Sabolc in Japan

Archive for the ‘sightseeing’ Category

Úgy kezdődött, hogy Matsumoto városa kitalálta, hogy népszerűsíteni kellene jobban az egyébként nem kicsit népszerű kirándulóhelyet, Kamikócsit az idegenek körében is. Egész pontosan az lett a terv, hogy szülessen egy webhely, ahol a hivatalosnál kicsit bővebben, de főleg sokkal lelkesebben írjanak és meséljenek emberek arról, hogy miért is klassz ez a hely (általában olyan külföldiek jönnek, akik már letudták a “kötelező” nevezetességeket, vagy hosszabb ideig vannak Japánban) – a fenti kép például az egyik kicsit kevésbé ismert és látogatott részéből van.

A hosszú történetet rövidre fogva, a volt professzorom összekötötte a volt diákjait: engem, a potenciális webfejlesztőt-szerkesztőt-dísz-gaidzsint a matsumotói srácokkal, akik az egészet a nyakukba kapták, a végeredmény pedig itt látható:

Sacred Highland Kamikochi (van neki Facebook-oldala is)

Nyilván bele lehet kötni egy csomó dologba, de a szándék talán látszik: ezek tényleg azt szeretnék megmutatni, hogy ez egy jó hely. Persze, haza is beszélnek, hiszen van ott jó pár fogadó, még szálloda is, meg az igazság, hogy azért Kamikócsiba, főleg hétvégén rettenetes hordák bírnak felszabadulni (de mondjuk Nikkó vagy Nara ugyanezzel küzd, gyönyörű hely, csak az a tízezer ember ne lenne ott körülötted, itt legalább csak néhány száz), de a hely tényleg klassz, és van egy csomó része, amit én, aki már ötször volt ott, sem láttam még. Érdemes megnézni a képeket, ilyen színeket se mindennap lát az ember.

Ami viszont a lényeg: a földrengés meg az azt követő atomhisztéria nagyon csúnyán betett általában a japán turizmusnak, hát még az ilyen, kevésbé ismert helyeknek. (A japán síelési láz például kezd eléggé csúnyán lecsengeni, mennek tönkre/szegényednek el a síterületek… az én kedvenc Naganómban.) Márpedig ez a projekt egy évre született, ha nem az látszik, hogy zsizsegnek körülötte a külföldiek, akkor bizony jövőre már nem fognak akarni erre költeni; illetve hát az egésznek tényleg akkor van értelme, ha nem egyszerűen egy N-edik információs webhely születik (olyanból már van a hivatalos, meg a japán turistaszájtokon is írnak többet-kevesebbet Kamikócsiról), hanem valóban zajlik körülötte kicsit az élet. Egyelőre persze még nem nagyon zajlik, most születtek meg az első cikkek, még kint is nagy a kavarodás… mindazonáltal nagyot segítene mindenki egy jó ügy érdekében (persze, én sem ingyen dolgozom rajta, de most nagyon izgul például a helyi fogadó- és hotelszövetség), ha ellátogatna oda, ha teheti, mutassa meg másoknak, írjon róla, linkelje be, lájkolja fácsén, kérdezzen a fórumban, kritizálja a hiányosságokat és általában is, a színtiszta rosszindulatot leszámítva minden visszajelzés jól jön.

Egyébként hogy milyen tud lenni a japán lelkesedés, csak egy példa: kicsit szóvátettem a megbeszéléseken, hogy a külföldit nem kizárólag olyan dolgok érdeklik, hogy “itt van egy szép fenyő” meg “namégháromtemplom”, hanem például gyakorlatias tanácsot szeretne az utazáshoz, hogy ne tévedjen el, hogyan lehet spórolni, én is teljesen véletlenül vettem észre a múltkor, hogy van egy kiváló holiday pass, amivel sokkal olcsóbb felmenni, mint egyébként. Szó szót követett, amit én írtam az elérhetőségről, már az is jóval gyakorlatiasabbra sikerült, mint bármi eddig a többi információs webhelyeken, de nem bírtak magukkal, és az egyik japán kolléga szépen, precízen megírta, hogyan kell Matsumotóból felutazni Kamikócsira. Majd halál komolyan megkértek, hogy akkor én ezt most lektoráljam meg. Miután abbahagytam a vigyorgást (szerencsére távmunka ez, csak levelezünk meg Skype), megkérdeztem rettentő udvariasan, hogy most mégis mit szeretnének: igényes, magazin színvonalú cikkeket, mert akkor a nagyját én kidobnám, vagy pedig azt, hogy süssön, hogy itt valaki rettentően igyekszik bemutatni a helyet és átadni a lelkesedést, mert akkor meg nem nagyon javítanék bele. A másodiknál maradtunk.

Ha már nyárünnep, a múltkorában Gáborék környékén volt nacumacuri, és a gyerekek, főleg a kisebbik, rettenetesen be volt sózva, hogy mehessen táncolni. Egész nap yukatában ugrált, annyit, hogy mire a tényleges táncolásra került a sor, egész hamar elfáradt.

Ezek a nyárünnepek egyébként vicces dolgok, kicsit olyan, mint a búcsú vagy a majális, szóval hogy mindenféle gyanús bódék sorakoznak, ahol eléggé zenés áron lehet venni mindenféle kétes minőségű vásári kaját:

de ami ezeket a majálistól legjobban megkülönbözteti, az, hogy nemcsak a vásárlátogató tömeg áll a helybéliekből:

hanem maguk a bódésok is, a különböző nőegyletek, vadásztársaságok, varrószakkörök, rokkantiskolások és még ki tudja miféle társaság állít bódét, és a befolyt pénzből aztán nyilván csinálnak mindenféle hasznosat (jellemzően elmennek valahova együtt rendeset enni).

Íme, az elmaradhatatlan dobogó, oda mehetett fel a hároméves Anna is (igen, 安奈, hogy magyarul meg japánul is jó legyen a neve):

A háttérben a mindenféle fontos egyletek sörsátrai találhatók, oda a hozzám hasonló plebs nem megy, ott fontoskodnak a fontos egyletek fontos emberei, meg oda ül be bratyizni a helyi polgármester, miegymás.

Igazából a magamfajta mizantróp állatnak nemigen való a nyárünnep (nem iszom, anélkül meg azért elég súlyos), de nem tudom megállni, hogy ne emlegessem fel, hogy azért itt a dolgok túlnyomó része – beleértve a táncikálást, a kiöltözést, a feldíszítést, utána a takarítást meg még ki tudja hány dolgot – lényegében teljes egészében ingyen, társadalmi felajánlásban, kommunista szombaton történik. Oké, a szervezők túlnyomó része egy csomó unatkozó vénasszony a gittegyleteikkel, de akkor is. Ők elvannak, az eredményt a férfiak meg a gyerekek is élvezik, és boldog mindenki.

Három hét látogatás persze messze nem elég mindent megnézni Japánban, egy csomó minden ki is maradt, de ha már szép volt az idő, utolsó vasárnap még két programpontot kipipáltunk, és Gábor barátom is velünk tartott.

Elsőnek elmentünk pénzt mosni Kamakurába. A pénzmosást szó szerint tessék érteni, a Zeniarai Benten (teljes nevén Zeniarai Benzaiten Ugafuku Jinja) szentély arról híres, hogy ide járnak pénzt mosni az emberek, mert azt tartja a néphit, hogy az itt megmosott pénz megsokszorozódik:

Állítólag mindennapos látvány, hogy emberek nagy köteg tízezreseket is megmosnak, mi egyelőre csak kicsi pénzmosoda voltunk, csak ötjeneseket mostunk:

Merthogy gyűjtöttünk sok ötjenest, lévén ez a legolcsóbb talizmán, bár én nem úsztam meg, hogy meg ne vegyem végre az idei szerencsétlen év ellen védő talizmánt. Merthogy ugye meghatározott években az ember szerencsétlen évű, és az ebből származó szörnyű bajokat (például ilyen évben kifejezetten tilos házasodni) kizárólag úgy lehet megelőzni, ha az ember pénzt ad a templomnak. Mondom én, hogy itt templomot üzemeltetni a legjobb biznyic…

A második programpont pedig Yokohamában volt, a Landmark Towerre felmászás, azaz persze felliftezés. Bármilyen furcsa, még én sem voltam fent, pedig összesen több mint két évet laktam Yokohamában… valahogy úgy voltam vele, hogy drága is, meg folyton rossz az idő, de most pont jól összejött.

Ilyesmi fentről a kilátás (a képen látható óriáskerék egyébként 112 méter magas!):

(Mellesleg most először láttam Wikipédia-bejegyzést, amelyik csak japán, angol és magyar nyelven létezik, semmilyen más nyelven nem.)

További képek a kiadóban, nekem az egyik legtanulságosabb két rajz volt, hogy kb. mennyire volt beépülve Yokohama a Meidzsi-kor elején:

és most:

Délutánra hivatalosak voltunk az Uszagijába, Naraiba, de délelőtt még egy kicsit körül akartunk nézni Macumotóban, mert előző este olyan nagyon nem sikerült. Kiderült, hogy pont most hétvégén van a Kurafuto Feá, azaz craft fair, kézművesvásár. Erre emlékeztem valamennyire régről, de ez tíz éve még egy meglehetősen kisméretű rendezvény volt, elszórva voltak mindenféle vicces kézművesek az Agatanomori parkban. Hát most kicsit többen jöttek:

Maga a park egyébként egész szép. Bár az egyik oldalról a bejárata nagyon sötét a fák miatt, a közepe teljesen parkszerű:

Micsináljak, beadtam én is a derekam, ha már a diplomás olvasók is beszólnak, hogy túl sok a betű, akkor haladni kell a korral. Viszont ha már kép, tényleg egyszerűbb egy panorámakép, mint öt másik:

Egy idő után persze elegünk lett a köcsögökből… márminthogy a kiállítók jelentős része fazekasholmikkal nyomult, de azért voltak más, vicces standok is, az egyik helyen cukorkát lehetett gyártani, a másik helyen alig használható, kézzel gyártott hangszerek voltak, végül voltak mindenféle fémből készült furcsa állatok is:

No meg az egyik fontos programpont az volt, hogy a régi nagy kedvenc Donguri (Makk) nevű spagettivendéglőben együnk.

Nem egyszerű spagettit választani valakinek Japánban, ha nem szereti a tojást és a tengeri herkentyűket, de a Donguriban még ezt is sikerült (én meg a “szokásos” koebi-karubonara, azaz garnélarákokkal dúsított carbonara mellett maradtam):

Készült még gyorsan nappal is tíz-húsz felvétel a kastélyról:

meg a másik irányból is:

aztán irány az állomás és Narai:

Még mindig megvan a Kiso-óhasi:

és még mindig szép róla a kilátás:

Kamikócsi nekem kicsit felemás élmény; ha Naganóban lakik az ember, afféle kötelezően megnézendő látványosság (bár ennél sokkal messzebbről is jönnek), ennek megfelelően aztán iszonyú hordák képesek idelátogatni; ugyanakkor meg az a helyzet, hogy tényleg döbbenetesen szép, különösen, ha süt a nap.

Ez volt az ötödik alkalom, hogy itt jártam: eddig 2:2 volt az eredmény a “busszal jövünk fel” és a “felbicikliztem Macumotóból” között, sajnos, most eldőlt a buszok javára (úgyhogy legközelebb megint biciklivel kell majd).

Na, a lényeg, hogy ez a Kamikócsi egy nem túl nagy, de fennsík a Japán Alpokban, olyan 1400-1600 méter magasan; annyira lapos, hogy nemcsak folyó van a völgyben, hanem egészen meg is áll a víz néhány kis tavacskában; és hát szerencsére felérték ésszel, hogy jó az ilyen hely, nem biztos, hogy ki kéne vágni az összes fát (ahogy indult a dolog), és mára nagyon is természetvédett terület. Például saját autóval nem lehet felmenni, csak taxival és turistabusszal. Mert az nyilván nem kipufog.

Mi az erdőn keresztül vezető utat választottuk:

A terület persze nagyon szépen ki van építve, ott balra előrébb néhány szálloda meg fogadó is van, még sokkal előrébb meg akár kempingezni is lehet.

A képen látható folyó Azusagawa névre hallgat, itt egészen barátságos (bár folyik az rendesen), de lejjebb három gát is épült rá (az egyik egészen hatalmas). Maga az út is az Azusagawa mentén kanyarog fel Kamikócsiba, vagy 30 kilométer hosszan. Itt egy újabb kísérlet holmi panorámaképre, mérsékelt sikerrrel:

Ez csak kicsit panoráma, viszont tényleg ilyen színek vannak itt fent:

Kamikócsiról egyébként az alábbihoz hasonló képeket szoktak a leggyakrabban készíteni: áll az ember a Kappa-basi nevű hídon, és fényképezi a Hotaka nevű hegyet:

Én régen egyszer felbiciklizés után megpróbáltam feljutni a szemközti hegyre, úgy félig sikerült is… két óra alatt négy kilométert. Aztán muszáj volt visszafordulni, hogy még aznap hazaérjek.

Ma egyébként rendesen betartottak a helyiek. Feltűnt, hogy milyen irtózatos tömeg van a Kappa-basinál, aztán kiderült, hogy egy ilyen csapat üldögél ott:

Na, kis szövegelés után (valami hagyományőrző csoport, idén második évben lépnek fel, és most előadnak valami, még a Nara-korszakban (i.sz. 700 körül) szerzett dalt) rázendítettek valami észtveszejtő macskazenére. Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt Lester del Rey: A szökevény robot c. fantasztikus gyermekregénye, na, abban van szó valami vénuszi kőevő törzs daláról, és ott szól be a narrátor, hogy “szerinte a kő éppen megfekhette a gyomrukat”.

Búcsúzóul még egy kép Japán fajlagosan legdrágább vonatáról (a busz csak Sinsimasima állomástól megy fel Kamikócsiba, addig vonattal kell menni, 760 yenért valami 12 kilométert).

Kaptam egy nap szabadságot, úgyhogy harmadik nap is volt az utazásra, és akkor már összekötöttük a kellemest a hasznossal. Ha már úgyis zuhogott délelőtt, akkor elmentünk kedvenc ecsetgyárunkba tárgyalni, és délután, amikorra többé-kevésbé elállt, kimentünk megnézni a kötelező és nem annyira kötelező darabokat. Erősen hajlok arra, hogy ne álljak be a sorba és tegyem ki a “miisjártunkatódaidzsinál” képeket, vagy legalábbis ne mindet; születtek viszont egyéb típusú képek is, például mindjárt egy a Nara-park bejáratánál, visszaélve a sok iskolakirándulással. Azt a tényt próbálnám meg illusztrálni, hogy 1. nem minden japán leány egzotikus, aranyos (kavaii) tündér, akiért az otaku szíve dobog; és 2. a McDonalds nem dolgozott hiába, immáron Japánban is van kövér gyerek dögivel:

Nara híres a rengeteg (kb. 1200) szarvasáról, akik szabadon járnak-kelnek a parkban, bosszantják a turistákat és kunyerálnak tőlük sika-szenbei-t (szarvaskeksz), amit a helybéliek nagyon praktikusan beárazva, 150 yenért árulnak (botrányosan drága, de épp elég olcsó ahhoz, hogy a szülő ne tudjon nemet mondani a gyereknek). A szarvasokhoz jár használati utasítás is:

márminthogy ezek a szarvasok vadállatok, néha megtámadják az embert (asszonyról kishíján leették a farmernadrágot), tessék vigyázni. Általában annyira azért nem támadnak:

A szarvasok maximálisan ki vannak aknázva kereskedelmileg, természetesen itt cica- és nyuszifül helyett szarvasfület vásárolhat a kavaii-mániás japáni:

sőt, most éppen az 1300 éves fennállását ünneplik a városnak, és hát muszáj volt valami kabalafigurát gyártani, és általam fel nem fogható módon sikerült a város két nevezetességét – a nagy Buddha-szobrot és a szarvasokat – összekombinálni. Az eredmény inkább riasztó, egy agancsos Buddha-gyerek, Sento-kun:

akiből természetesen – csak most, csak Önnek, csak itt kapható – sütemény is létezik:

Na, tudjuk le a kötelező Tódaidzsit három képpel (elnézést, de egyszerűen nem vagyok hajlandó begépelni az útikönyvet, a világ legnagyobb faépülete, még a kamakurainál is nagyobb Buddha-szoborral benne), ez itt ni:

és itt a nagy Buddha:

meg a másik oldalról is, ha esetleg nem lenne világos, hogy néz ki:

Végül itt a kihagyhatatlan, folyton emlegetett érdekesség: az egyik oszlopba csináltak egy akkora lyukat, mint a szobor orrlyuka, és gyártottak hozzá mesét, hogy aki átbújik rajta, milyen szerencsés lesz. Az eredmény itt látható (a nyitvatartási idő alatt folyamatosan):

Na, és akkor most az izgalmasabb témák. Ugye már a fenti, Sento-kunos képen is látszott, hogy apácák látogatták a buddhista templomot. Erősen elkezdtünk töprengeni, hogy mit is kereshetnek itt, sorra készültek az elméletek, de aztán megbizonyosodtunk arról, hogy egészen biztosan a kolostor hírszerző apácái jöttek el. Aprólékosan felvételeket készítettek ugyanis a konkurenciáról:

A korábbi dauerolt frottír Daibucu-k után a templom kijáratánál lévő kis “bevásárlóutcában” már annyira meg sem lepődtünk a “Hello Kitty a Buddha ölében” témájú frottírtörölközőn:

Volt kisebb is, olcsóbban.

Én most igazából tényleg nem akarom végigmutogatni a Nara-parkban található összes templomot és szentélyt (hátha majd később, egyelőre nagyon nem fűlik a fogam hozzá). Viszont íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy Japánt is kezdi elérni rendesen a recesszió. Bezárt ajándéküzlet, rommá rozsdásodott jégkrémhűtővel:

És hogy igenis van, ami ki tudja csapni nálam a biztosítékot, hát tessék. A következő képen felül látható, népviseletbe öltözött Kitty-chanok még hagyján (a teljes táblán majdnem 200 volt belőlük), viszont a tábla felirata komolyan megríkatott:

Szokásomtól eltérően az utolsó betűig lefordítanám, mert ilyet nem mindennap látni.

Piros felirat: Sika no fun (szarvaskaki) csokodango (csokis dango, vékony mocsi borítja)
Kék jobb felül: Tórokusóhjó (bejegyzett védjegy)
Kék alatt kicsivel: Daibucu no o-szuszume (A nagy Buddha ajánlásával)
Zöld: Nara gentei (csak Narában [kapható])
Fekete: 500 jen (áfával 525)

Hát baz. Some people do not know shame. És tényleg szarvaskaki-csokidango, itt van e:

De hogy ne csak szarvaskakiról legyen szó (lesz majd kutyákéról is, ígérem), íme egy másik kép arról, hogy a japánok tényleg odavannak a miniatürizálásért. Minek elpazarolni egy csomó fát egy nagy buta szentélyre, ha az egész megoldható tranzisztorosan is. Íme, egy játékszentély (nem is játék, teljesen komoly):

Valószínűleg folytatása következik. Vagy nem, most már nagyon elegem van a képek feltöltögetéséből…

Természetesen kifogtunk egy egész napos esőt vasárnapra. Kötelességtudóan megnéztük a Nidzsó-kastélyt, bejártuk a parkot is, de valahogy zuhogó esőben sokkal kevésbé szórakoztató. A nap egy része emiatt azután a fedett Teramacsi vásárlóutcában telt el, ahol az egyik, rákokat felszolgáló vendéglő rendkívül letisztult szimbólummal adta tudomásul, hogy mire is szakosodott:

Ekkorra már komolyan kezdtük gyűjteni a furcsa japán táblákat, jelzéseket:

Egyébként meg ebben a vásárlóutcában tényleg minden van, a leghagyományosabb kimonó-, pénztárca- és lakkozottholmi-bolttól kezdve a legkevésbé hagyományos modellfegyver- és leselejtezett hadiholmiboltig:

Lévén meglehetősen nagy a konkurencia (a következő utca ugyanis pont ugyanilyen vásárlóutca, csak nem ennyire fedett), minden bolt a maga módján próbálja elcsábítani a vevőket. Az alábbi sülthúsos vendéglő ezt úgy gondolta megtenni, hogy ismeretterjesztés céljából (meg hogy a hülye vevő tudja, hogy mit rendeljen), lerajzolt egy tehenet és elmagyarázta a részeit. Nyelvtanulóknak, sülthúsrajongóknak nélkülözhetetlen:

A részeknek jellemzően japán neve van (a máj rebá), de felhívnám a figyelmet a tősgyökeres japán téru (tail, farok) szóra…

Sok-sok évvel ezelőtt voltam legutoljára Kiotóban, és akkor sem sikerült nagyon megnézni. Igazából mindenféle kellemes emlék fűzött a városhoz, ezt sikerült egy kicsit ledolgoznia, rögtön az érkezésnél:

Fogalmam sincs, hogy mihez gyülekeztek az ifjak, de nagyon szépen, fegyelmezetlenül üldögéltek az állomás közepén, rikoltoztak, hogy Haró (ez is nacukasí, Tokióban már egy ideje viszonylag tisztességes Hello-kat ordítoznak), és nem nagyon lehetett elférni mellettük. Sajnos, sikerült pont belenyúlni az osztálykirándulós időszakba, ráadásul hétvégén… sejtettük, hogy borzalmas lesz, de azt, hogy ennyire, nem.

Nagyon nem volt jó ötlet a Kijomizuderába menni: felszálltunk érzéstelenítés nélkül a 100-as buszra, ami a környékre visz, mocsok meleg volt, tömeg, és miután leszálltunk, ez mit sem változott. A templomhoz fel kell keccsölni egy elég meredek úton, ami a melegben magában is elég fertelmes, hát még ha ennyien vannak:

Bent ez tovább durvult:

Arra, hogy beleigyunk a híres vízbe (teccenek tudni, a háromágú vízesés/forrás, ha egyből iszik az ember, öt évvel tovább él, ha kettőből, tízzel, ha mind a háromból, akkor addig él, amíg meg nem hal), esély nem volt:

Miután az összes többi híres templomnál hasonló tömegre lehetett számítani, a dolog kezdett válóperrel fenyegetni. Szerencsére volt még titkos fegyver a tarsolyomban, a Nanzendzsi (南禅寺), ami kevésbé népszerű és sokkal nagyobb terület, viszont nagyon is szép (főleg a Tendzsu-an nevű kert benne).

Kiotóban az egyik remek dolog, hogy jóval sűrűbben lehet látni hagyományos japán ruházatot, nemcsak olcsó jukatát, hanem rendes, kimonós néniket:

és hakamás bácsikat:

A Tendzsu-an szerencsére elhozta a békességet. Szerintem rakok fel egy hosszabb képsorozatot a Szakura, itt mindössze három képnyi ízelítő, hogy mitől is lett jobb kedvünk:

és a belső kert:

meg ugyanez visszafelé nézve:

Szintén híres a Nanzendzsi a rajta átfutó vízvezetékről is. Márminthogy egy, az 1800-as évek végén (téglából!) megépített vízvezetékre tessenek gondolni, amelyik gyakorlatias okokból az ember feje felett megy el:

1881-ben kezdték el építeni, 1890-re lett készen, és a nem túl messzi Biva-tóból hozza a vizet Kiotóba (a templomtól nem messze lévő Keagéig). Így néz ki közelebbről az építmény:

Eredetileg rengeteg mindenre használták az így jövő vizet, öntözésre, tűzoltásra, állítólag még fonodát is hajtottak meg vele. Idővel készült egy másik csatorna is, Keagében pedig épült egy szűrőállomás. Maga csatorna felül ilyen:

Este még felmásztunk az új állomásépület tetejére, és annyira nem is lett rettenetes az ott készült fotó:

Lemaradt egy fénykép a tegnapi kirándulásból. Sokféleképp lehet lebeszélni az idióta turistát, hogy ne piszkálja a kutyánkat, amit muszáj volt elhozni magunkkal a boltba, de ez az aranyosabb megoldások egyike:

Kimentünk megint Kamakurába, olasz fagyit enni, nagy Buddhát meg Hacsimangút nézni, meg utazni a csin-csin-densa-n. Ez utóbbi persze csak annak vicces, aki tudja, hogy japánul a kisfiú fütyijét hívják csin-csin-nek, és huszadszorra már japánul se annyira érdekes, de tény, hogy az általam korábban emlegetett Enoshima Densetsu, japánul Enoden, tényleg villamosszerű, a házak között menő vonat, sokkal inkább villamos, és tényleg csönget picit. Az állomás meg borzalmasan tömött, ez itt például Hase, ahol le köll szállni, ha az ember nagy Buddhát akar nézni:

A megállótól persze még sétálni kell, viszont a városban a járda finoman szólva is keskeny. Egészen durva hordák képesek mászkálni rajta, itt még nem is a legsúlyosabb helyzet látszik:

A nagy Buddha a Kótoku-in nevű templomban található, amelynek egyébként van szép kertje, oldalt is meg hátul is, nagyon jól felszerelt vécéje (logikus, ne a templomot piszkítsák össze a turisták, mert viszont kint meg nincs), ahová simán belátni, a legszebb régi japán hagyományok szerint, van hátul partedlis Dzsizó-szama (erről majd később), ja, és van egy büdös nagy bronz Buddha középen:

Hátulról sokkal viccesebb, van ugyanis rajta ablak, hogy szellőzzön (húsz jenért be is lehet menni, de egyrészt szörnyen sötét és büdös, másrészt nagyon sokan álltak sorban, többet soha nem megyek hétvégén Kamakurába):

A nagy Buddha (大仏、daibucu) ugye abszolút turistalátványosság, van itt kérem nagy buddhás törölköző, telefonkártya, képeslap, minden, amit el lehet képzelni, meg egy sor olyan, amit nem:

Igen kérem, ezek rasztafrizurás frottír daibucu-k, telefonra lógni cukimicsodának. És hogy a szégyen nem ismer korlátokat, mindjárt nem is egyfajta, hanem kettő, a másik mindjárt háromféle színben:

Inkább nem ítélkeznék, véleményem van, elég vaskos, de természetesen hivatalosan nem értek vele egyet.

A régi és új együttélése egyébként teljesen hétköznapi dolog Japánban, íme egy újabb példa a Kamakura állomás előtti térről, a McDonalds mellé harmonikusan illeszkedő torii (szentélykapu), vagy fordítva?

Az egyébként szentélyek elé rakott torii (鳥居) itt a vásárlóutca elejét jelzi:

bár tény, hogy abba az irányba menve van szentély is, a korábban már kitárgyalt Curugaoka Hacsimangú, ahol ilyen jó időben már menetrend szerint darálják az esküvőket, és ha ugyan továbbra is öregek a párok, de legalább a menyasszony nem olyan ronda, mint a múltkor. Nem, ez a haj nem az övé.

A főutcán természetesen van egy sor üzlet, amelyekben a létező leghagyományosabb és legszebb japán szuveníreket lehet kapni. Én a magam részéről nagyon kedvelem a lakkozott faholmikat (tudják ezt itt szépen csinálni), úgyhogy betértünk egy ilyen üzletbe megnézni. A szebbnél szebb tálakat, tálcákat, alátéteket, csészéket és poharakat az egyszerűség kedvéért ki is hagynám, mutatnék egy példát egy másik, tradicionális japán holmira, amit borzalmasan drágán lakkozva is lehet kapni, igen, ezek fülpiszkálók:

és egy másik gyönyörű példája a régi és új együttélésének, ugye a mai háztartás elengedhetetlen tartozéka a távirányító-tartó doboz (megjegyzem, nekem nincs), hát azt is lehet kapni a leghagyományosabb technikákkal lakkozva:

Az olasz fagyi egyébként finom (bár ennyi pénzért háromszor annyi Lady Bordent lehet kapni, pedig az se olcsó), az olasz srác jó fej, kicsit már tud japánul, csinálja a műsort, hogy mennyire a legjobb alapanyagokat használják, és egyszerűen nem hajlandó kiszolgálni bizonyos kombinációkat (pl. mogyoró és áfonya). A fagylaltot mellesleg a nője csinálja, az ment Olaszországba tanulni, az olasz srác a dekoráció.