembe, hogy én kellek oda, mert itt a ügyfél.

Nem lehetett volna szólni, hogy jön? Mert oké, Scotty csodát tesz, de mondjuk nem szedi szét az Enterpise-t előre darabokra, ha tudja, hogy délutánra kisebb zápor, csapadék, morcos klingonok várhatók. Úgyhogy aztán persze, hogy meghalt a kínaiak által megbízhatóan üzemeltetett hálózati kapcsolat (és vele a frissítés), de addigra a maradék agysejtjeim is elpusztultak.

A cég ugyanis, amelyik jött, lényegében profi agyelszívással foglalkozik, egy indiai társaságot próbál rátukmálni nagyvállalatokra. A cég sikerterméke egy ipari, erősáramú tegezőgép, a maga nemében egyébként kifogástalan, precíz, életszerű találmány, csakúgy, mint a VEKNI (a Város Egyetlen Konzervnyitó Gépe, copyright Vagyim Sefner: A szerény zseni), annyi a nehezítés, hogy igazából csak nagyvállalatoknak lehet eladni, mert külön atomreaktor kell hozzá, és még ha egy kisvállalat ki is köhögné a saját 400 megawattot, a gép az anyjukba tegezné vissza őket, és még a fedelet is visszaszögeli.

* * * * *

Egyébként köszönöm kérdésüket, jól.

Wertherünk eljött elvinni a maradék cuccait. Meg is jelent szombaton, két nagy bőrönddel (el kellett valahogy vinni az itthagyott futont és ez tűnt legpraktikusabbnak). Kérdezi, mivel tartozik. Mondom, nekem ennyi pénzt megér, hogy többet ne kelljen vele szóbaállni.

- Ja, akkor jó.

Búcsúzóul még egyszer, utoljára égve hagyta a villanyt (kicsit meg is lepődtem volna, ha nem), majd még az ajtóból kiabáltunk egy sort (mármint én a konyhában, ő az ajtóban), hogy:

S: Biztos elvittél mindent?
W: Igen.
S: És ez a szójaszósz?
W: De hát azt elhasználod, nem?
S: Én nem túl valószínű, de felőlem ittmaradhat. Biztos mindent elvittél?
W: Biztos.
S: Konyhai dolgokat, fűszereket is?
W: Igen.

Körülbelül két órányira lakik innen vonattal most, úgyhogy körülbelül két óra múlva jött is a Skype-üzenet, hogy bizony a pirospaprika, az ittmaradt, és “vigyem már be Akihabarára”.

Hát… szerintem nem fogok vele sietni. De jó, hogy írt Skype-on, mert így nem felejtettem el kitörölni a kontaktok közül…

avagy minden jócselekedet elnyeri méltó büntetését…

Eredetileg afféle ékszíjledobós őrjöngésnek indult volna ez a poszt, de aztán rájöttem, hogy bölcsebb dolog tárgyilagosnak maradni, mert könnyen úgy járhatok, mint a viccben Pistike apukája:

A: Pistike, nem szép dolog elvenni a nagyobb szelet húst!
P: Miért, te melyiket vetted volna el?
A: Hát a kisebbiket!
P: Akkor meg mit remegsz, nem az van előtted?

Úgyhogy szorítkozzunk a tényekre, és mindenki ítélkezzen maga, én nem fogok.

Werther elköltözött. A bonyolult történetet kicsit leegyszerűsítve, rettenetesen elhúzódott az itteni vízumának az intézése, majd mire sikerült volna, úgy alakult, hogy a cég mégsem tartott rá igényt (de segített neki állást szerezni másutt, mától elvileg ott dolgozik). Mivel úgy nézett ki, hogy csak a magyar fizetését kapja ezekre a hónapokra, én próbáltam úr lenni, és nem szedni tőle lakbért (for the record, ha én nem ajánlok fel lakhatást, az alternatíva az lett volna, hogy még Japánba jövetel előtt rúgják ki és egyébként nem, végül nem a magyar fizetését kapta ezekre a hónapokra), de abban maradtunk, hogy – az evidenciákon túl, tehát hogy a rezsi fele meg amit megeszik – ő takarít, ha már ő a kóhai. Kiköltözés előtt még a szokásosnál is kicsit gondosabban illik takarítani, oszt nagyon nem úgy tűnt, hogy rákészült, ezért vagy tíz nappal előre szóltam, hogy nyilván szeretne majd alaposan, mert a fürdőszobában érdekesen néz ki a lefolyó.

W: Hol van a gumikesztyű?
S: Milyen gumikesztyű???
W: Hát én nem bírom elviselni a szőrt.
S: Márpedig, tesvér, az a te szőröd, lévén én a sportklubban szoktam fürdeni heti hatszor…
W: De én akkor sem bírom elviselni.

Négyszer kérdeztem meg, hogy vett-e már gumikesztyűt (nem; nem; nem voltam olyan helyen, ahol lehet kapni (de voltál, Negishi állomáson van százjenes bolt meg drogéria is)), utána eluntam, és kíváncsian vártam, hogy mi lesz az eredmény. A kíváncsiság egy idő után odáig terjedt, hogy akkor már legyen belőle tudományos kísérlet, precízen dokumentálva, úgyis a T. Olvasók akarnak folyton képeket.

Naszóval, lett gumikesztyű, és valóban sikerült nagyságrendeket javítani a lefolyón, előtte nem nagyon folyt már le a víz a szőrtől. Munkatársaink a következő nyomokat rögzítették a tetthelyen (ez a takarítás után van, a félreértések elkerülése végett):

Pusztán a tudományos pontosság és az egyszerűbb összehasonlítás kedvéért, így néz ki, ha valóban le van takarítva:

Tény, hogy a fürdőkádért külön nem szóltam, hogy az is a fürdőszoba része (csakúgy, mint a fal és egyéb dolgok), és egészen biztos vagyok benne, hogy valahol a fejében létezik egy számára teljesen logikus magyarázat arra, hogy ha ő csak tusolt, akkor miért is nem kell a fürdőkádat kitakarítani (a fenti, meglehetősen világos megállapodás ellenére). Mindenesetre így sikerült itthagyni (igen, a kád nem csupán poros, azok ott porcicák):

A konyhai mosogató lefolyóját pedig így (nem, nem vett új szivacsokat a megöltek helyett, csodálkozott, hogy “nahát, milyen piszkosak lettek”):

vagy ha esetleg nem látszana, hogy a szűrőbetét kezd lassan öntudatra ébredni, tessék:

Vannak még képek, például a kézmosóról, de a lényeg szerintem látszik. És ismétlem, a játékszabályok világosak voltak, nem arról van szó, hogy utólag pufogok. És egyébként még ha nem is lettek volna világosak…

* * * * *

Vissza kellett adni a céges noteszgépet is. Közölte, hogy leszedett mindent, ami saját cucc volt, tessék. Visszakérdeztem, hogy biztos? Biztos.
Egy rövid lista, hogy miket találtam rajta:

• ABEV (komplett adóbevallással)
• iBanq (magyar bankos szoftver)
• BitTorrent (ejnye… céges gépen?)
• Nokia backup (egész Japánban nincs egy darab Nokia telefon sem)
• WarCraft III (+Frozen Throne), na jó, ebből már csak az ikonok.

* * * * *

Áprilisban volt egy kisebb összezördülésünk kajaügyben. Nem az volt a gond, hogy evett  abból a kajából is, amit én hoztam – ezzel semmi baj, én ismerem az olcsó boltokat, meg nekem van robogóm, egyszerűbb volt sokszor nekem bevásárolni. Ámde ő szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy a személyzet feladata nyilvántartani a Főherceg úr fogyasztását, majd hónap végén közölni az összeget, ha borravalót akar. Én meg nem úgy gondoltam, így aztán volt kisebb suttogás. Mindegy, elmúlt, a lényeg, hogy kiderült, hogy én hogyan gondolkozom erről, tehát valaminek másképp kell lennie.

Lett.

Most júniusban sikerült igazán főúri módon elintézni a problémát: ugyan továbbra is jóízűen fogyasztotta az én cuccaimat, de ilyen piszlicsáré dolgokról, mint pénz, nem beszélünk, úgyhogy szépen el is ment anélkül, hogy akár csak megemlítette volna a dolgot, nemhogy fizetett volna egy centet is a kajáért. Se a rezsiből semmit (az arcába toltam a villanyszámlát, amikor megérkezett).

Mielőtt úgy tűnne a dolog, hogy kicsit anyagias vagyok (bár külföldön az ember szükségszerűen jobban kontrollálja a pénzügyeit), nem az összeg zavar, nem ettől fogok tönkremenni, költse gyógyszerre. Az a megkapó természetesség zavar, amivel meg sem említette a dolgot. Vagy ha úgy tetszik, az a sokadszor ismétlődő wertheres (mindenféle sorszámmal) hozzáállás, hogy ők csak szenvednek bele a világba, de majd a körülöttük levő felnőttek – a SZEMÉLYZET – majd megoldja az ilyen dolgokat.

Ami egyébként teljesen normális hozzáállás egy gyerektől, na jó, valamennyire még egy kiskamasztól is, de hát huszonhét éves vagy Ernőke, basszájba!

* * * * *

Május 15-től három hétre itt volt a barátnőm. Werther tapintatosan felajánlotta, hogy elköltözik (csak azt a “nem fogja tartani a gyertyát” ne mondta volna el harmincszor). Az otthonhagyott japán barátnője szerzett neki valami átmeneti szállást egy hónapra valahol máshol, és már hetedikén el is hurcolkodott. Hiába mondta a főnök, hogy a cég által fizetett  vonalbérlet 11-ig érvényes, használja ki, meg hiába mondtam én, hogy nem kéne annyira sietni, nehogy aztán ne legyen elég az egy hónap.

Csakazértis elköltözött, és hogy-hogy nem, június 7-én, a vendégem távozása előtti utolsó napon már nem sikerült megoldani a szállást, és anélkül, hogy egy kérem, vagy légy szíves elhagyta volna a száját, szépen visszajött.

* * * * *

Az otthonhagyott románcnak sajnos, vége lett, lévén Werther “nem tudta elképzelni hosszabb távon a kapcsolatot vele”. Mármost Cseresznyevirág valóban kedves japán lány, ezért a Werthert ismerők túlnyomó része a meccset eleve fix kettesre fogadta, de csak én vagyok demagóg, hogy addig, amíg lakást kellett szerezni, még egy kicsit sikerült elképzelni hosszabb távon?

Egyébként pont úgy jött ki, hogy egy napot én nem voltam bent a cégnél, és mire bementem, az idősebb kolléga vigyorogva fogadott, hogy látnom kellett volna, előző nap mit összesóhajtozott Wertherünk, mert kirúgta az asszony.

- Mi a bánatot sikerült ezeknek mondani, hogy azt hitték, hogy ő rúgott ki és nem te őt?
- Hát… hogy elváltunk.

* * * * *

Végül egy utolsó kép, ezen bevallom, igen jól szórakoztam. Ez a tolóajtós osiire (kb. gardrób) Werther szobájában.

Kíváncsi vagyok, más is azonnal látja-e ránézésre, mi a gond vele? (Ezzel nem engem szopatott, csak saját magát.) Nincs nagy dologról szó, csak Werther ugye műszaki ember lenne elvileg…

W: Sabolc, csak nem elég nagy ez a szárító a mosogatáshoz.
S: Arra az egy hétre még, amíg itt laksz, most már csak kibírod valahogy…
W: De kéne venni egy nagyobbat.
S: Hát ha akarsz, menj el, és vegyél egy nagyobbat. Vagy úgy gondoltad, hogy én menjek el és vegyek még erre az egy hétre?
W: Hát…

Eszembe jutott a minapi kirohanás kapcsán, hogy milyen is volt, amikor én utáltam az idősebb generációt. És azt is tudom, hogy miért jutott eszembe: mert emlékszem egy nagyon meghatározó élményre, és most bizony elég rendesen megfordult az, ahogy a dolgot megélem.

Az úgy volt, hogy annak idején az Enterprise nevű számítógéphez egy magyar cég tervezett egy floppy-illesztő áramkört, és árulták ugyan – borsos áron – készre szerelve is, de ha valaki vette a bátorságot és tőlük csak a nyomtatott áramköri lapot, és összevásárolta hozzá az alkatrészeket, akkor teljesen ingyen (pontosabban a NYÁK árában ez benne volt) felprogramozták a PROM-ot és segítettek hibát keresni (már persze ha az ember nem úgy forrasztotta fel az alkatrészeket, hogy mindent mindennel össze).

Annak idején ezt a céget menő volt rettenetesen utálni. Nem csoda, az Enterprise volt az a számítógép, amelyet a csőszerelő lakatos is megengedhetett magának, úgyhogy nem kevés proletár származású volt a tulajdonosok között, yours truly as well. A cég tulajdonosa meg már akkor határozottan kapitalista elvek szerint építkezett… és nem is csinálta rosszul, volt nagy autója meg szép nagy lakása, úgyhogy az irigység aztán a maradék józan eszét is elvette az ifjúságnak.

Igazából persze a részleteket nem ismerem, úgyhogy se azt nem tudom, hogy emberünk valóban gonosz kizsákmányoló kapitalista volt-e, se nem akarom most szentté avatni, de bizony mára sokkal jobban megértem, ahogy hozzáállt a dolgokhoz. Teljesen igaza volt, hogy nem akart a mondjuk így, irreálisan takarékos ügyfeleknek árulni, vagy csak annyit, amennyit muszáj.

Én egyébként ezt a kandzsikártyáink kapcsán tanultam meg, csúnyán. Épp azért, mert mélyen ott élt még bennem az osztályharc, csináltunk direkt olcsó, „economy” verziót belőlük, nehogy az legyen, hogy mi csúnya kulákok. Két év alatt eladtunk belőle kettő (2) darabot (a többiből meg tán negyven-ötvenet). Direkt úgy volt kitalálva az ára, hogy a normál árú fénymásolás már meg se érje, és akkor még ugye fel is kéne vagdalni a kártyákat. Ehhez képest nem egyszer hallottuk, hogy neves hazai oskolákban – a Tank Apuja ugrik így be hirtelen – mégis fénymásolják. Logikus: az iskola ingyen fénymásolója olcsóbb, mint megvenni, az iskolának meg nem volt annyi esze, hogy akkor inkább megrendelje, és kevesebbet bukik.

De nemcsak én jártam így. Kedves ismerősöm kicsit perfekcionista, a saját dolgaiban rettenetesen törekszik a tökéletesre. Amivel sikerült azt elérnie, hogy mivel az ő piacán még a magányos (és esetleg valami egyetemtől vagy máshonnan egyéb fizetést húzó) emberek a szokásos fejlesztői típus, a körülbelül két-három fejlesztőjével és a másik két-három, más országokból besegítő tesztelőkkel ő lett az iparágban a gonosz multi, akit mindenki utál. Azt hiszem, mindenre számított, csak erre nem.

Az ugye megvan, hogy itt a közértben, meg a dobozosebéd- (bentó-) árusnál, amikor az ember bentót vásárol, kap hozzá varibasi-t, széttörhető pálcikát a megevéshez? A legtöbben talán azt is tudják, hogy a pálcika ilyenkor külön, egyesével van csomagolva, papírba (és csak akkor bontja ki az ember, amikor ténylegesen meg is eszi a dobozt). Ez annyira természetes itt, hogy az ember, én nemkülönben, egy teljesen megszokott, letisztult mozdulatsorral nyitja ki a papírzacskót, szedi ki a pálcikát, és gyűri össze a papírt.

Az utóbbi időben azonban túlburjánzott az omoijari, a figyelmesség, és mostanában fogpiszkálót is csomagolnak a pálcika mellé. Mivel ez Japán, ezért természetesen kiváló minőségűt, fából, hegyeset.

Úgyhogy az utóbbi időben ugyanazzal a megszokott, letisztult mozdulatsorral állítom a kezembe a fogpiszkálót, tízből hét-nyolcszor, nagyjából ugyanarra a helyre is (pont a kisujj alatti párnácskába érkezik a hegye)…

Azt persze senki nem gondolhatta, hogy csak úgy simán visszajön az ember Japánba. Kaptam tehát új Werthert a régi helyett (ez nem ismerős, ez fiatal kolléga), kicsit más, mint az előző, de nemkülönben sinszedai, új generáció… én meg alighanem mégiscsak mogorvább vénember kezdek lenni, mint gondoltam. Pedig próbálkozom, tényleg.

Mondjuk Werther II-nek sem egyszerű, a cég addig szopatta, hogy öt hónap ügyintézés után csak turistavízummal kellett kijönnie, oszt körülbelül a negyedik napon kiderült, hogy nem neki kell jövedelemigazolást hoznia, hanem a cégnek – más szavakkal, három hónapja el lenne intézve az egész, így meg nincs vízum, nincs állás, nincs fizetés. Ninja. No income, no job, no assets.

Mindazonáltal engem vérig bőszít az a megkapó természetesség, amivel Werther használja a fölös biciklimet (és még büszkélkedik is vele, hogy ő csak úgy tud tekerni, mint az állat = széthajtja), amivel felgyújtja az összes villanyt a lakásban, akárhol is eszi éppen a depresszió, amivel tudomásul veszi, hogy valahonnan terem étel a hűtőben, ahogy csak úgy tud fogat mosni, hogy közben ömlik a víz, ahogy kitakarít… a saját szobájában és sehol másutt… ez a kölök a büdös életben nem nélkülözött még egy percet sem.

Szerintem van olyan, hogy túl jó családba születik az ember. Én meg mostanra kicsit utálok személyzet lenni.

Megmagyarázni persze mindent sikerül, de én kezdek rettenetesen belefáradni. Werther utál írni-olvasni, ezért soha nem jegyzetel, és soha nem is jegyez meg semmit. Sikerült hibátlanul kimosnia úgy, hogy el volt zárva a vízcsap a mosógép előtt (ez itt viszonylag normális óvintézkedés, többek közt a földrengések miatt), tökéletesen szárazon. (Vagy lehet, hogy nem is mosott a gép, mint megtudtam, vízhiány ellen elvileg védve vannak, de akkor is elindította.) Teljesen mindegy, mit mond neki az ember – a múltkor kapott egy leírást, hogy így telepítsen egy szervert, ahogy ide van írva, majd másnap rákérdez, hogy milyen webszerver menjen rá, lighthttpd, igaz? Ja, az Apache mellé, amit tegnap felraktál, persze. Nagyjából mindegy, hogy az ember legyint rá, vagy éktelenül lebassza – az eredmény hajszálpontosan ugyanaz.

Az igazán hátborzongató a dologban, hogy a srác maga is tisztában van a hiányosságainak a nagy részével, és maga is rengeteget töpreng azon, hogy mi, meg hogy, meg hogyan tovább. És én azt is értem, hogy ennek a generációnak az enyém útban van… de hát az istenért, minden egyes alkalommal, amikor én megcsinálok valamit, ami neki nem sikerül (jellemzően úgy, hogy benne van a Google első három találatában a megoldás, de ugye ő nem olvas), az bizonyosodik be, hogy én nem azért vagyok ott, ahol, mert benyaltam magam oda, hanem mert én meg tudom csinálni azt, amit ő(k) nem.

Most lehet sarat dobálni.

Mindenféle kedveset akartam írni, de egy utolsó kicsi mérgelődés még.

Ma jártunk a Szent István Kórházban, ahol – mint mostanában a legtöbb helyen – központi betegirányító van. Aminek kishíján a kezemben maradt a kilincse. Mármost ilyenkor kifelé menet műszaki beállítottságú ember a zsebébe nyúl, előveszi a svájci bicskáját, oszt meghúzza a meglazult csavart – vagy legalábbis ezt illett arrafelé, ahonnan én jövök.

Az egyik, ami kicsit bosszantott, az az volt, hogy a csavaron kellett tekerni vagy nyolcat, nem viccelek. Más szavakkal, ez nem ma lazult meg, így fogdosták, rángatták már hetek óta, és senkinek nem volt érkezése, hogy szóljon, senkinek nem volt dolga, hogy ellenőrizze. A másik pedig az, hogy mivel ez tényleg a központi betegellátó volt, a szó szerint harminc másodperc alatt, amíg az egészet megcsináltam, jött vagy három beteg, idősebb hölgyek, és megnéztek valami olyan arckifejezéssel, hogy komolyan megfordult a fejemben, hogy utána szólok, hogy „Nézze, asszonyom, én itt ingyen javítom éppen a kórház felszerelését, de látom, hogy Önt ezt zavarja, úgyhogy inkább visszalazítom a kilincset, jó?”

Én értem, hogy ránézésre nem mindenki látja, hogy befelé vagy kifelé csavarom azt a rühes csavart (na jó, bevallom: nem értem), de mi a kénköves istennyilát gondolt? Kilincset lopok a központi betegellátóból?

Ma az utcán sétálva döbbentem rá, hogy amióta megint sokat voltam Japánban, most, hogy megint hosszabb időt voltam itthon, a három hónap alatt nemcsak, hogy nem mentem be olcsó kínai vendéglőbe enni, hanem kifejezetten irtózom még a gondolatától is. Régen ez nem jelentett különösebb gondot, meg most is eszem mindenfélét, még disznóhúst is (amit Japánban szinte soha, max. nagy ritkán sült bacon/sonka formájában rántottában), pizzát, kenyeret, indiait, törököt, mindenfélét… de az olcsó kínaitól mostanra irtózom. És még csak nem is tudom, hogy miért. Nátrium-glutamát? A botrányosan rossz rizs? A gondolat, hogy nem tudom, hogy mit eszem? (Jobban belegondolva, tényleg eszem mindenfélét, de csak olyat, amit vagy én főztem, vagy tudom, hogy miből, kinél, milyen alkatrészekből készül.)

A másik, ami feltűnt, hogy mostanra rendkívül rosszul reagálok a hajléktalanok/kéregetők/aluljárói véglények egy bizonyos fajtájára. Igen, jól tetszenek sejteni, a kifejezetten egészségesnek látszó fiatalemberekre gondolok, nemcsak az aggyáegyhúszast-ra, hanem a Határ úti cigicigicigi-árusra is. Most lehet köpködni, de nincs az a szociális munkás, aki meg tudja nekem magyarázni, hogy mi az a magasabb szintű erkölcsi érték, ami alapján nekem, a körülbelül hétféle adó és járulék megfizetése után megmaradt pénzemből adnom kéne bármit is ezeknek. Általában is kicsit markánsabban gondolkozom Japán óta a közvagyonról – ti. a tömegközlekedés, az aluljárók és általában bármiféle közvagyon először is a dolgozó embereké, mert ők tartják el a többit, utána az eltartottaké, és ha még mindig maradt egy kis hely a sarokban, akkor esetleg rövid időre megtűrünk másokat, ha nem nagyon büdösek, de inkább nem. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha a 65+ éves nyugdíjas átmetrózik Kőbányáról ingyér a Lehel piacra, mert ott ötven forinttal olcsóbb a paprika (mellesleg nem ötven forinttal olcsóbb, hanem a SPAR-nál mondjuk olyan négyszázzal), meg a metrón meleg van, addig se kell fűteni, de ezt tegye szépen a reggeli csúcs után.