Sabolc in Japan

Archive for the ‘ramblings’ Category

Én is ott voltam (az M1-en, a 69-es kőnél, egy centit nem mozdultunk este kb. nyolctól másnap du. úgy negyed kettőig). Természetesen lehet szidni az idiótákat, hogy miért indulnak el ilyen időben, lehet okoskodni, hogy pontosan mivel kell legyen felszerelve egy kocsi, de a helyzet az, hogy nem ezen múlt. Mi fel voltunk szerelve, és úgy bemattoltak, hogy esélyünk nem volt semmit tenni.

1. Nyilván előrébb rosszabb volt a helyzet, de amit én láttam, időjárásilag semmi nem indokolta, hogy miért kellett kb. 19 óra hosszat vesztegelni egy helyben. Hogy kicsit jobban értsük:

• sózni, pláne előre ugyan felesleges porhóátfúvás ellen, de;
• szó nem volt 3 méteres hótorlaszokról, ameddig én láttam, semmi olyan nem volt, ahol a téli gumi ne ment volna el; és
• ha pedig mégis, hát ott a hólánc, ugye?; és
• rendben, dugó lett, miért nem történt semmi 12 órán keresztül?

Én vezettem ennél sokkal ocsmányabb körülmények között Ausztriában is, Japánban, is Franciaországban is, mégis lehetett menni. Nem duma, tényleg. Hogy mi volt ott? Rend. Meg fegyelem. Franciaországban például mintegy 10 rendőr meg ugyanennyi önkéntes állta el az utat, hogy márpedig senki nem megy tovább, aki nem rak fel hóláncot, mert úgysem tud továbbhaladni. És tényleg nem tudott volna, és tényleg nem engedtek senkit tovább. Ausztriában hasonló.

Ha kiment volna a rendőrség mondjuk Budaörsre, szépen megállít minden autót és teherautót, és megkérdezi, hogy “Van téli gumi? Van hólánc?” és ha “Nincs” a válasz, egyszerűen félreállítja/hazaküldi őket, szinte semmi probléma nem lett volna. Azok is jobban járnak, akiket félreállítanak, és ha meg is csúszik egy teherautó, felrakja a hóláncot és a saját lábán arrébb megy.

Reggelre nemhogy a sztráda túlsó oldalán nem volt hó, hanem lassan már a miénken sem:

És ott álltunk, idegesen, megalázottan, mert nem volt információ, nem volt segítség, nem értettük, hogy mi történik (ha egyáltalán) és miért. Reggel érkezett egy pár busz, amiről senki nem szólt, hogy micsoda, de némi gyaloglás árán kiderítettük, hogy melegedni lehet benne, teát, élelmiszert véletlenül sem hozott.

2. Ami fennakadást okozott, (eleinte) kizárólag az elakadt teherautók voltak. Az autópályán mind a két sávban álltak, mit kerestek a belső sávban?

Veszekedhetünk azon, hogy most volt kamionstop vagy sem, de ha semmi mást nem csinálnak, csak az időjárásnak megfelelő tempóban (20-40 km/h) vezetnek és kizárólag a külső sávban maradnak, ahová valók, ezrede lett volna a problémáknak, késik mindenki 1-2 órát, és jól van. Ha van náluk hólánc, hát lelassít, megáll, felrakja, megy tovább lassan.

Nekem ugyan csak papír a teherautó-vezetői jogosítvány, mert semmire nem használom, de hányan tudják azt (és főleg, hányan tartják be), hogy 1. a teherautóknak igenis a külső sávban kell menniük, és 2. annyi helyet kell tartani maguk előtt, hogy még egy autó bármikor beférjen? Mostanra már mindenütt látszik, hogy több kilométeren át van dupla teherautósor sűrűn összeállva, mégis, hogy képzelik ezt? Miért nem büntetik végig az egész bagázst?

3. Hangsúlyoznám, hogy semmi érdemi ok nem lett volna katasztrófára (legalábbis az autópályán), mi csináltunk belőle azt. Azzal, hogy engedtük felmenni a nyári gumis bolgár teherautót az autópályára (Ausztriába be se engednek hólánc nélkül), azzal, hogy nem bírságoltuk és bírságoljuk szénné a szabálytalanul közlekedő teherautókat, és persze legfőképpen azzal, hogy gyakorlatilag reggelig senki nem foglalkozott érdemben a dologgal. Ott voltunk, láttuk. Reggel lett végre belőle botrány, nini, 4-5 óra alatt kihoztak szinte mindenkit.

4. Nyilván lehetett volna nálam 24-es kulcs meg nagy fogó (ez kell a szalagkorlát oldható kötéseinek a bontásához, meg sok rozsdaoldó, amint a mellékelt ábra mutatja),

esetleg akkumulátoros flex (ez meg a kevésbé barátságoshoz), de ezt leszámítva korrektül fel voltunk készülve. Étel, ital, legfontosabb szerszámok, meleg ruha, tele tank. Hiába: az autópályán úgy beszorítottak, hogy mozdulni nem igazán tudtunk, a teherautók elintézték a két sávot, a magyar mentalitás meg a leállósávot is.

5. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a katasztrófahelyzet és a “balfácán autósok a sztrádán dekkolnak” között az a kb. 12 óra a különbség, amíg semmi nem történt. Szó szerint megalázó, ahogy az ember próbál jogkövető polgár módjára például betelefonálni a katasztrófavédelemhez (a háttérben hallatszott a röhörészés), ahogy próbálja hallgatni a rádiót (semmi használható információ), nézni a telefonján az internetet (amíg van benne áram), és semmi érdemi információt nem hall, csak a konzervhíreket és a nyilvánvaló hazugságokat. Mibe került volna egy megafonnal végigmenni a másik, hó- és jégmentes oldalon és mondani valamit?

2-3 órát még a legtöbb beteg ember, terhes anyuka stb. is kibír autóban ülve. 12 óra után (sőt, sokkal hamarabb) viszont hirtelen elkezd rengeteg probléma lenni, egészséges felnőttekkel is, hát még azokkal, akik nem azok. Mi relatíve fiatalok voltunk, jól felszerelve, én az első perctől kezdve szigorúan takarékoskodtam a benzinnel, fél tankig se fogytunk le 18 óra alatt, de még nekünk is lemerültek a telefonjaink, elfogyott a vizünk, és mint mindenkinek, pisilni kellett. És a legőrjítőbb az volt, hogy senki nem tudott semmit, nem lehetett információhoz jutni, nem lehetett tudni, hogyan osszuk be a vizet, élelmet (gy. k. nem az, hogy mennyit zabáljak, hanem hogy a kb. másfél napnyi kajából, amit magunkkal vittünk, mennyit osztogathatunk szét másoknak, akiknél semmi nem volt, és mennyit kéne azért csak megtartani), mikorra számíthatunk bármi érdemi intézkedésre. Teljesen máshogy várakozik az ember, ha az elmúlt 12 órában azt látja, hogy ugyan senki nem csinál semmit, de legalább hazudoznak, mint akkor, ha azt mondják, hogy “tessék nyugodtnak maradni, ez és ez a probléma, 2, legkésőbb 3 óra múlva ez és ez fog történni, addig ez és ez van”.

* * * * *

Hát, most majd az lesz, amiért sokszor nevettem apámon, hogy milyen irgalmatlan mennyiségű holmit meg szerszámot hordott az autójában. Viszont ő megélt egy világháborút, és nagyon emlékezett, hogy milyen, amikor valami nincs.

És persze mint mindig, mindenkinek igaza van, de nagyon remélem, hogy sikerül eljuttatni a legfontosabb információt a történettel kapcsolatban, hogy a felelősség túlnyomó része mégiscsak azokon volt, akiknek a dolga lett volna a rend eleve fenntartása és megőrzése, tehát az autópályakezelőé (aki tényleg semmit nem csinált, de semmit, a mi oldalunkon 24 óra alatt egyetlen hókotrót sem láttunk), illetve hát a rendőröké, akik láthatóan nagy ívben tesznek a szabálytalanul közlekedő teherautókra.

Miután szembesültem a ténnyel, hogy nincs ki az összes kerekem,

a gurulós szék egyik lába esett ki, mitől is én kishíján kétszer is pofára

valamint elgurult a gyógyszerem,

de tényleg, kerek Supradyn drazsé, a falig elmegy

lehet, hogy vissza kéne venni kicsit a tempóból.

Egyébként meg rövid idő alatt háromszor szembesültem azzal, hogy ez az a blog, amiben folyton arról van szó, hogy bezzeg Japánban jobb, úgyhogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, oszt eriggyenek hiteles tájékoztatásért a sóhivatalba.

Azt állítják többen, hogy őket érdeklik a japán mindennapok ismeretlen részei. Mondjuk végignézve egy itteni szupermarketen, valamelyest érthető, hiszen komplett olyan polcok vannak, amik otthon egyszerűen nem létezik (mondjuk a nattó-halparizer polcok, vagy akár a halas-szasimis-szusis rész). De akkor most legyen szó egy olyanról, ami részben nekem is új volt: hogyan fűtöttek 20 évvel ezelőtt egy lakótelepi japán lakásban (vagy akár ma)? (Az én tapasztalataim korábban, hideg vidéken, hordozható olajkályhákra korlátozódtak, az előző lakásban meg légkondi volt.)

Tulajdonképpen az alapötlet nem tér el annyira mondjuk egy otthoni gázkazántól, az egyes lakásokban van egy meglehetősen nagy gázkészülék, ami részben a meleg vizet gyártja a fürdéshez/zuhanyozáshoz, részben pedig tud meleg vizet csinálni fűtéshez. Két dolog más, amitől kicsit viccesebb. Az egyik, hogy a melegvizes csövek itt bizony a lakás falaiban mennek (nem félnek a csőtöréstől, úgy látszik), a másik pedig, hogy alapból nincsenek fixre letéve konvektorok, hiszen csak a helyet foglalnák az év legalább 300 napjában. Helyettük a szobákban ilyen csatlakozók láthatók:

Ez bizony két cső, amin a forró víz kifolyatható. Ebbe csatlakozik a mobil hősugárzó csöve:

Maga a mobil konvektor valahogy így néz ki, villanyt is kell neki adni, és utána ventilátoroz. És ahhoz képest elég bonyolultan állítható, hogy mennyire legyen meleg, mennyire fújjon, és van neki egy “nefaggyábe” állása is (a falon a csatlakozónak is van, itt Yokohamában nem sok értelme/jelentősége neki):

Sajnos, lelövöm a poént, az új (tavaly vásárolt) légkondit annyival egyszerűbb kezelni, gyorsabb és nem foglal helyet (az eddigi leghidegebb napon is elég volt belőle 3 x félóra), hogy 20 perc játszás után elpakoltam a forróvizes miskulanciát. De működik, hibátlanul.

=======================

Más. Kiadunk egy japán történelemkönyvet újra (ha már az eredeti kiadás elfogyott), épp azt korrektúrázgatom, íme, egy mondat:

Abe no Nakamaro pl. 717-ben társaival 19 évesen ment a Tang-Kínába, és a többiek hazatérte után is ott maradt, s kiemelkedő tehetsége révén Hszüan-cung császár udvarában szolgált. Ismeretséget kötött olyan híres költőkkel, írástudókkal, mint Li Po, Vang Vej, és írástudásával lett híres. 753-ban, útban hazafelé, hajótörést szenvedett. Végül is 72 évesen Kínában halt meg 770-ben.

Jó, mondjuk apróbetű, de azért ízlelgessük egy kicsit, szokjuk a japán lelket. Egy történelemkönyvben – ami megjelentekor hiánypótló mű volt -, fontos megemlíteni valakit, aki hasznos életéből egy percet nem töltött Japánban, soha nem is jött vissza, és egy betűt nem írunk arról, hogy mit csinált Kínában (az nyilván a kínai történelemkönyvben van benne), és hogy mi köze volt Japánhoz egyáltalán.

Egyébként nemcsak ez a történelemkönyv nem ír róla, láthatóan a forrásmunkák sem, sőt, ha mondjuk a Wikipédián utánaolvasgatunk, ott is azt tudjuk meg, hogy:

Abe no Nakamaro (阿倍 仲麻呂^?, c. 698 – c. 770) was a Japanese scholar, administrator, and waka poet in the Nara period. Little is documented about his life except that he went to China in 717 and remained there until his death.

(Lelövöm a poént, hogy mit keres egyáltalán a figura egy történelemkönyvben: valahogy bekerült egy verse két nagyon híres régi japán versgyűjteménybe, innentől kezdve nem lehet nem tudni róla, akkor sem, ha valójában nem tudunk róla.)

Olvasóink jelentették:

“(…) Beomlott a Csou autópályán átívelő Szaszago alagút Japánban, több autó a föld alatt rekedt, (…)”
http://index.hu/kulfold/2012/12/02/beomlott_egy_alagut_japanban/
Talán mondanom sem kell, hogy Csúó-nak (中央, “középső”) hívják azt az autópályát (mert a sziget közepén megy, nem kint a tengerparton), de hogy a bánatban ível át egy alagút az autópályán? Egyszerűen a része neki… :-(

Értem én, hogy sietni kellett, de nincs valami szabály, hogy ébren is kell lenni cikkírás közben? Egyébként igen, beomlott, a plafon a 4,7 km-es autópályán egész a közepén, 2 km-re az egyik végétől, senki nem tudja, hogy miért.

Rendeltem fényképezőgépet webshopból (hacsak nincs valami eszelős akció éppen a Yodobashiban, durván olcsóbbak, még az ajándék pontokkal együtt is, úgyhogy mostanában rászoktam), hibátlanul sikerült is

itt jegyezném meg, hogy miután a céges alap bankszámla számlavezetési költsége IS NULLA jen havonta, nemcsak a magánszámláké, a webáruháznak simán van öt bankszámlája, hogy ne kerüljön semmibe nekem az utalás

és nagyon kulturáltan elküldték a fuvarlevélszámot, hogy ha kedvem van nézegetni a kb. 1 nap alatt, amíg amúgy is megérkezik, akkor itt, a Sagawa vonatkozó oldalán megtehetem:

ha már Sagawa, a jóistennyila ütött a japánokba, hogy itt minden “communication”, ezek is Transport Communication, de láttam már italárusító automatán “Drink communication” feliratot is (mondjuk japánul ebből van szójáték, “nomu” + “komjunikéson” = “nomjunikéson”), de még sorolhatnám

Szépen beírva a számot, megkapja az ember a tájékoztatást, hogyaszongya:

Láthatólag nemzetközivé vannak már ők is válva, van angol nyelvű kereső is, gondoltam, nézzük meg, milyen információt nyújtanak külföldi nyelven. Ezt:

Gábor barátommal megjártuk vasárnap Akihabarát (pont beszedtem valami vírust, úgyhogy mérsékelt szórakozást nyújthattam), ettünk a kedvenc curry-éttermünkben, de már az se a régi, tulajdonosváltás volt, ami nem lenne baj, de éppen szakácsváltás is. Mondjuk azután, hogy a csehó neve Shalimar-ról (“a szeretet helye” perzsául, nagyjából minden harmadik indiai vendéglőt így hívnak, van egy Pesten is) Dotkomu.com-ra változott, nagyon sok jóra nem is számítottam… azért annyira nem volt más, csak kicsit igénytelenebb.

Borzasztó régen voltam Akihabarán (ahhoz képest, hogy ugye 3 éve szinte mindennap), úgyhogy volt egy csomó meglepetés, hogy mennyire olcsó az ez meg az az, meg hogy hány bolt ment tönkre (vagy vásárlódott fel) azok közül, amiket ismertem.

Akihabarára vadonatúj dolgokat vásárolni már egyre kevésbé megy az ember, át is alakult (régen nem lehetett egy normális vendéglőt találni, most tele van vele), bár azért néhány kultikus hely még megvan, plusz igencsak élnek még azok a boltok is, ahol a mindenféle használt/levetett/gyanús eredetű holmikat lehet venni. Az egyik ilyen helyen sikerült látni egy  Galaxy II védőtokot, neoplane anyagból (persze, hogy neoprén). Rögtön a következő boltban a GARAPAGOS kiegészítőkbe futottunk bele… a Galapagos a Sharp okostelefonja, amit persze japánul tényleg R-rel mondanak, de hát kérem…

A vonatból pedig sikerült látnom egy mocsok nagy Rola plakátot (most gugliztam kicsit, ezexerint van egy ilyen talent, ha néznék tévét, nyilván segítene)… szóval ugye a japánban nincs L, Rora a drága, és eléggé gátlástalanul angolosítják vissza a katakanákat. Nem igazán értem, miért nem lehetett Lola a kisasszony, de láttam én már Rorát, Lorát meg mindent. Thinking of which, éppen még Laura is lehetne… bár azt szerintem már hosszítójellel írnák katakanával.

Az alábbi esetek természetesen a képzelet szüleményei (még mielőtt valaki nyomozást indítana hivatalból):

Mit tegyen egy informatikus, ha egy szervizelt gépen talál úgy négyezer képet jól láthatóan kiskorú (nem barely legal, hanem barely 12) lányokról, rendkívül hiányos öltözetben?

Mit gondolunk arról az ügyfélről, aki szerint teljesen jogos milliókat elkérni lopott tervezőszoftverrel, feketén dolgoztatott egyetemistákkal készült anyagokért, elvégre ők mégiscsak egy “név” a szakmában, ugyanakkor egy hatezer forintos számláért heteken keresztül kell hívogatni őket?

Kell-e családjogi lépéseket fontolgatni valaki ellen, aki a feleségének az összes e-mail címére érkező összes levelet olvassa?

Van ugye az időjárás-előrejelzős oldal, én ezt szoktam nézni (ahelyett, hogy kinéznék az ablakon):

Yokohama weather

Na, ennek a jobb oldalán van egy ilyen onlány chat-szerűség, ahová a pógár beírhatja, hogy hogy érzi magát. Most éppen mocskos nagy vihar van – az oldal visszafogottan csak annyit ír, hogy “különösen erős délnyugati szél” meg “2,5-5 méteres hullámok”, de épp a házat bontja a szél körülöttem. Ja, meg ugye pont a fejünkre szakad az égbolt a tájfun közepén, az oldal pedig mértéktartó módon 90 százalékos esőt valószínűsít. (Kis igaza van, a hurrikánnak is van egy csendes közepe, lehet, hogy beleszámolták?)

Na, de vissza a lényeghez, japáni lakos (Yokohama város, Szakae kerület) betwittelte, hogy érzi magát (lásd a címet). Pjúú, mi?

• kinoo
• ビュウゥゥゥゥーーーー、ガタタッ、ザッザッザンザン 21時54分 神奈川 横浜市栄区 （雨強し）

— Update —

Tény, hogy mostanra nem nagyon esik, de itt közben a szél lassan lebontja a lakótelepet. Nagyjából az összes bicikli felborult, egy-két motor is, a fák meglepően jól bírják, de utoljára ehhez hasonló szelet a legelső ősszel láttam, 1995-ben.

A vicc, hogy mivel földrengésből volt már sok, ilyen viharból meg nem annyira, esküszöm, ijesztőbb. Vagy legalábbis nehezebb tőle aludni, mert sokkal tovább tart…

Az egész úgy kezdődött, hogy Medve úr éppen egy harcművészes könyvet lektorált.

A logikus feltételezés az volna, hogy erre ő a tökéletes személy: nemcsak a harcművészetekhez van az átlagnál valamivel több köze, hanem japánul is tud. Ezzel szemben például a magyar karetedialektus inkább csak feneketlen frusztrációk forrása számára, de erről majd meséljen ő, ha akar (remélem akar, mert nagyon színesen tud :-) ).

Az éppen feldolgozás alatt álló könyv messze jobb minőségű annál, hogy alap nyelvi hibákat kövessen el, de azért nem véletlen a lektorálás.

Szóval a következőt képzeljétek el: Medve mester le-leeső fejjel olvas a gépén, időnként belejavítgatva a szövegbe. Egyszer csak felpattan és fut egy kört. Visszaül. Olvas. Felpattan.

Kérdezem, hogy mi a gond. Megmutat egy részt, amelyben a szerző szakkifejezéseket magyaráz. “XBRGFZ — ez szó szerint azt jelenti, hogy GKJFT HRMLT”.

– De hát nem azt jelenti! — kiáltozik a Medve, és rója a köröket.
– Hát mit? — kérdezem.
– Na figyelj — fog bele a magyarázatba — van a kata, amikor az ember egyedül csatázik.

És eltáncolja. Marcona beállással indít, összekattintja a fogsorát, majd forgásokkal, ütésekkel, rúgásokkal, vállból indított csapásokkal, egyenes ököllel, tenyéréllel és kemény talppal gyilkolja a levegőt, pontosan, precízen és halálosan. Mindezt azonban azzal ellensúlyozza, hogy a legszebb piedonei hagyományokat követve mellésuhogja, csattogja és kiáltozza a hangsávot, amitől e sorok szerzője csúnya fuldoklórohamot kap.

– Van aztán a gyakorlati alkalmazás. Így néz ki például a Daru stílus alapállása.

Fél lábra áll, a másik térd magasra emelve, lábfej lefeszítve, karok nyújtva, a két kéz ujjai a testtől távol csokorba csücsörítve. 

– Meg van a Sáska…

Az elöl lévő lábnak csak az ujjai érintik a földet, rovarszerű görnyedés, kezek a test előtt, két mutatóujj lefelé mutat. Mindezt a medveanatómia színezi …őőő …kevésbé botsáska-szerűvé.

– Meg van a nindzsucu.

Enyhe, természetes kisterpesz, kezek lazán lógatva, ellenfélre szigorúan néz. 

– Na most szerinted melyik a praktikus egy verekedésnél?
Csak azt akarom mondani, hogy ez a szörnyen tudományosnak tűnő kifejezés mindössze annyit jelent, hogy gondold végig, melyik az adott helyzetben célszerű eszköz, és ha például százhatvan centi vagy — néz rám, és a szembogarában látom a centiméterskálát fel-le szaladni — akkor ne próbálj engem fejtetőre mért ütéssel letaglózni. A megfelelő technika ilyenkor a kurahagi kamitsuki.

– És az mi?

– Vádlin harapás.

Kevesebb, mint két óra eltéréssel sikerült 1. olvasnom volt kollégám és barátom nagyapjának háborús emlékeit, amelynek során a hadifogságba terelgetett csapatot elszállásolják egy éjszakára valami úri házban (a ximpatikus xovjet xapatok), de hát vécé a 300 embernek nincs, úgyhogy a fürdőszobában, konkrétan a kádat szarták tele; és 2. szembesülnöm azzal, hogy a sportcentrumot is utolérte a modernizáció, vége az igénytelen, “kézzel húzzuk le” korszaknak, már csak el kell lépni a vécétől, és húzza az magát, no és természetesen beköltözött a férfivécébe is az eddig főleg nők által igényelt csobogógép, amely folyamatosan zúgó/csobogó víz hangját imitálja, amit persze kicsit is tökösebb legény kacagva keresztülrottyant, no de az egyenlőség mindenek előtt.